Békesség a szívben

Izlelem férfias mosolygásod

mint lágy ,hamvas gyümölcsöt,

lelkem lelkedhez fekszik,

mint part a folyam mentén.

Belém hulltál drága gyöngy

s lelkem tava már eltitkol

kicsattantál drága rügy

a szívem ága szelíd mosoly.

Alamizsnás hű ujjaiddal

intsz a tetőn eléd hullok,

mosolyom virága ,szavam

szelíd szemedbe őrlöm.

Mert te vágya kelyhem,csókom

szabad mezőn énekem

hol kergetőzve vagyok

lelkes lebbenő lepke én.

Az a kevés ,ami még hátra van

Múljon el szépen,

Legyen szomorú ,akár jómagam

Messzire szálló legyen a szavam

Es merész a léptem.

Az a kevés ,ami még jöhet

Legyen parázsló

Tiszta élet,mit gögösen követ

a sors, a vén Varázsló.

Az a kevés,ami még enyém

Legyen kápráztató csoda.

Minden,minden legyen az enyém,

Diadém legyen a föld kopasz fején

Milyen nem volt és nem is lesz soha.

Ha nekem adnák a z egész világot

És minden kincset, ami benne van,

Vagy nékem adnák a legszebb virágot,

Hgy szivem fölé tűzzem boldogan:

Azt mondanám ,nem kell nekem semmi

Csak hagyjanak, egy-két dalt elzengeni

Hozzád, te kedves mezbe öltözött,

Ki áldott vagy a férfiak között. 

Ha azt mondaná nekem egy barátom

Hogy az enyém lesz az egész világ

S ha keblemre ölelem, majd meglátom

Hogy ajkaimra mennyi csókot ád.

Szívem dobogása így felelne

Nem kell nekem más dali férfi szerelme

Mert itt vagy te, ki könnyel öntözött,

Ki áldott vagy az összes férfiak között.

S ha ahány csillag fenn ragyog az égen

Mind énrám szórnák éretted cserébe,

Úgy érzem én, hogy ez lenne a végem

És elszállnék a nagy végtelenségbe.

Mert nélküled csak kín lenne az élet

S akkor inkább száz halált halni veled,

De míg a lelkünk el nem költözött,

Áldott leszel a legszebb férfiak között.

Lehajtják fejük' a virágok,

A madár pihenőre száll,

Emelkedik az est dagálya,

Mindjobban terjed a homály.

Szivem is fáradt. Halkabban ver.

Pillámra szender árnya ül,

S lelkemet, mint napot a felhők,

Halk álmok suttogják körül.

Úgy rémlik, mintha messze vízről

Valami nagy zaj zsongana,

Mintha felébredő örök álmok

Huilámraja tolongana.

De mire hozzám ér s fölöttem

Szomorún, éj lesz, összecsap 

Zajából itt csak siketítő,

Alomtalan, nagy csend marad

Saját magánál kétszer volt nagyobb,

saját vérénél hétszer pirosabb

a napkeleten, naplementkor

éj s dél között támadó telihold

ösvényén mentem, estéli tekergő,

a vérben ázó telihold felé,

sajnálni mertem, mert hisz biztosan bús,

ha úgy integet ám maga felé,

hogy lábam versláb, utam kusza jambus

s a némaságom zengő vers legyen

és jaj, mitévő lesz a szép eszem?

Ne járjatok a holddal! Mámoros

útján hány irtatlan tájra lökött!

Olyan udvarban voltam udvaros,

kertje káprázat, a kapuja köd,

öregebb voltam az öreg nénémnél.

és gyermekebb, mint ki ma született,

s kerestem szót, melyet a folyónál

vesztett el, ki már meg sem született.

Ne járjatok a teliholddal!Ujhold

idején gondosan aludjatok!

ókuljatok példámon, ha már úgy volt

megírva, hogy én belepusztulok

eme káprázatos éji lázálmon..

A régi kertben volt egy kerti pad,

tekintetem, vesztemre, ráesett,

fáradt voltam, húzott a kerti pad,

hogy megpihenjek rajta egy keveset.

A padtól három lépésre lehettem,

mikor túl rajta ugyanannyira

megjelent régebbi sérelmem

az ismerős Péter-Pál barátom.

Egyszerre érkeztünk a kerti padhoz

és összemosolyogtunk, mint mikor

először érkeztünk a kerti padhoz

jaj, visszajött a boldog ifjúkor! 

Ha elvesztettél, kedves, megkerültem,

jaj, megkerült az elveszett idő!

Csak mosolyogtam és a padra leült,ő

csak mosolygott s a padra leültem.