Békesség a szívben
SzemélyesMinden elmúlt
Meghalt a rét, a pipacs, a búzavirág,
Dísztelen ágyba megyen pihenni a nap
Szomorúan hajtja le fáradt, vörös fejét,
Még szomorú, mocskos, barna felhők alatt.
Társa is búsan jön, az alkonyi szellő,
A nagy vén fák sudarán szomorún zizeg.
Valami tompa, nagy jaj hangzik el messze,
Csitt! Halott van! A tavasz lánya halt meg.
Gyászoló fátylát a messze keletről
Az éj lánya hozza nagy gyászban előre,
Könnyes harmatot sírva ráteríti
Sárga búzakeresztes, bús temetőre.
Emlékezés Apámra
Nagy könnyeim felé szállnak,
Kavart szívem hozzá sóhajt
Bánatom is neki szól.
Gőgöm lecsillapul,
Akaratom elpihen,
Nyughatatlanságom is elül
Isten, élet nem hánytorgat.
S mindenen túl s mindenen innen,
Viharban, csendben, hitben, bűnben,
Szidalmával, bocsánatával,
Simogató, lágy szavával
Csak felém néz.
Becsapott, hervadó, könnyes arcát,
Remegő, kihordott, fáradt lábát,
Meleg szívét, néhány ősz haját
Csókolom és ölelem.
S lábnyomába
Sűrűn pereg a könnyem
Amire még vágyom
Amire még vágyok
Oly ritka, oly kevés széles e világon,Amire még vágyom.Minden nap ritkább lesz, minden nap kevesebbKőfallal övezett, dús lombú öreg kertSötét, bólogató évszázados fáiAlatt némán járniJárni fél aléltan,Fehér liliommal szegett utak menténMik álmatag-szendénÉgre nézőn állnakIllatlelkük ima,minthaTemplomba igyekvő lányok volnának.En is ezt szeretnémElmélázni minden harangkondulásonAranylomb hullásonMinden naplementén.Kertben — hova nem hat zaj, kacagás, ének,Nem élni, nem élni, csak álmodni, hogy élek.Álmodni, álmodni ódon falak közöttHol mindenki nyugodt, s egyformán öltözöttHol minden hang puha, imára tompítottS a csönd életteli, sejtelmes, mély titokMit át-meg átitat,Elomló áhitat,S mit óramű kiszabegyformán szelíd halkEgyik, mint másik nap.Szeretném a hajnal mindig ébren leljen,Térdem térdepeljen,Tűnjön, föloldódjon régi pogány voltom,Hogy minden földiség rólam leomoljon.Szemeim nyíljanak csodás új látásra.Földöntúliságnak, óh, minden varázsnál mélyebb a varázsa,E szentséges varázst semmi meg ne törjeAmire még vágyom, zárkózott hallgatag kolostorok csöndje . . .Isten veled
Edesem míg hűnek hittelek,
e hitnek boldogsága várt.
S most gyászolom, akit szerettem
Szép volt az álom és csalárd.
Még nem szerettek úgy a földön,
mint téged én szerettelek
s nem csaltak ügy meg soha senkit,
ahogy te csaltál engemet.
Isten veled. Még gondolok rád.
A szívem fáj, vérzik, sajog
A mosolyodban éltem eddig
s most nála nélkül meghalok.
Isten veled. Síromba hordom
keserves, bús emlékedet.
A boldogságom összetörted,
szívem meghalt.Isten veled.
Titokzatosság
Jól tudom bánatomnak ébredő okát
de ok nélkül is nagy örömöt érzek,
reggel lelkemet boldog kedv járja át
megkap egy idegen titkos igézet.
Arcomra, szívembe rózsaszín ég nevet
ragyogok és fény járja be lelkemet,
hirtelen szépnek látok mindent,szeretek
aztán kedvem elszáll mintegy üzenet.
Honnan jön ez érzés ? Eltűnt kikeletnek
fénye még a múltból újra vissza jár tán ?
Hamvadó tüzek, így, néha lángot vetnek,
vagy új szerelem jön, édes rózsaszárnyán ?
O nem ! Ez a sugár, mely a lelkem érte,
nem emlék a múltból, nem is rossz előérzet,
vándor boldogság ez ! Útjáról letérve frissen
futó pillanatra a szívembe betévedt!
S önérzettel keresem az átkot mi kerget
csak gyötrelmet hoz mindig a szívembe
a múlt életemből elszállt, elvonult talán
vagy egyre gyötör titkaival mi reám szállt.
És nem ismertem eddig semmi bánatot,
néha volt szívemben titok vagy rejtély,
de a múltam ha visszatérne elmondanám :
most is érzem boldogságnak lágy leheletét.