Hazaértem.

 

Mekkora magány van a lelkemben

A szingularitás előtti csend.

Nélküled üres a tér,

Nincs a gondolataim között semmi idebent.

 

Odabent kongtam én,

Egyes egyedül.

S ha a lelkem hazaszökik e vákuumból,

DNS-ben az ember, nincsen hova menekül.

 

De valami megváltozott

Amiért ríttam, mint a zivatarok, a szomjazó földeknek.

Amiért szagoltam a haját, mint a langyos fuvallat utána,

A gyönyörű hölgyeknek.

 

De most hazaértem, s mintha ez a fájdalom,

Idáig csak álom lett volna.

Mint a cserepes ajkamnak egy utolsó kívánság!

Csókod hírtelen a szomjamat oltja.