Vágyódtam.

Vágyódtam.

 

Vágyódtam az alkonyatba,

A vöröslő felhők szélére ülni.

Egy nagy bőrönd most a lelkem,

Véle onnét beleszédülni.

 

Letéve tollam vágyódtam eltűnni,

Álmodtam a véget.

Mint a száraz gally a menydörgésben,

Mely ott könnyeden elégett.

 

El e dögszagú teremtésből,

Mert nem létező gyermekeim lidércként sanyargatnak.

Mennem kell hát gondoltam,

Hátha ők majd maradnak.

 

DNS láncom,

Olvasóként csüng a nap nyakába.

Ó mennyit álmodtam a nőről,

Ki csak egy pulyámat is, tart majd a karjába.

 

De frissen mosott felhő leszek másnap tán,

Ki utoljára patyolatként szállhat a mélységek felett.

S mondjuk odalent a tavasz pont,

A virágos rétek felett szédeleget.

 

Csak egy csepp könny is hullana a virágok tövére,

Tudván mindenem eltettem.

Mert tele fájdalommal, mint egy vén diákot,

Hazahív a világegyetem.

 

2018/ 07/ 25.