Békesség a szívben
VersEmber élete
Nyár hevét űzi a hives őszi szél
Téli havat bont friss tavaszi vírágszál.
Rózsa-vörös a nap, a mikor felkél,
bíbor-vörös, midőn este alászáll.
Napot szül a Nap. Messzi tengerbe
torkol a sok folyó. Minden hajnal
friss fényt fakaszt és a vizek medre
új-új habot hömpölyget szakadatlan.
Soha többet! minden ember egyszer él csupán
és szétomló üres buborék e lét?
Süppedt halom, melynek virága, burján.
Ha így összeadtak, o mily szegény az élet.
Minden elmúlt
Meghalt a rét, a pipacs, a búzavirág,
Dísztelen ágyba megyen pihenni a nap
Szomorúan hajtja le fáradt, vörös fejét,
Még szomorú, mocskos, barna felhők alatt.
Társa is búsan jön, az alkonyi szellő,
A nagy vén fák sudarán szomorún zizeg.
Valami tompa, nagy jaj hangzik el messze,
Csitt! Halott van! A tavasz lánya halt meg.
Gyászoló fátylát a messze keletről
Az éj lánya hozza nagy gyászban előre,
Könnyes harmatot sírva ráteríti
Sárga búzakeresztes, bús temetőre.
Emlékezés Apámra
Nagy könnyeim felé szállnak,
Kavart szívem hozzá sóhajt
Bánatom is neki szól.
Gőgöm lecsillapul,
Akaratom elpihen,
Nyughatatlanságom is elül
Isten, élet nem hánytorgat.
S mindenen túl s mindenen innen,
Viharban, csendben, hitben, bűnben,
Szidalmával, bocsánatával,
Simogató, lágy szavával
Csak felém néz.
Becsapott, hervadó, könnyes arcát,
Remegő, kihordott, fáradt lábát,
Meleg szívét, néhány ősz haját
Csókolom és ölelem.
S lábnyomába
Sűrűn pereg a könnyem
Amire még vágyom
Amire még vágyok
Oly ritka, oly kevés széles e világon,Amire még vágyom.Minden nap ritkább lesz, minden nap kevesebbKőfallal övezett, dús lombú öreg kertSötét, bólogató évszázados fáiAlatt némán járniJárni fél aléltan,Fehér liliommal szegett utak menténMik álmatag-szendénÉgre nézőn állnakIllatlelkük ima,minthaTemplomba igyekvő lányok volnának.En is ezt szeretnémElmélázni minden harangkondulásonAranylomb hullásonMinden naplementén.Kertben — hova nem hat zaj, kacagás, ének,Nem élni, nem élni, csak álmodni, hogy élek.Álmodni, álmodni ódon falak közöttHol mindenki nyugodt, s egyformán öltözöttHol minden hang puha, imára tompítottS a csönd életteli, sejtelmes, mély titokMit át-meg átitat,Elomló áhitat,S mit óramű kiszabegyformán szelíd halkEgyik, mint másik nap.Szeretném a hajnal mindig ébren leljen,Térdem térdepeljen,Tűnjön, föloldódjon régi pogány voltom,Hogy minden földiség rólam leomoljon.Szemeim nyíljanak csodás új látásra.Földöntúliságnak, óh, minden varázsnál mélyebb a varázsa,E szentséges varázst semmi meg ne törjeAmire még vágyom, zárkózott hallgatag kolostorok csöndje . . .Megint tavasz van
Megint tavasz van és az én hajam
nem őszül vissza már volt-feketére.
S te harminc-évem sem maradsz meg állva,
marasztaló beszédem hasztalan van
.Április jár itt, izgága suhanc
és ablakot nyit és vár ablakoknál;
csak te magad vagy: bús én, bús tavasz,
ki ablakok alatt továbbsuhansz.
Már este van, kilencre jár az óra.
Üres az utca, mint egy bálterem
a bál után. Csak lelkem járja még
a táncot és az utcát, várva jóra.
Mintha cicát, búvócskát játszanék:
magam magam úgy kergetem le, föl.
S mintha a voltam-én és vagyok-én
két más volna s búvócskát játszanék.
Szaporán hull s tempósan az eső,
vidáman cuppog egymásra a sok csepp,
mint ahogy sebbel-lobbal, szaporán
csókol leányt legény, a ráleső.