Ezer év után

Egyszer csak eljön az a durva rém

Sárga arcával, ádáz csontkezével,

S szigonyát vadul taszítja belém

Hogy feladatát rajtam végezné el.

Szemeim lehunyom, lelkem elsuhan

Föld nyeli el a vénhedt-korhadt testet

E sorsra jutnak itt mindannyian

Akik a sivár mélységbe leestek.

Az egyik pihen a jég mezőiben,

Másik alatt, forró, égető talaj van

Am az én sokat szenvedett szívem

A vadvirágos jó magyar talajban.

De én szeretnék mégis valamit

ha az Isten meghallgatná szómat 

Ezer év múlva, egy pillanatig

Megfordítaná evező hajómat.

S a délibábos rónán valahol

Kiköthetnék egy ősi tanya mellett

S míg a virágos akác rám hajol

Én hallgatnám az édes magyar nyelvet.

Gerlekacajt, s hogy búg a szélmalom, 

Pacsirta hangját, pásztor tilinkóját

S a Maros mentén lomha szárnyakon

Keringve szálló piros orrú gólyát

Ezer év múlva! Édes Istenem!

Lesz-e magyar még? ki felel meg erre?

Hiszen amennyi kárhozat terem,

Mind rácsapott már a magyar emberre!