Békesség a szívben

Irodalom
babumargareta01•  2022. július 1. 19:13

Dorika és Ferenc

Ferenc és Dorika  története nagyon különleges.
Annyira simának és kedvesnek találom- kivéve az utolsó akkordokat-, mint egy Mendelssohn-dalt. Ezenkívül nagyon szerettem őket;
      Ferit  és Dorikát.
Jó ismerőseim,voltak és nem vinne rá a lelkem, hogy mint valami idegen lényekrol írjak.
Elmondom hát csak így:
 Unokatestvér volt a két gyerek. Mind a ketten szőkék és egészségesek, örömem telt bennük, akár az egyiket láttam, akár a másikat, és kétszeres, ha együtt voltak.
 Kicsiny koruktól, amikor az első lépéseket tették, vastag, kövér babák voltak,-szerették egymást. Mosolyogva meresztették egymásra csodálkozó, nagy gyerekszemeiket. És csókolóztak még akkor is, ha nem mondták: „no csókold meg, Feri  vagy Dorika, a kis unokatestvéredet".
 Együtt totyogtak végig a kert gyepén, és együtt játszottak a homokdombon hosszú, sárga nyári délutánokon keresztül.
Az alkony, amely ilyenkor csak vacsora után érkezik, még látta őket, amint ölelkezve mentek be a házba. Gyönyörű volt mindez, és semmi se rontotta meg az  ő szerelmüknek a harmatos szépségét, ha más nem, hogy mire lassan megnőttek, már csúnya dolgokat kezdtek beszélni róluk.
     Hogy nem való, és nem helyes ez meg az. A Feri apja ki is mondta nyíltan, hogy nem illik, hogy  az unokatestvérét, a kék szemű, nyúlánk Dorikát annyit ölelgesse, és hogy este a szőlőben, amikor a tücskök már vígan cirpelnek, együtt sétáljanak.
 Ez nagyon fájt nekem, mert nem láttam még soha ilyen tiszta szerelmet, amelyik egyenesen és minden huzavona nélkül haladt volna a maga útján. Rendesen, amikor megindult a dolog, már nagyra nőtt a fiú, és dadog meg elakad a lélegzete, amikor beszél a lánnyal, a lány pedig húzódik, és csak később engedi magát megcsókolni. (Akkor se a száján.) De Feri és Dorika gyermekkoruktól szerették egymást, és nem is lehetett másról szó, mint hogy egymásé lesznek.
Mikor még csak egész kicsinyek voltak, már Dorika ,mindenkinek megmondta (ha vendég jött a házhoz vagy vidéki rokonok):
-Én a Feri felesége leszek.

   Mint mondtam, alig vették észre, hogy tizennégy évesek lettek; észrevétlenül múltak a napok, és nem történt semmi, ami a gyerekeket - mintha ugyanazon delejesség bújna beléjük - eltávolította volna egymástól. Azt hiszem, hogy Dorika anyja okos  asszony volt, nem mondta a kisleányának ezt:
 -Ferinek többet ne engedd, hogy megcsókoljon, mert az olyan leányra nem szépeket mondanak. Dorika anyja nem mondott semmit. (Ismerem őt: szép, lassan hervadó asszony. Néha nagyokat sóhajt.) És éppen ez volt az, amin örültem; mert hiába, csak szép az, ha fiú és leány megmaradnak egymás mellett, ami olyan ritka különben, megmaradnak minden állatias és szokásos szerelmi játék nélkül. Dorika se fogta meg Ferinek a kezét, amikor a fiú átölelte a karcsú derekát, és nem tolta el a fejét, amikor hosszú csókkal sokáig szívta a száját. Nem is haragudtak egymásra, se igazán, se tettetésből; nem volt szükségük erre az ócska tűzre, hogy szerelmüket fölmelegítsék, amint ezt jegyeseknél és házasoknál egyaránt gyakran látjuk. Feri  sose tette a szépet más leányoknak, hogy Dorika féltékeny legyen, és Dorika sem  nézett más fiúk szemébe, csak azért, hogy Feri  még jobban kívánja őt. És lassan mindenki, aki ismerte őket, belátta, hogy ostobaság és gonoszság lenne a két fiatalt elválasztani egymástól, amikor annyira egymásnak valók.

