A ténfergő időhöz.

 

Kapkodva írok már,

Mert agyamba a szövetek bomlanak.

Én sietnék e börtönből,

De a falak lassan omlanak.

 

S közben e ténfergő időnek,

Fogalma sincs, hogy kibe botlott.

Csak ült rajtam az univerzum, mint a fias tyúk,

Ki odafönt, csillagokat kotlott.

 

Te ráérsz, tudom,

S én csak pillanat leszek benned.

De tán, mint a szivárvány a manóknak,

Mint egy kincset, azon méltán haza enged.

 

Azzal mit idebent gyűjtögettem,

De szép szemedből előbb még csalfa könnyeket szedek.

Már csak addig lesnélek még muszáj lesz,

S indulok is, mielőtt szerelmes nem leszek.