Békesség a szívben

A város most is a régi kevély, 

a régi kevély, a régi rossz. 

Templomaiban kufárok laknak 

és prófétákat ostoroz.

A Golgotája most is keresztes 

és elvéreznek mind a jók.

Harminc ezüstért m ost is kerülnek: 

Júdások, latrok, naplopók.

A szamár vemhe pálmák közt lépked 

s a virágokra könnye hull 

a Názáreti két bús szemének

De Jeruzsálem nem tanul!L. 

Szeretlek erdő, zúgó zöld vadon! 

Tompa zúgásod altató dalom.

Te vagy az erőm, lelkemnek lelke, 

Leányálmaim szép szülőhelye.

Szeretlek erdő, zúgó, zöld vadon

Öreg fáid. közt susogó levél

Beszédes ajka oly szépen mesél.

Rigó fütty hallszik, fülemüle szól. 

Tőlük tanulok s kedvem újra gyúl, 

Lelkem húrjain halk muzsika kél.

Itt boldog vagyok, itt újra élek,

Itt nem fá j semmi, itt csak remélek.

Itt oly jó lenni, senki meg nem sért, 

A rezgő nyárfa engem úgy megért. 

Szeretlek erdő, zúgó, zöld vadon.

ablakom előtt nevet az aranyszínű hold. 

Órák alatt szétszaladt az ünnep láza

furcsa régi álmaink megvalósult zaja,

már csak a hitszegők boros kancsója

javít az értelmeken gondoskodva

hol is kezdhetnénk az új év gondját

ha semmi sem változott létünk iránt ,

kik sokat reméltek oly ,keveset fogtak

maradt egy óriási hű-hó nagy bánata.

Gyakran úgy ébredek mint az ó évben

nem érzek semmit hogy újjá születtem

amúgy hétköznap lett újra mindenségem

kótyagos fejjel egy pohár bor mellett.

Sokat álmodoztam remélve szükséget ,

de valaki most csengetett kívánva új évet ,

fülem irdatlan szavakkal egyre megtelik

de ablakom párkányán csak a hó világít .

Túlzsúfolt szobámban felfordult székek

jelzik hogy mulattunk szilveszter éjjel

vetetlen ágyamon agyon mosott kérés

hálát érzek mindenkinek aki akart is .

Most már kezdhetem az évet derűsen

bár hirtelen hó fedte be a jelenlétem ,

bedugult fülem nem hall sok üzenetet

és ingerülten még morcosabb lettem .

Szertelen életnek a kegyetlen percei,

mikor úgy érzed, egyedül vagy

sóhajok, mik keringnek itt-ott körülötted,

téblábolva, lassan lemaradnak,

forgatod fejedet kapkodva

gyenge fuvallat csapja arcodat,

legyintesz gyengén, legyőzötten

valamikor hercegnőként imádtak.

S ha kérkedsz szerelmed vad lángjával,

volt és nincs uralmad teremtője

lenézően emeli kalapját előtted,

és furcsán elviseli tekinteted,

percek illúziója leng feletted,

bár még sorakoznak bársonyos illatok

tested összehúzódik vérszegényen

és bólintasz a megemelt kalapnak.

De áramlik feléd a mámor nyugtalan,

sejtelmesen kitárja vérző kapuját,

a volt és nincs megszokottá válik,

meghajolt fejeden simul egy lombos ág,

kísért kegyetlen a múltnak ábrándja,

szíved vérzik, talán utoljára,

senki sem hordja szívében kalapját,

de szenvtelenül lengeti utolsó bókját.

Amire nem lel szót a nyelv

mibe nem fér egy ölelés

miről az ajak nem beszél

csókot adva vagy vágyva kérve.

Mit el nem mond egy mozdulat

ha kezeddel búcsút intesz

mit el nem árul mosolyod

azt mind kimondja egy tekintet.