Békesség a szívben

Bár időmből egy perc se boldog, 

Lelkemet gyásznak fátylaképpen, 

Nem lengetem meg minden lépten

Nemesebb gyász a rejtve hordott!

Csak néha jönnek komor álmok, 

Melyeket jól záró palackba

Egy-egy versembe befalazva,

Az idők viharába bocsátok

Majd akadgat sorsszerű kéz,

Mely olykor egyet kihalászva, 

Súlyától döbben, futni kész!

De már késő! A pecsét enged,

Búm feltör, égre száll, s uszálya 

Igy csüng alá, mint sürü felleg! 

ALKONY

Belengte már a tájat
az alkony árva kékje.
Mélyén fakult homálynak
felbújt a hold az égre.

Dőlt házak tetejére hull
fénye sárga sávnak,
de hogy a földre ér le
szürkés színekbe bágyad.

A kékség egyre lágyabb,
tompább, fárad fehérbe,
mint kimúltán a vágyak.

S hogy egy felhő elérte
a holdat, vak sötétben

ájulnak mind a házak.

Telt gyümölcsű nyár

e vagy a Mindig és a Soha!.

Ez  az  Isten  tenyere 

Rajta  utak  és  terek, 

mint  a  kézén  az  erek

Ossze-vissza  zegzúgok  

izgő,  mozgó  emberek, 

alig-alig  látni  már, 

s  a  száguldó  autók 

sok  sok fekete  bogár 

Fényes  lapos  háztetők 

közte  csigakötelen 

leng  a  száradó  ruha, 

s  fehérük  a  tiszta  len.

Itt  alattunk  messze,  lenn 

a  húszadik  emeletnél 

csillog  egy  dóm-kupol.

Színes  szappanbuborék, 

róla  visszaint  az  ég.

Arra  tenger,  kedvesem, 

s fényes  tükrön  zöld pecsét 

szigetek  a  tengeren

.S  messze,  kéken  két  hajó, 

messze  vágyót  ringató.

Néhol  könnyű,  szép  sirály, 

karcsú  halászbárka  száll

Arany  abroncs  zöld  tekén, 

most  a  Dubajt  nézem  én 

Dubaj  torkamintegy kikoto 

élet  torka,  lüktető. 

Kéken  izzik  fönnt  az  ég, 

s forró  mélyén  valahol 

repülőgép  zakatol.

Város hamvas  pezsdülő 

titkos, fátylas  szerető

Van,  akinek  szerető, 

van  akinek  temető. 

Házak ritkák  keskenyek, 

mint  megannyi  sírkövek 

Csak  egy  hajlás végtelen 

s  messze  lendűlsz  kedvesem

S fáradt  szíved  menhelye 

itt van az Isten   tenyere.