Békesség a szívben

In memoriam--Ildikó emlékére

Ki másokat gyöngéden bátorított

néma lett örökre,

szavainak bársonyos maradéka

még csengenek fülemben,

de minden elhallgatott fájdalma

itt van a szívemben.

Jelenemben riadtan, ébren keresem

nincs felelet,mert 

vad szelek játéka kikerülhetetlen

és becsapnak örökre.

Még most is kínoz egy gondolat

hogy nem láthattam

utolsó fájdalmas sóhajtásában

lehet ott voltam,

szeretném emlékét megörökíteni

a szívem mélyében.

Oly idétlen szürke lett nélküle

a napok melege,

oly hiányosan lengeti reményem

szomorúan a szél ereje.

Ki másokat biztatott csöndben szenvedve

o maga ment el,

megmaradt barátságának kincse

mit büszkén viselek.

Jóságos lelke illattal körül vesz 

finoman betakar minden este.

Békés sötétséggé olvad az este,

nem létező vágyakat sért az idő,

a fájdalomnak és a szerelemnek

éjszakája jön béna kegyeletnek.

Nem láthatlak, ezért alázkodom,

gyógyító szerelmen,kongnak harangok,

sosem maradunk egyedül,bármikor

messzeségből, közel hozzuk a távolt.

Fél álmomban néha hallok egy szót,

mint egy angyal, ki tékozolja napom

tények s az órák hiányát elgondolom

amit ígértünk örökre, ketten egykor.

Békés sötétséggé olvad az este,

hallottam régen is e súlyos csendet

szobámban,meztelen lábbal járok

bűvös árnyékok tánca egyformák.

Amit tudunk az ,csak részlet,de sok

kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod

megjelenünk már az első oldalon

amik számunkra csak utolsó lapok.

Csak meg ne álljak soha-soha én 

Nem verhet akkor gúzsba száz varázs.

Legyen az életem büszke szárnyalás, 

tiprott hadak közt, éjben csodafény.

Ha talpam alá durva tüske nőtt

sarut kötök fel, azzal gázolok.

Csábítsanak csak titkos távolok 

s ne adjon utam puha pihenőt.

Emelhetnek már szörnyű gátakat,

Mert intenek a győztes ormokon, 

én ifjú vágyam tűzzel átragad.

Sok földi jó számomra veszve rég: 

a Múzsa csókja érte homlokom : 

már eljegyzett az áldott messzeség.

Nem búgok,mint sok sipú orgona

királyi hangszer sem leszek soha

Mesterheged ű ,is alig leszek

Ne várjatok ilyennek emberek.

kürt sem leszek,messzire harsanó

Fáradt ajkamról lágyan kel a szó

De ha jlárok alkonyos mezőkre

Es elmerengek holdas dombtetőre

a boldog múltak,hogy visszatérjen

tünt kedvetek  utan epedek méyen

hallotok olykor síró furulyat

mely egykedvüen kesergi dalat.

Borong  az  őszi  napsugár.

  .  .

Borong  az  őszi  napsugár,

Oly  szép,  oly  álmodó  a  fény

,Remegve,  ábrándozva  jár 

A  gond  s  a  vágyak  tengerén.

A  bimbót,  mely  fakadni  kezdett 

Homály  a  sirba  kergette,

S  a  bokron,  melyen  rózsa  lengett 

Madár  a  fészkét  szétszedte.

A  hervadó  ősz  bús  ölében 

Fájós,  magasztos  érzetében,

Mereng  szivem s  a  múltba  téved 

Ábrándvilágom  Isten  véled!