Békesség a szívben
BESZEL A CSEND
BESZÉL A CSEND
Beszél a csend a csenddel,
s én csendben hallgatom.
A csendből valami csendül
csendes dallamon.
Valami mintha fájna,
valahol mintha égne,
valahonnan mintha
valaki visszanézne.
Szemem a messzeségbe
mélán hiába tágul,
emlék-emlékbe fásul,
emlék-emlékkel társul,
és jön felém a csendből az
aki visszanézett.
Kérdőn reám tekint
s megkérdi: hogy még élek?
VÁGYOM A VÁGYÉRT
VÁGYOM A VÁGYÉRT
Vágyom az ajkak játékos szavára, vágyom a szavak ritmus-zenéjére, vágyom a zene láng lobbanására és messzi szférákba uzenésére.Vágyom a lélek csodaszépségére, vágyam a szépség plasztikus formája, vágyam a formák teljesedő harca, vágyom a harcok nagy diadalára.Vágyom az eszmék igaz értésére és az értelem bölcs igazságára s a létezők tökéletességére s vágyam: az örök tökéletes ember.Vágyom ember erejére a hitben, vágyom a hit beteljesülésére, törvény-igazság testvériségére, és testvér-emberek szabadságára.Vágyom a Napnak örök sugarára s a sugarak játékára a holddal, vágyom a Holdnak száz bolygók titkára, ember — természet harmóniájára.S mindenre, ami elérhetetlen még, s vágyom emberöltök évszázadjaira évszázadok évezres györüjére, meri bennem a vágyak tüzkohója ég Vágyom a vágyért.Kicsinyes férfiak
Rut ferfiak
Ti rut férfiak, kik mély szemembe néztek,
Csak ti szerettek hűen, igazán
Mig szép igazi férfiról szövök bús verseket
Ti megöleltek sok-sok éjszakán.
Kicsinyes férfiak, kik szeretni akartok
Amíg fiatal és ég a véretek
Égő, lemondó, gyakran könnyes arcok,
Könnyetek között én is szép leszek
Lelkem áldása csak azoknak szóljon
Akiknek nem fájt minden ölelés,
Akiknek mindig kevés volt a csókom
Lelkem áldása csak azoknak szóljon.
Milyen szomorú minden ölelés
S milyen kevés a csók,
Milyen nagyon,nagyon kevés.
az osz szineben
Reg elhangzott melódiák,
Szertefoszlott szép, büszke álmok,
Ifjúkori nagyakarások,
Nektek az időtök lejárt.
A hajam hull s a homlokom
Megülték már a szürke szálak,
Isten veletek, régi vágyak
S ti régi szép melódiák,
Nincsen dalom, nincsen már vágyam,
Kopasz fejjel, szürke hajjal
Gondszántotta homlokommal,
Szépen, lassan, immár megálltam.
Az „Igen" elszállt , s a ,,Nem“ m aradt meg,
A nehéz önmegtagadások,
Isten veletek nóták, álmok
M egálltam. Tovább nem megyek.
Lelkem kertjébe száz virág nyílt —
Száz színpompás álomvirág
S a sok virág mind-mind kiszáradt
Kalász fonnyasztó nagy hevében
Beállt az ősz. Levélhullással
S én egyedül, mély lemondással
Bús egyedül, nagy gyász a csendben
Minden álm om at eltemettem.
Tegnap is ezt mondtam
Tegnap is azt mondtam: nem bírom tovább,
S ma mégis újrakezdődött az egész.
Már évek óta mondom nem mehet tovább,
S mégis lök valami merész butaság tovább,
mire sokan ráfogják életvágy,
akarás, küzdelem szeretet.
Számolom a szürke napokat,
Mint háztetőn sétáló kandúr a dohos cserepeket Méltósággal járok
puha, hangtalan léptekkel,
Nem is beszélek az emberekkel,
kik felborzolt bőrrel néznek a nedves,
riasztó ormok felé.
Én tudom ki vagyok!
S mégis gyakran csak csendes gyávaság
És bárgyú kétely
ami szégyenes ösztönnel nógat az uton,
mint öreg, vak barmot az ostor.
De bölcs vagyok néha,
hogy tudom, mennyire ösztönös bennem az élet,
s nem várom a véget.
Tudom, hogy tegnap is azt mondtam,
Nem bírom tovább,
S holnap is mondom.
Bölcsen vagy bután,
de tiszta megérzéssel,
mint ember, aki fenn jár az ormokon.
És végig néz zúzott, mélyre hullt sorsokon,
Csak úgy, mintha nem is látna
És nem érezné magát a dolgokon túl avagy innen.
Aki mindennap újra kezd
És szembe megy a villanó képek seregével,
A gondolattal, a betűvel, a zenével
S mindennap érzi, hátha mégis, ő is: ember.