Az én bábelom.

 

 

Már a síromba feledten,

Hanyatt homlok hamvadtan.

Hogy felettem még zümmög, lélegzik a rét,

Hol gyökerén az anyaföld még néha hozzámért

Itt éltem, lézengtem én nyamvadtan.

 

 

Te Oroszi! Te voltál az én bábelom

Hol emlőben savanyodott meg nekem itt az anyatej,

De őriz a hely, ha valamit is számit szépen.

Mit fejt az idő ízületes ujjaival lyukas garasért

Mely ajkamhoz épphogy odaért! De már akkor sehol se voltál

Aznap is csak ültem, s téged hallgattalak volna egy sámli széken.

 

 

És már alig emlékszem feledésbe szőtten,

De e betűkből hintett morzsákon nőttem,

Arra eszmélve, hogy elmém így imádva téged,

Néked mondatokat alkot.

A költészet lett a lelkészem, hozzá s hozzád kötődve, folyton álmokat fonnék,

S onnét félmeztelen felhőkbe enged képzelni alakod.

 

 

 

De bánt a dolog, mért nem szólhatok, csak alkossak?

Te ott vagy pedig, s én kitudja, meddig itt maradok,

Miután e világ eleget tagad!

Majd pallosnak szájukra vetnek a magyarok,

Tán életre kelek, mint egy szólam!

A létezés nem lesz szimultán, és kinyílik az égis

S hogy én ki voltam? Elmondod majd te magad.

 

 

Gic/ 2023/11/27.