Békesség a szívben
Nyomor es Ketely
Nyomor és kétely
Hétköznapi szennyek foltjábanszerény kezek egyfolytábansimítanak kalandos tett vágyata holtomiglan gonosz mában .Törékeny szárnyaim ideg szálántestem lassan száll a mábanrendületlen fekete nászban,forog körbe az élet lágyan .Belefér minden a szokásombamég őrzöm erényem rajongásigkivívtam sanyargó együttlétünkmegtörten szívem fulladásáig .Ahol eddig ajkam tüzesedettmost várom a kései csapdáts az éjszaka úgy elernyedhiába keresem simító karját..Kibékülök éjjeli illúziókkala fogyó szennyes rothadásbanszerelemre nem jutott sok idővéget nem érő reggelig könyörgök.S ha fordult a világ egyenesena kitervelt törvényben eltévedfüst száll az éjben ,szél kavarognézzük egymást mint kamaszok.Vilhelem-Margareta OrminisanMaganyos seta
Magányos séta
Jó a földre borulni őszi magányban,ziháló fák alatt s tűnt emlékek fölöttJó emlékezni ezerszer csókolt puha szájára,kedvesünknek, ki álmodik azótaforró örömök vánkosán.Jó magunkba néző áhítattal csöngetniszívünk apró harangján, míg fáradt kezünkrehulló aranyként pereg a lomb.Jó visszanézni magános úton csendes séta,közben, hogy a boruló bokrok méla sötétjénkinek a múlt-arca néz reánk.Jó egyedül őszi fák alatt,magunkba befelé hallgatózni,hogy benna szívünkben mekkora csend van.És jó egy szél hordta piros levélért lehajolnia deres földre s forró tenyerünk melegével,élesztgetni, mint elmúlt szeretőnk rég kihűltszívét.Vilhelem--Margareta .Eljottem ujra
Eljöttem újra lásd, kedvesem
Elhozott a múlt, örülj nekem.
Örülj, áldozz a jelennek, a múltnak,
ha jövőt nem is érlel,
amint én áldozok a múltnak,
szordinós régi zenével..
Örülj nekem, hogy erős és víg vagyok
hogy újra rá szállt szemem, ha elhagyott.
Ma te ragyogsz benne, ki voltál
s hajam fodra kezedre vár még,
egy erős kézre, aki holt már,
aki holt már és aki árnyék.
Aki árnyék, mert kedvesem,
vele szólok, de nincs velem
A kedvesek mind égbe szállnak.
Ketté hullhatok
Lelkemen túli zord lehetetlen
egy testben van, mint a titkom
nincs messze tőled,
nincs vád, mely életemtől elszakítana
kora hajnalban.
Már benned élek,
foghatlak, simogatlak, unhatlak
kincs vagy nekem
csillogó smaragdzöld kövek
alázatos darabja.
Most messze vagy,
szenvedélyed
bennem él nem apad
vágyad
lelkemben kincsesen felszakadt
kegyetlen gyönyörrel.
Tengerszemek
vallnak nekem
hajnal körül az égen zenélnek,
zavaros ködök között
s viharaid
az én lelkembe szállnak,
az én szívemben orgonálnak.
S ha hallgatlak,
a hajnalban
nem tudom,a ritka csendem
benned van-e zaj ?
Vagy kinn, a benned alvó rengetegben
mind halkabban tömörülnek
egésszé ?
És a neved
mind halkabban ejtem,
elhallgatom
s a nagy morajban,
nem tudom kinek mit
hoz tetteire
hívatlan.
De én ketté hullhatok,
ketté tépve hűtlenségben
de maradok,
tengerszembe zárom titkom
s nekem maradsz.
örökre hajnalkor.
TITOKZATOSSAG
Jól tudom bánatomnak ébredő okát
de ok nélkül is nagy örömöt érzek,
reggel lelkemet boldog kedv járja át
megkap egy idegen titkos igézet.
Arcomra, szívembe rózsaszín ég nevet
ragyogok és fény járja be lelkemet,
hirtelen szépnek látok mindent,szeretek
aztán kedvem elszáll mintegy üzenet.
Honnan jön ez érzés ? Eltűnt kikeletnek
fénye még a múltból újra vissza jár tán ?
Hamvadó tüzek, így, néha lángot vetnek,
vagy új szerelem jön, édes rózsaszárnyán ?
O nem ! Ez a sugár, mely a lelkem érte,
nem emlék a múltból, nem is rossz előérzet,
vándor boldogság ez ! Útjáról letérve frissen
futó pillanatra a szívembe betévedt!
S önérzettel keresem az átkot mi kerget
csak gyötrelmet hoz mindig a szívembe
a múlt életemből elszállt, elvonult talán
vagy egyre gyötör titkaival mi reám szállt.
És nem ismertem eddig semmi bánatot,
néha volt szívemben titok vagy rejtély,
de a múltam ha visszatérne elmondanám
most is érzem boldogságnak lágy leheletét.
Vilhelem--M.O..