Azt álmodtam.

 

Belülről is látok dogokat, mintha, behunynám a szemem s álmodok,

Valamit várva még, de nem tudom, mit kellene érezni.

Ha veled szembejövök sebeimmel,

És nem lesz erőm már, se kedvem se élni, sem kérdezni.

 

Amiért kiskoromban térdepeltem a sarkokban, s az oltárok előtt tán?

Hol idéztelek minduntalan miután…

Mint egy lélek, aki testbe zárva így hontalan.

Ide hova zokogni jött a bánat! Pedig te szerettél,

De én az oktondi azt hittem, engem többé, senki se bánthat.

 

Nem kellene így lennie!

Hogy golgotára, keresztre vigyen a líra.

Hogy gyermek nélkül legyek apa,

S egy egész nemzet fakadjon majd sírva.

 

S hogy én mit kezdek majd vele?

Mert, ahogy imádott anyám e másságomért szekálni!

Tán úgy gyűlölt meg a világ másik fele.

De idevetett a sors kártyán, s a karma mintha valami újat akarna belőlem kreálni.

 

Mindenki kezébe hát egy lapot?

Ahogy sétáltok cilinderben ti urak, vagy hölgyek, ha viseltek, kalapot.

Karon fognak bennetek akkor a betűk, mint ti egymás szívét!

Hol mindenki megtalálja tőlem, s belőlem a szája ízét.

Gic/2021/ 11/ 01/