MihalyffyBalazs_Blogja

K Ő F A R A G Ó K

II. ATHON ÉS EHNATON

 

                Az idő múlt, a történelem zajlódott. Az ősi Atlantiszt megalkotó őscivilizáció letűnt, a bolygó felszínén változó éghajlat és háborúskodás miatt. Azonban a DNS-ebe kódolt program kommunikált a többi sejttel, melyek más emberekben voltak. Eme mesterséges értelem, mely titokban itt meglapult, szövögette tervét az embereken keresztül…

 Az Újbirodalom idejére újra, igen magasszintre emelkedett vissza a kultúra, a növekedés révén, hiszen minél több ember született, annál több felé tudta szétszórni szerepeit, archetípusait ez a biztonsági program.

Igy történt ez azon a napon amikor IV. Amenhotep meglátta a napvilágot. A program fontos szerepet szánt neki. A Köfaragók mindent a fejükben lezajló, látomások és utasítások szerint csináltak. Titkon figyelték a fáraót, elvegyülve a kétkezi munkások között. Ám sokáig nem történt láthatóan semmi. Míg egy reggel, IV. Amenhotep a felkelő nap fényében – félálomban - megvilágosodott.

Élményében, felkelt fizikai testéből, és mint valami könnyű lebernyeg vagy selyemszövet lenne, ruganyos lépteivel belépdelt a szobájába beáradó fénynyalábba.  Vagyis, pontosabban erre emlékezett… A fényben csak ragyogást látott, mindenütt, de ez nem valódi kinyilatkoztatás volt, ezt csupán a program vetítette s azt a hangot is mely magát a Napkorongnak, vagyis Antonnak nevezte. Ez a Hang azt közölte vele építsen egy új fővárost, Amarnát… A látomás közölte vele, hogy ő az egy igaz isten, a Nap mely mindenkire ugyanúgy süt le, sőt, elültetett egy gondolatot is a fejében, egy teljes naphimnuszt. Pontosabban mondva feloldotta az elmében a blokkolást, ami meggátolta, hogy ez a gondolat megszületsen VI. Amenhotep nyújtott koponyájában.

Amint az esemény végetért és IV. Amenhotep visszatért a testébe, rögtön magához tért. Azon a délelőttön az őrség csak azt látta, hogy IV. Amenhotep az Újbirodalom feje a kézfejét nézegeti a napfényben. Majd egyszer, hirtelen hátrafordult, és így szólt:  

-          Írnokot gyorsan!

A terembe egy borotvált fejű, férfiú lépett be, aki fekete ágyékkötőt viselt, nyakában egy félholdat ábrázoló medállal, amíg a fáraó fehér ruhájában ragyogott a napfényben, így szólt:

-          Jegyezd le, amit írok!

Az írnok némán kezébe vette a táblát, a papiruszt és a kerámia tégelyt, amiben a tinta volt majd ezt letette maga mellé míg elhelyeszkedett lótusz ülésben. A gyors kalligrafikus íráshoz száraz nád vészőt vett elő, ami ki volt hegyezve pár laza mozdulattal. Miután előkészült, a fáraóra nézett, várva a leírandó szavakat.

                S a fáraó mit sem sejtve lejegyeztette vele a saját művének gondolt Naphimnuszt. A szöveg leírásakor a beavatott írnok, szintén a köztük remegő programfolyam miatt, látta felvillanni a lediktált szövegben a kulcsszavakat. Ugyanis a Naphimnusz egy várva várt, titkos kőfaragó jel volt. Jelentését mindannyian már előre tudták, csak a felbukkanása volt kérdés. A kőfaragóknak ez azt jelentette, hogy IV. Amenhotep fáraó is ráeszmélt, hogy valami nem kerek a világgal, így megnyilt neki Hórusz szeme, az a szerv amit még az atlantida tudósok terveztek.

