Békesség a szívben

A sors átka

Mennyi mindent éltem meg teveled,
a sors adománya már akkor eltévedt,
mily jó volt tudni, hogy vagy nekem,
hogy rám gondolsz s keresel szüntelen.

Ki gondolta volna, mennyi szerelmet
zártunk egymás szívébe csendesen,
megfontolt szavak őszinte hatalma
egy ily varázslatos házba zárta volna?

Gondolatunk egy volt, és ugyanaz,
ne okozzunk fájdalmat a másiknak,
és két meleg szív forró gondolata
fagyos téli időben is összetartotta...

Elfelejtett álmok zúgták a harsonát,
szívhez hajolva ránk dobták a csodát,
kesztyűbe zárt kezünket annyira védte,
hogy senki sem tudta volna szétvágni.

Álmok, melyeknek szárnyait kerestük,
hogy elszálljunk, mikor a menny szelíd
és örök kézfogásba maradtunk volna,
mit ma is zokogva kíséri fájó dallama.

Vállamra tett karod ezüst fénnyel tele,
de zúg a világon át a végzet rút szele,
vajon, ha akkor nem toppanok eléd,
én, a cifra hölgy, kit is szerethetnél?

Szeplőtlen lelkem vajon hívott volna,
ha csillagból épített diadalív alatt
tűzfolyón át ezüstpalló hajnalban
parti szőnyegén virágkórus dalolna?

Látlak villámló ezüst árnyék gyanánt.
Kitártad szárnyaid, utad egekbe várt,
s az ördög cimborája ki keresi az átkot,
úgy átkozott, mint sors az örök világot.

Vagyok  érző,  búsuló  ideg-ember,

A  földhöz  szitok,  minden  idegemmel.

Minden  rajongás,  ami  bennem  árad,

Már  ősidőktől földben,  fűben  szárad.

Földből formálta  Isten  Ádám  testét

Oh  drága föld,  oh  bársony-barna  festék

Az  őtalajjal  lelkemet  befestem

Az  őstalaj  táplálja  keskeny  testem.

Ha  szénaillat gőze  száll  az  estben, 

Vágyaim  árja  buggyan  tüzesebben.

Szivem  minden  szerelmes  dobbanása

A  humusz-szívverésnek gyönge  mása.

Az  anyaföldben  régholt  lelkek  élnek,

A  korhadt fák  is  ö  róluk  mesélnek

Az  öreg fák  sok  ósdi  titkot  tudnak, 

Gyökerekkel  gyűrűzve földbe fúrnak.

Száz  csodát  rejt  a föld  morajló  mélye, 

Arról  susog  a  lomb,  az  erdő  széle.

Megértem,  mit  beszél  a  szél.

Te  élő természet, öreg  Andersen

Te  mesekaput  nyitsz ki  lopva,  halkan, 

Meleg  öledben  némul  el  az  ajkam.

Elaltatsz  és  a földre fektetsz  nyomban,

S  csak  századok  múltán  kelek fel  onnan

Felébredek  ős  testtel,  idegennel

Leszek  megint  érző  ideg-ember.

Téli világ

[cseles tél)

Hajnal hasadáskor a lét hajnalán
meg füstölög az ég éji fényeket
homályban bimbóznak lágy fellegek
kicsinyke fehér bárányfelhőket .

Szürke bundájában takarózik a Hold
nagyokat ásít kissé megbékélten
ropogtatja fogaival a deres jeget
magában mosolyog hideg ölelésben .

Csupasz fákon havas ágak sora
egymást biztatják szájuk vacogva
meleget keresnek egymásba bújva
íziben szétválnak varjú károgásra .

Már kering a Nap mint ébresztőóra
mindene sajog fagyos zene szóra ,
táncolni nincs kedve ,csak rostokol
de melegíti magát saját kandallóval.

És tornyosodnak hófelhők halmazzal
körbefutják szemükkel látókörüket
majd egy fej biccentéssel zavartalanul
földre zúdítják a havat súlytalanul .

In memoriam--Ildikó emlékére

Ki másokat gyöngéden bátorított

néma lett örökre,

szavainak bársonyos maradéka

még csengenek fülemben,

de minden elhallgatott fájdalma

itt van a szívemben.

Jelenemben riadtan, ébren keresem

nincs felelet,mert 

vad szelek játéka kikerülhetetlen

és becsapnak örökre.

Még most is kínoz egy gondolat

hogy nem láthattam

utolsó fájdalmas sóhajtásában

lehet ott voltam,

szeretném emlékét megörökíteni

a szívem mélyében.

Oly idétlen szürke lett nélküle

a napok melege,

oly hiányosan lengeti reményem

szomorúan a szél ereje.

Ki másokat biztatott csöndben szenvedve

o maga ment el,

megmaradt barátságának kincse

mit büszkén viselek.

Jóságos lelke illattal körül vesz 

finoman betakar minden este.

Békés sötétséggé olvad az este,

nem létező vágyakat sért az idő,

a fájdalomnak és a szerelemnek

éjszakája jön béna kegyeletnek.

Nem láthatlak, ezért alázkodom,

gyógyító szerelmen,kongnak harangok,

sosem maradunk egyedül,bármikor

messzeségből, közel hozzuk a távolt.

Fél álmomban néha hallok egy szót,

mint egy angyal, ki tékozolja napom

tények s az órák hiányát elgondolom

amit ígértünk örökre, ketten egykor.

Békés sötétséggé olvad az este,

hallottam régen is e súlyos csendet

szobámban,meztelen lábbal járok

bűvös árnyékok tánca egyformák.

Amit tudunk az ,csak részlet,de sok

kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod

megjelenünk már az első oldalon

amik számunkra csak utolsó lapok.