Békesség a szívben

In memoriam--Ildikó emlékére

Ki másokat gyöngéden bátorított

néma lett örökre,

szavainak bársonyos maradéka

még csengenek fülemben,

de minden elhallgatott fájdalma

itt van a szívemben.

Jelenemben riadtan, ébren keresem

nincs felelet,mert 

vad szelek játéka kikerülhetetlen

és becsapnak örökre.

Még most is kínoz egy gondolat

hogy nem láthattam

utolsó fájdalmas sóhajtásában

lehet ott voltam,

szeretném emlékét megörökíteni

a szívem mélyében.

Oly idétlen szürke lett nélküle

a napok melege,

oly hiányosan lengeti reményem

szomorúan a szél ereje.

Ki másokat biztatott csöndben szenvedve

o maga ment el,

megmaradt barátságának kincse

mit büszkén viselek.

Jóságos lelke illattal körül vesz 

finoman betakar minden este.

Úgy eltűntél, mint a hó tavasszal,

Mikor a Nap mint kamasz legényke,
Vígan táncol a világos kék égen
S bő sugarait könnyelműen szórja
Mint tébolyult kártyás az aranyat

*


Mint az ifjúság, úgy röppentél tova,
Elmúltál mint egy tavalyi álom
Mint az öröm, úgy suhantál el
Lábad nyomát sehol se találom.

*
 

Hiába nézek itt maradt tükrödbe,
Mert a metszett, fényes-hideg lapról,
Csak sápadt arcom mered vissza búsan
De jaj, téged nem látlak, nem sehol.

*


S nem lelem hosszú ujjaid nyomát,
Verses könyvek finom lapjain.
Sem erős kezed meleg bársonyát,
A szoba néma, halott tárgyain.

*


És a falról, drága arcod mása
Úgy néz engem csodálkozva-furcsán.
Úgy nézi a könnyeim hullását,
Úgy nézi vergődéseim vad árját,
Úgy nézi-nézi kacagva, vidáman
És nem szólal meg vigasztaló szóval.

Úgy eltűntél, mint tavasszal a hó.

Apám te bukkansz mély ködökből,

elém naponta,hogyha már

a fény elfonnyad és az este,

a dombok mögött lesben áll.

Betűk halmazán ha bolyongok

szemeidet érzem hirtelen,

amint némán könyvre hajló

vállamon percre megpihen.

Néha járásodat látom olykor,

s gondokba ráncolt homlokod

amely mögött a kis családért

annyi emésztő tűz lobog.

Árván maradt erdélyi gyermek,

ki koplaltál s küzdöttél sokat

megharcoltál minden pontért

hogy tiszta legyen a sorsod.

Így kaptad lassan homlokodra,

mélyen sötétlő ráncokat

s szájad körül a keserűség

szakadékos vonásait.

Mi volt az életed?Szinte semmi

az idő sodrásában végtelen,

mostani koromban voltál akkora

mikor legkisebbnek jöttem én.

Apám,pihenj a föld kegyelmes,

te is vitted a Golgota keresztet

Siralomházunk ajtajában tőlem

nem hallod Jeremiás siralmát. 

Apam ,kemény bűnökett vallok

nem engedtem hozzád a papot

annyi év utan is szivemben lüktet 

lehet te sem akartal találkozni vele.

Elment egy ember

Nem csábítgat már 

Aranyemlékes, drága múltam,

Derűs szemekkel 

Sötéten látni megtanultam.

Nem vonz a távol 

Ezer mámortól víg zenéje

Kacagva visznek.

Kínzó órák a csöndességbe.

Egy kis szobában.

Kialszik majd a füstös lámpa

S elmegy egy ember,

Ki a hajnalt hiába várta 

 S akkor megértik

Mért volt mindig vidám az ajkam

S mért sírtam annyit minden dalban.

Ragály, ne veszekedjünk,

legyen más a végzetünk,

ismerem szoros törvényed,

burkoltan, dolgozom ellened.

Ragály, nem kergetlek,

de szólok gyermekül veled

szepegve és bátortalan,

talán leejted fegyvered.

Szétfújtad gőgünk mámorát,

csaló győzelmeink torát

vonaglásba törtél, íme, ledől

a szép Világ, fejünkre dől!

Hűvös figyelmed rajta van

szívünkön, s rágja zajtalan,

mint féreg a gyümölcsbelet

sepersz mint szél az útporát.

Halálnál is több a halott

a mozdulatlan domb alól

örök biztonság sípja szól,

fújják a bánthatatlanok.

Amin tűnődtem hajdanán

de útjainkra sok köd kering,

mit látok így? a csúf jelent

letörted vidám reményeink.

Inog a föld, és inog az idő

holdbéli ígéret marad a jövő.

meddig mész még,meddig ölsz

meddig maradsz még erős?

Mond előre miért sanyargatod

törékeny-csontú gyerekeinket,

Hiába könnyek,fájó sóhajok

komor napokhoz érkeztünk.