                Miután IV. Amenhotep fáraó lediktáltatta a naphimnuszt, az írnoknak és az egész palotának kihirdette új nevét.

-          Ehnaton! Mától igy szólítson mindenki. Továbbá: elrendelem egy új főváros megépítését amit Amarnának neveznek majd. És rendelem: - nézett az írnokra – hogy mától egy új istent az igaz istent ATONT kell imádni, a sok bálvány helyett. Másnak nincs helye, csak a fényes Napkorongnak. Most vidd – nézett ismét az írnokra – hirdessék egész Egyiptom szerte az új rendeletemet.

Az írnok nem szólt. Engedelmesen távozott, ám amikor nem látta senki az utcán egy teljesen fekete tógás emberre egy félmosolyt vetett. Az értette az utalást: minden a tervek szerint halad.

                „Ez jó!” – gondolta az írnok – „Mindenki teszi a dolgát, még a fáraó is még ha nem is sejti, hogy minden a mi művünk.” – Közben az a végtelen parancssor, vagyis utasítás sorozat, pergett tovább és tovább, zajlottak kicsi és jelentéktelen események melyek a nagy látszólag fontos politikai mozzanatokat kordinálták.

                Ehnaton rendeletét kihirdették, de várakozását a fejlemények alámúlták. A tradíció tisztelő egyiptomi nép nem fogadta kitörő örömmel az egy és új istent, Atont. Itt a be nem avatott papság, kik élték mindennapi életüket mit sem tudva az őket körülvevő és már mindent átható programfolyamról, ami a történelmi díszletek között búvópatakként csörgedez, nos ők hittek a régi istenekben és egy fikarcnyit sem engedtek belőlük, egy új és ismeretlen isten javára.

                A kőfaragók tudták ezt, sőt már azt is, hogy Amarna mikor fog teljesen elpusztulni. Mert minden a programfolyam terve szerint halad. Az atlantiszi szuperszámitógép, társadalom szabályzó és mentő programja szerint, a fontosabb események  első kulcsfigurája megjelenésével kezdődnek. Az első fontos szerep egy uralkodóé, aki Napkirály a Napisten jóvoltából. Ennek a szerepnek a tökéletes megtestesülését a Program IV. Amenhotepben, azaz Ehnaton fáraóban találta meg. Szerepe szerint, egy új vallással központosítania kellett volna, az adott civilizációt, ami erre alkalmas lett volna. S akkoriban csak Egyiptom tűnt a legalkalmasabbnak erre. Az egyistenhittel aztán könnyedén felcaplathattak volna a létezés árnyék-völgyéből a magaslatra, vissza oda ahol egykor az atlantiszi civilizáció állt. Ám az első kísérlet elbukott…

Évtizedek sokasága telt el mire, egy fekete tógás nő, kinek nyakában megcsillant a félhold medál, megszülte Zarathusztrát, az új jelöltet. A program, újra és újra ismételte ugyan azt a sémát, amit meg tett Ehnatonnal, és Zarathusztrával, aki a következő vésztartalék volt a programmenetben. Mert az iráni Aura Mazda ugyan az a délibábos vetítés, mint Aton a mindenkit egyformán szerető napkorong. Legalábbis a Kőfaragók ezt így vélték…

KŐFARAGÓK

 

„Dávid király parancsot adott, hogy hívják össze az idegeneket, akik Izrael területén élnek. Megtette őket kőfaragónak, hogy szegletköveket faragjanak az isten házának építéséhez…”

Ószövetség, 1, Krónikák 22

 

            A por csak úgy gomolygott. A fekete tógás kőfaragók dolgoztak éjjel s nappal. Éjjel a Hold és a fáklyák ezernyi kicsiny magánya világított nekik, mint apró máglyák melyen a történelem drága pillanatai az engesztelő áldozatok...