 Az öreg háziorvos, aki legtovább makacskodott, végre ő is beadta a derekát, és nem fáradozott többé azon, hogy a tudomány miatt, amelyre egykor fölesküdött, okvetetlenkedjék. Később, ha megkérdezték, csak annyit mondott: „Kérem, a tudomány mai állása szerint nem tanácsos, de mi lehet holnap: erről nem állhatok jót." (Azután mindig hangosan szokott nevetni.) Elérkezett végre az idő, és beadták a kérvényt. Hogy Ferinek és Dorikának, jóllehet unokatestvérek, mégis szabadjon egybeházasodni.
 Teltek, múltak a napok, de a kérvény nem érkezett vissza. A szegény gyerekek egész nap együtt várták a híreket. Igazán bolondság dicsérni őket azért, de úgy volt, hogy egész nap semmire se gondoltak, csak erre. Végre is való igaz, hogy ez nem méltó foglalkozás, és lesznek, akiknek nem tetszik, hogy Feri és Dorika csak a szerelemmel törődtek. De hát nem jött az engedély. És ők napról napra sápadtabbak lettek; sokszor reszkettek, és lázuk volt, soványodtak is: mindenki láthatta. Már maga a Feri apja utánajárt, hogy intézzék el a kérvényt, és sok pénzt adott ki, hogy csak minden jól legyen. De nem lett jól, mert megérkezett a válasz:

    „Nem lehet." Hiába volt minden fáradság. Minek beszélném el sorban, hogy mennyit szenvedtek Feri  és Dorika  Az író ne kínozza meg az embereket, akikről ír, és azokat se, akiknek ír; mert talán így nagyobb hatást érhet el, de mégis jobb némely dolgokat elhallgatni. Feri és  Dorika  nem lehettek egymáséi a törvény nem engedi.
Es akkor egy különleges dolog történt.


Egy nap  Dorika  anyja, a szép, lassan hervadó asszony, aki néha nagyokat szokott sóhajtani, elment ahhoz az emberhez, aki az ilyen dolgokban határozni szokott - miniszter volt-e vagy püspök, már nem tudom -, és valamit elmondott neki. Fekete selyemruhában volt a szegény, sápadt asszony. Fekete haját, amely még nem szürkült, simán hátrafésülte. Nagyon szép volt igazán. Aki látta, azt mondhatta magában, íme, egy tisztességes és szeretetreméltó polgárasszony, aki bizonyára kitűnően vezeti a háztartást, és példásan neveli a gyerekeit.
 Reszketett, amíg elmondta a mondanivalóját, és tele lett a sápadt arca forró, piros vérrel. Elmondta, hogy Feri és Dorika  tulajdonképpen nem unokatestvérek, mert  Dorika leánya nem az ő hites urától való.
Nem volt hazugság. Dorika  anyja valóban erkölcstelen  feleség volt, bár ezt senki sohase tudta. Utolsó délután történt. Feri és Dorika kétségbeesetten, mint a sors halálraítéltjei, néztek egymásra, mikor megtudták a könyörtelen hírt. Vad vágyak sugara csillogott szép nagy gyermekszemeikben. És akkor Dorika  anyja elhatározta magát. Megmondta, hogy ő milyen áldozatot hoz értük. Dorika  sírt, de elfogadta az áldozatot. Azt hiszem (és nincs okom haragudni emiatt Dorikára), hogy az édesanyját még meg is engedte volna kínozni, ha ettől függ a dolog. De minden jó lett. Fölharsantak a tavasz trombitái. Ők egymáséi lettek egy verőfényes, akácvirágszagú illatozó napon.


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom