Békesség a szívben

A sors átka

Mennyi mindent éltem meg teveled,
a sors adománya már akkor eltévedt,
mily jó volt tudni, hogy vagy nekem,
hogy rám gondolsz s keresel szüntelen.

Ki gondolta volna, mennyi szerelmet
zártunk egymás szívébe csendesen,
megfontolt szavak őszinte hatalma
egy ily varázslatos házba zárta volna?

Gondolatunk egy volt, és ugyanaz,
ne okozzunk fájdalmat a másiknak,
és két meleg szív forró gondolata
fagyos téli időben is összetartotta...

Elfelejtett álmok zúgták a harsonát,
szívhez hajolva ránk dobták a csodát,
kesztyűbe zárt kezünket annyira védte,
hogy senki sem tudta volna szétvágni.

Álmok, melyeknek szárnyait kerestük,
hogy elszálljunk, mikor a menny szelíd
és örök kézfogásba maradtunk volna,
mit ma is zokogva kíséri fájó dallama.

Vállamra tett karod ezüst fénnyel tele,
de zúg a világon át a végzet rút szele,
vajon, ha akkor nem toppanok eléd,
én, a cifra hölgy, kit is szerethetnél?

Szeplőtlen lelkem vajon hívott volna,
ha csillagból épített diadalív alatt
tűzfolyón át ezüstpalló hajnalban
parti szőnyegén virágkórus dalolna?

Látlak villámló ezüst árnyék gyanánt.
Kitártad szárnyaid, utad egekbe várt,
s az ördög cimborája ki keresi az átkot,
úgy átkozott, mint sors az örök világot.

Csak meg ne álljak soha-soha én 

Nem verhet akkor gúzsba száz varázs.

Legyen az életem büszke szárnyalás, 

tiprott hadak közt, éjben csodafény.

Ha talpam alá durva tüske nőtt

sarut kötök fel, azzal gázolok.

Csábítsanak csak titkos távolok 

s ne adjon utam puha pihenőt.

Emelhetnek már szörnyű gátakat,

Mert intenek a győztes ormokon, 

én ifjú vágyam tűzzel átragad.

Sok földi jó számomra veszve rég: 

a Múzsa csókja érte homlokom : 

már eljegyzett az áldott messzeség.

Nem búgok,mint sok sipú orgona

királyi hangszer sem leszek soha

Mesterheged ű ,is alig leszek

Ne várjatok ilyennek emberek.

kürt sem leszek,messzire harsanó

Fáradt ajkamról lágyan kel a szó

De ha jlárok alkonyos mezőkre

Es elmerengek holdas dombtetőre

a boldog múltak,hogy visszatérjen

tünt kedvetek  utan epedek méyen

hallotok olykor síró furulyat

mely egykedvüen kesergi dalat.

Borong  az  őszi  napsugár

Borong  az  őszi  napsugár,

Oly  szép,  oly  álmodó  a  fény

Remegve,  ábrándozva  jár

A  gond  s  a  vágyak  tengerén.

A  bimbót,  mely  fakadni  kezdett 

Homály  a  sirba  kergetett

S  a  bokron,  melyen  rózsa  lengett 

Madár  a  fészkét  szétszedte.

A  hervadó  ősz  bús  ölében 

Fájós,  magasztos  érzetében,

Mereng  szivem a  múltba  téved 

Ábrándvilágom  Isten  véled!

VÁGYOM A VÁGYÉRT