 A kalapácsok lecsapottak a vésőre. Csilingelő dörrenés hallatszott amint a véső ellentartott de leadta rezgését a márvány és mészkő tömböknek. Faragványok, kőtömbök készültek a legkülönfélébb méretben és cizelláltsággal Dávid király, majd később Salamon király akarata szerint. Teltek órák, napok és évek s az Úr háza épült lassan de biztosan.

            A fekete tógás kőfaragók, ez a különös brigád dolgoztak éjjel és nappal. Volt rutinjuk ebben, felépítettek egy két görög oltárt, mielőtt ide jöttek volna.

A csörömpölő és porzó-ritmusba már beleszokott egész Jeruzsálem. A kőpor gyengéden szállt a levegőben, halványan meg is csillant a délelőtti napsütésben, mikor az inas megszólította a kőművesmestert. A férfi összes göndör hajat viselt javarészt fehérre őszült dús, de üveges, szálkás szakállal. Mind a ketten fekete tógát viseltek. A táj körölöttük pasztellesen nyúlt el.

-          Tessék! Mondjad fiacskám!

-          Olyan furcsán, különösen érezem magam!

Az öreg mester még egyet ráütött a vésőre majd szólt, miközben a fiú felé fordúlt.

-          Mit érzel? Fizikai fájdalmat?

-          Nem, belül, mintha bent lenne.

-          Az izraeliták azt mondják léleknek… neked fáj a lelked. Nehéz a szíved, fiú?

-          Igen azt hiszem.

-          Mit érzel pontosan?

-          Úgy érezem magam, mint egy gyertya mely majdnem tövig égett. Gyertya melynek fénye már csak pár percig ég vagy talán már ki is aludt és csak a füst és az égettt kanóc marad utána.

-          Bizonyosan ezt érzed?

-          Igen.

-          Fiam, és nincs semmi ami lángra gyújtana ismét? Egy szép lány? Család.

-          Nem semmi. Csak ezt érzem.

-          Öcskös! Idehallgass, attól tartok te kiégtél! Mint a metaforikus gyertya.

-          Kiégtem?

-          Igen. KI. De ne aggódj nem vagy egyedül ezzel. A legtöbben itt mindenki így van.

A fiú körbenézett. Csak fekete tógás munkást látott dolgozni.

-          Mindenki?

-          Persze. Azért vagyunk itt és dolgozzuk ezt… testvériségben... Képzeld el hogy mindenki gyertya! Mindenki! – gesztikulált a kezével – de nem egyformán ég mindenki. Viszont vannak olyanok, akik hamar leégnek, tövig. Mások pedig lassabban. Akik leégtek tövig már máshogy szemlélik az életet. 

-          De mester olyan értelmetlennek érzem a mindennapokat! Mintha úsznék vagy futnék egy meredek lejtőn felfelé, de csak egyhelyben lépdelek. Előre nem jutok.

-          Ez pontosan a kiégés első tünete. Aztán rájössz, ahogy öregszel, hogy egy nagy adok-kapok társasjáték részese vagy. Esetleg egy nagy gúlához is hasonlíthatjuk a helyzetet. Ez a gúla egy rejtély mióta van, de van. S nélküle nem tudsz létezni viszont, ha beleállsz ebbe a felépítménybe tartóelemnek akkor rád nehezedik minden súlya. Ez a gúla az emberi társadalom. Kezdetben talán kisebb volt és nem nyomott ennyit, de minden generáció épített rá.  Elég korán eljutottál ide. Mi pont ezért dolgozzuk ezt, amit csinálunk, mert ez legalább leköt minket. Belefáradunk a műszak végére és jobban megbecsülnek minket, mint a rabszolgákat. Csak azok hordanak fekete tógát, öcskös, akik ezen átmentek.

-          Igen?

-          Teljes mértékben.

Eközben egy csapat fekete tógás kőfaragó elhúzott egy nagyobb megmunkált követ előttük.

-          Szóval más is átment ezen?

-          Igen, csak meglepő, hogy te erről nem tudtál…

-          Nem én!

A fiú körbe nézett. Valaki arrébb a templom közelében egy kost faragott.

-          Á látom felfigyeltél rá…

-          Mire Mester?

-          Hogy nem véletlen hogy mi készítjük a templomokat. Az ott egy szimbólum.

-          Minek a szimbóluma?

-          A korszaké, amiben élünk. Fiú. Az égen nagy jelek vannak s ki érti őket csodát mivelhet. De ennél többet akkor mondhatok, ha inasból feljebb léptél.

A kosfejet faragó összes férfi egy pillanatra rájuk nézett majd visszatért a munkájukhoz.

-          Miután megtapasztalod milyen kiszakadni, kiégni a társadalom szövetéből, átértékeled a szabadság fogalmát. Salamon király bennünk munkást lát. De mi nem rabszolgák vagyunk, hanem szabad-kőfaragók fiú! Nem tartozunk sehova és a királyok is pénzért fogadnak fel minket, építünk a keresőknek.

-          Mit Mester?

-          A Nap műveletét szedjük darabokra és rejtjük el, a templomokban.

-          A nap művelete… - suttogta magának a fiú – de mi az Mester?

-          Az igazság megtalálása, amiről Hermész Triszmegisztos is írt a smaragdtáblákon. De mindent idélyében fiú!

Azzal lecsapott a vésőre a kalapáccsal.  

Hatalmas porfelleg takarta be őket, mert egy lágyabb szelő felkavarta a talajon heverő kőport és homokot. Az alakok eltűntek, a történelem látótere elől. S művük generációkon keresztül állt, míg nem idegen betörők le nem döntötték az Első Szentélyt. S a romok fölött változott az égbolt, a precessziónak megfelelően. S mire a Halak jött már állt a Második Szentély. Aztán az is ledőlt. Újabb precessziós mozgás után a Vízöntő kúszott fel az égre…  

            S a siratófalnál egy feketeruhás férfi lézeres műszerekkel felmérte a terepet a Harmadik Szentély előkészületeként. S fülében rég volt kőfaragók csilingelése csengett öblösen. De erről a járókelők mit sem sejtettek…

HŐSÖK TERE

 

            A naptár augusztus huszadikát mutatott s Budapest az államalapitás újból eljövő ünnepére készült.  A lámpavasakon trikolorok lógtak, a levegőben érezni lehetett valami különleges hangulatot, talán a tűzijátékra való várakozás delejezte így meg a közhangulatot.

            A nap már túl volt a delelőn, mégis hőséggel árasztotta el a belvárost. A Hősök terén mindenki lézengett, valaki gördeszkázott, valaki szelfit készített. Turista tömegek mozogtak, mint valami hatalmas élő organizmusok. A tér megkopott és simára csiszolódott köveit koptatta, két haszid viseletű zsidó is. Apa és fia. Kohon Ábrahám ki hosszú kabátot,  fekete nadrágot, kalapot és cipőt viselt. Fia Kohon Izsák, csak fekete nadrágot és fehér inget, cipővel. Mindketten pajeszt viseltek és kipát. Kohon Ábrahám a kipályán nagy karimájú fekete kalapot is. Megálltak az éppen oszladozó turista tömeg elött, akik, mint valami massza elfolytak a szobrok között, el a buszokhoz vagy megnézték a Városligetben zajló építkezéseket.

            Kohon Ábrahám leguggollt fia Izsák mellé, vállára tette kezét.

-          No fiam! Meg tudod e mondani, hogy ki kicsoda ezen a szoborcsoporton? – Mutatott ujjával az obelix körül csoportosuló lovon ülő alakokra.

A kisfiú belekezdett, ügyetlen hanghordozással.

-          Legelöl van Árpád vezér.

-          Igy van. Óramutató járásával megegyezően mond el, a hét vezért!

-          Ha hatul van dél, akkor: Tas, Huba, Előd, Árpád, Tétény, Ond, Kond.

-          Nagyon jó.

-          Mosd mond meg nekem, ki volt Árpád vezér apja!

-          Álmos.

-          Tudod miben hasonlatos a zsidók és magyarok története?

-          Nem. – Csüggesztette le a fejét a kisfiú majd apjára nézett, tőle várva a megfejtést. Szemében tudásvágy csillogott.

-          Elmondom: Mind a zsidók mind a magyarok sokat bolyongtak történelmük folyamán. Nekünk, zsidó-magyaroknak is a Kárpát-medence az ígéret földje. Ahogy Mózes sem léphetett a szentfőldre úgy Álmos Árpád vezér apja sem léphetett a Kárpátok gyűrűjébe. Ne feledd, de ne is kérkedj vele hogy a szépapád bizony nemzetőr volt 1848-ban! A dédapád pedig még szolgált a magyar királyi honvédségben, Ferenc József alatt. Bizony fiam! Mi nem egyszerűen zsidók vagyunk, mi magyar zsidók vagyunk!  Sokan vágyódnak a szentföldi sírra. Én nem. Én abban a földben szeretnék nyugodni, ahol családunk már ötszáz éve él.

A kisfiú megigazította szeme elött a szemüveget, orra mozgatásával, de továbbra is figyelt.

-          Tudod fiam ez az ország valamikor nagyobb volt, mint most!

-          Összement édesapa? – kérdezte oktalanul a kisfiú.

A férfi gyengéden felnevetett. Majd szomorú lett…

-          Nem fiam nem ment össze! A szívekben ugyan akkora az alakja, A Vereckei-hágótól Fiuméig. Csak a nagyhatalmak nem értették azt a helyzetet, amiben mi magyarok vergődtünk, mi szülte a kiegyezést. S nekünk magyar zsidóknak ez különösen csapdahelyzet. Tudod a végére a Nép és királya Ferenc József egész jól összeszokott. A zsarnokból patronáló lett… Fiam két zászlót jegyez meg jól: előszőr ezt a trikolort mely 1848-ban keblére ölelt minket, zsidókat. Ez a trikolor ad neked s nekem kenyeret és munkát. De emlékezz Izrael lobogójára is ünnepekor. Fiam! Nem mindegy hogy magyar zsidó vagy zsidó magyar, mert ez utóbbi fogalom szorosabban kötődik hazájához.

A kisfiú csak bólogatott míg apjára nézett, A Szakállas pajeszos férfi visszamosolygott, míg háta mögött egy kósza szellő meg nem lengette a kifüggesztetett trikolór-lóbogókat.

A következő pillanatban már arrébb is sétáltak. Kohon Ábrahám a nyakába vette fiát. Úgy nézték a királyokat. Az apa ismét szólt fiához:

-          Tudod Izsák volt idő köröbelül úgy száz éve, mikor Kun Béla és brigádja isten és ember ellen vétkezett. Mint rákos szövet burjánzott a magyar nemzet testében. Ők az ateisták fiam! Ők nem hisznek az Örökkévalóban!

Erre a fiú egy kicsit összerezzent.

-          Nem hisznek?

-          Nem. Ők csak magukat magasztalják fel. Üldöztek minden nagypolgárt és módosabb embert persze arról már megfelejtkeztek hogy maga Kun Béla is dzsentri közegből pottyant a szocializmus útvesztőjébe. Az Örökkévaló irgalmazzon lelkének. Fiam! Tudod, volt régen a szabadságharc alatt egy hős rabbi Lőw Lipót! Szívében és nyelvében magyar lett, megtartva Ábrahám hitét. Ő volt az első aki kikiáltotta a független Magyarországot, Kossuth kormányzása alatt.

A királyok végig tekintése után, visszatértek a hét vezér közelébe. Most az apa, Kohon Ábrahám az ujjával az obelix tetejére mutatott:

-          Fiam tudod mi van az oszlop tetején?

