Egy és Más

 

 

Máskor, mással, máshol…

 

Megtörténik, jól tudom,

máskor, mással, máshol…

 

Én meg itt vagyok

egy visszatérő látomással,

hol összehajolnak nappalok,

összesúgnak a hátam mögött

madárcsőrből kihullt jóslatok.

Az öröm az éjszakába szökött,

ferde pillantású háztetők,

megőszült hajnalok és lázálmok

Bermuda-háromszögében

tűnnek el vakító felületek

összeérő zónák mélyvizében,

… én meg itt maradok lebegve

a felszínen, mint planktonok

a valószerűtlen sárga fényben

és mintha nem is lett volna

földi otthonom soha,

örökzöld ízű teát szürcsölök,

 

egy felhőteraszon ülök távol a világtól,

de már máskor, mással, máshol…

 

/ a verset Weöres Sándor alábbi két versének hatására írtam / :

Weöres Sándor:

 

MINTHA SOSE LETT VOLNA

 

Folyton csak ébredek

az álmaimból.

Hol kezdődnek,

nem ismerem.

 

Folyton csak ébredek

az utazásaimból.

Ha elmúltak, mintha

nem is lettek volna.

 

Folyton csak ébredek

az otthonaimból.

Mások laknak bennük,

nem ismerem.

 

Folyton csak ébredek

az életemből.

Ha elmúlt, mintha

nem is lett volna.

 

**************************************

Weöres Sándor

 

AZ ÁLOM

 

az észrevétlen

teljes  sötétben

az álom fogja

kezemet szépen

 

Ahol iszap van,

ő utat karcol,

ahol mocsár van,

ő hidat rajzol

a semmiségben

ő batyut hurcol

 

Semmi a zsebben

és nincs zsebem sem:

özönnel nincs-pénzt

fizet helyettem.

 

***************************************-

 

 

 

 

Ami még maradt

 

Ha emlékeim közül elveszíthetném

önkéntelen tagadott létezésed,

színeidből lopott sötétjeimből

összeilleszthetném a képet,

amit sosem festettem meg rólad,

 

mert lefolynál az éjszakákról,

hajnalra könnyeimmel mázolt

kép nélküli vászon maradnál,

ismeretlen mélység, s fölöttem

híddá feszülne szivárványod.

 

Ha felejthetnék minden szót,

amit naponta összekötöttem

logikátlan összefüggéseiddel,

csak maradék sóhajokból alkotnék

egy egyszerűre bővített mondatot,

 

ha volna még egyszer, egyetlen

ősrobbanássá sűrült pillanat…

Fénytelenségben szétszóródott,

száguldó távolságainknak talán  

gátat szabna az isteni gondolat,…

 

ha menteni akarná, ami még maradt.

 

Emlékül

 

most talán most kéne eltűnni

angolosan köszönés nélkül

lelépni a semmibe

 

tisztára fürödni fényben utoljára

beolvadni Isten egy pillanatába

felszívódva a hajnali napba

reményt sugározni a világra

 

vagy belefagyni egy jéghegy

csönd-mélyébe és végül

pár semmi kis verset

hagyni kiolvadni

s tengerbe merülni

emlékül

 

„Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet. „

(Petőfi Sándor,  Pest, 1847. január 1.)

 

 

Gyere, Bem Apó!

 

Nem lesz 'csalódás' ez a március sem.

A megszokott manír  - szorok vószem* -,

mert igen, kopik a nyelv, vásik a történelem,

együtt él büszke legenda és mai félelem...

A szó magyar, a nyelv mégsem közös.

A gyűlölet igen, a megértés nem ösztönös!

 

De hagyjunk ma tűnni minden fenyegetőt,

gyere Bem Apó, most inkább te mesélj!

Mondd el, te akkor... milyennek láttad őt?

Háromezer példányban adták ki összesét,

akaratából Petőfi néven, negyvenhétben,

elkapkodták mind s kétszer is utánnyomták…

Látod, ma meg heccből újra petrovicsozzák

a Költőt, ki halálig hű volt a hazához és hozzád.

 

Még csak huszonhat volt, forrófejű, heves...

Azt mesélik, te inkább máshová küldted,

csak hogy távol tartsad őt a vésztől,

de te vajon miért szeretted? És a szemét

milyennek láttad utolszor, vagy talán kerülted?

Magyarul szóltál hozzá, vagy lengyelül

mikor egy órakor leparancsoltad a csatatérről?

És ő mit válaszolt? Engedelmes, néma volt?

Tudtad-e te akkor, mit érezhetett belül?

Mert-e a tábornokának ellentmondani,

ki egy szavadra Kossuthig futárként loholt?

 

… és mondd, tényleg annyira vézna volt?

De akkor hogy bírhatta ki Barguzinig

az erőltetett, több hónapos fogoly-menetben,

míg a bajtársai vérben hevertek, temetetlen…

Egyedül te vagy, aki még kimondhatod,

vézna, lánglelkű őrnagyodról soha nem hihetted,

hogy lágy, szánalom-verseket írt roskatag magányban

a te rettentő csatáidról s a bukott szabadságról

Szibériában, pa ruszki... Ő, aki minden magyart

"most vagy soha" talpra buzdított a hazában?!

 

Gyere Bem Apó, te tarts most igaz emlékezést,

te, akit végül mégis muszlimként temettek el,

mert látod a dicsőség, mily dicstelenül múlhat el..

Rabolnak most is, múltat, hitet, hőst és hazát,

de hidd el, hogy Aleppo nem emlékszik rád,

már rég oda van.., Gyere Apó, most is bátran,

Te sem lehetsz, akár Petőfi és népe hazátlan!

Hős életeden éppen úgy nem fog a torz halál…

Gyere Bem Apó, minden láng-szív hazatalál.

 

* 48' oroszul

Elméletileg

 

Megesik velem, olykor elképzelem,

milyen lesz a világ majd nélkülem,

mert valami biztosan megváltozik,

bármennyire is jelentéktelen

 

semmiség, szubatomi galaxis

tűnik el, a teljesből hiányozni fog,

mint tudós elméjéből a praxis,

ha szerelemről ír disszertációt.

 

De néha már azt is elképzeltem,

nem is én, a világ képzel engem!

Valami lélekfélét is gondol belém,

és életre kelt, mielőtt megérteném:

 

Ki vagyok én? Honnan, miért jöttem ?

… és miért kell nélküled itt lennem?

A szerelemről miért nem tudok semmit?

S miért írhatok róla, mindössze ennyit?

 

Az elérhetetlen csillagokat minek bámulom?

Egy érzés-lepke-súlya miért ül a vállamon?

És hová szállnak el velem az álmaim,

miért röptetnek, ha nincsenek szárnyaim?

 

A világ észre sem veszi, ha innen elmegyek

és magammal viszem mind a kérdéseimet,

de elméletileg a válaszokat itt hagyom,

nincs szükségük rám, rég tudják, hogy tudom.