Apámhoz.

 

Egy- egy hang még megül a csend között,

De már ő is nyomorék.

Rád néz néha a külvilág egy ablakon,

Kinek stáció volt a mankó és a kerekesszék.

 

Éppen május volt odakint, s az idő kezében a távirányító

Lőttek rád a határba.

 

lőszer  volt a tárba! s nem ürült a heveder rakasz.

A reklámok alatt jött a fájdalom, meg a morfium tapasz.

 

Saját lelkére száradva,

Testén néhány branül, mint a stigmák.

Már nem segítenek rajta az orvosok se,

S az éles kések inkább csak bicskák.

 

Még nincs hely a patológián

Pedig lenne kedved elcsábulni.

S irigykedve lested a fákat májusban,

Hogy bezzeg a leveleknek lesz idejük elsárgulni.

 

Már rutinból zokogott a nővér,

A papot látni sem bírtad.

De nem mehetsz, még én azt nem mondom!

Mert még néha egy ponton, elém ugrik arcod

S ahogy visítottam mikor a hajamat nyírtad.

2019/10/24/ 09:10