Békesség a szívben

Vagyok  érző,  búsuló  ideg-ember,

A  földhöz  szitok,  minden  idegemmel.

Minden  rajongás,  ami  bennem  árad,

Már  ősidőktől földben,  fűben  szárad.

Földből formálta  Isten  Ádám  testét

Oh  drága föld,  oh  bársony-barna  festék

Az  őtalajjal  lelkemet  befestem

Az  őstalaj  táplálja  keskeny  testem.

Ha  szénaillat gőze  száll  az  estben, 

Vágyaim  árja  buggyan  tüzesebben.

Szivem  minden  szerelmes  dobbanása

A  humusz-szívverésnek gyönge  mása.

Az  anyaföldben  régholt  lelkek  élnek,

A  korhadt fák  is  ö  róluk  mesélnek

Az  öreg fák  sok  ósdi  titkot  tudnak, 

Gyökerekkel  gyűrűzve földbe fúrnak.

Száz  csodát  rejt  a föld  morajló  mélye, 

Arról  susog  a  lomb,  az  erdő  széle.

Megértem,  mit  beszél  a  szél.

Te  élő természet, öreg  Andersen

Te  mesekaput  nyitsz ki  lopva,  halkan, 

Meleg  öledben  némul  el  az  ajkam.

Elaltatsz  és  a földre fektetsz  nyomban,

S  csak  századok  múltán  kelek fel  onnan

Felébredek  ős  testtel,  idegennel

Leszek  megint  érző  ideg-ember.

Már előre, már előre

Úgy látom, mintha itt volna

Ifjúságom ezer dolga 

mit befogott már a rozsda.

.

De ami szent, szentnél szentebb

Enyém,minden ifjú és merész

És sohsem fog megvénülni

És ifjabb lesz az vénségem.

Maradandóbb az igaznál,

Ott fogok egy dombon ülni

De tán nem népdalt dúdolok

dalok jonnek hozzám énekelni.

Hogy ekémmell bandukolok

Földet tör négy-nyolcz tulok.

De ha akarom, emlékezzem,

Es akarom, hogy megtegyem.

Lássam frissen, jobban, szebben.

Meghurcoltan, sokat látva,

Űzve, szidva és imádva

Nem tehetek kegyesebben.

Ön fejemre koszorú babérja

Mint hódoltan, meghajolva,

Magam csalva, bántva, lopva

Rázudítok a nepdalomra.

Egy nagy égi háborút

Olyan szép volt ifjan látva

S úgy illik az otthon-tájra,

Úgy illik az én világomra.