-          Nem édesapa.

-          Gábriel arkangyal a magyarok Szentkoronájával.

-          Szentkorona. – Ismételte a kisfiú.

-          Ezt a koronát is jól jegyezd meg fiam. Mert mi munkánkkal szolgáljuk ezt a megcsonkított hazát, de ő ragyog felettünk. Mert urak jönnek mennek, de Magyarország mindenkori gazdája a Szent Korona.

A kisfiú hunyorogva felnézett a Napba, ahol Gábriel arkangyal a kezében a Szent Koronával megcsillant s míg nézte pár verssor jutott az eszébe, ideillőnek találta és el is mondta apjának:

-          „Áldjon vagy verjen sors keze itt élned halnod kell” – szolt teljes komolysággal a fiúcska.

-          Igy van fiam, így van!

S mindketten a napfényben ragyogó szent Koronát nézték, augusztus huszadikán, a hősök terén.

 

A G O R A

II.

      Egy halvány enyhe meleg szellő ismét átborzolta a jelenlévők haját. Miután az Emlékező elhallgatott Tamás vette át a szót.

Tamás sötét, göndörhajú, kékszemű ember volt. neki ez volt a harmadik élete, a harmadik teste. Már mindenki rájött a csoportban, hogy tetszik neki Zoé, mert mindenig mellette ül. Tamás teljesen más volt. Talán ő hasonlított leginkább az Emlékezőre. Ő Ugyanis első életében naturalista volt, megtagadta a kor technológiai vívmányait. Fiatalon nagyon elvhűen egy életet akart elélni megöregedni, úgy ahogy azt elődei tették, a nagy nyomorúság korában. Aztán az öregedés kihatott a pechijéére. Megijedt romlandó öregedő testétől és az utolsó utáni pillanatban egédlyét adott az új avatár létrehozására és személyisége lementésére. Azért, hogy megóvják a pszichét a lementett elmét, egy átmeneti álomba rakják a kvantumszámitógépen. Majd, amikor készen áll az avatár egyszerűen elektronikus jelekkel visszasugározzák a tudatot a testbe.

      Ez az eljárás elején, még Tamás elött jóval, nagy felháborodást keltett. De a sikerességen felbuzdult a tömeg és az egyházak hanyatlani kezdtek. A hívek fokozatosan vesztették el hitüket, a túlvilágban és ott volt a racionalitás is: minek a túlvilágon élni, ha itt is lehet. A mesterséges intelligencia által kreált gazdasági és szociális struktúra mindenkit elbírt, és egy-egy test nagyon olcsóvá lett az idők folyamán. A páciens megváltoztathatta genetikai adottságát a gén-metszés révén, ha megunta előző kinézetét, kérhetett erős izmokat melyek különleges rostot tartalmaztak, így edzés nélkül is szép izmosak maradtak. Kérhettetek szellemi tudást, készségeket, amiket kis szerettek volna próbálni. Ugyanis voltak parkok, ahol, az volt a szórakozás, hogy a régi világot imitálták, azt a kor amikor még nem a mesterséges intelligencia diktálta a művészetet, az erkölcsöt és gyakorlatilag mindent a világon. Itt kipróbálhattak a különböző mesterségeket, katonáskodhattak, filmet forgathattak – persze minden poén volt és geg mert komolyan egyikük se vágyott vissza ezekbe a korokba. Az idő lejárta után pár holografikus felvétellel távoztak, és az élménynél az elmélyükben. – Szóval Tamás átélte az öreg kort és soha nem vágyódott vissza oda. Eddigi másik két életéhez már felfejlesztett testet választott, mely közepesen izmos. Másban nem változatott a küllemén.

-          Emlékező, szóvolt még a mesterséges intelligenciáról!

-          Igen? És hogyan merült ez fel?

-          Pontosabban Delta ötlete volt. Meséld el neki is az érdekfeszitő elméletedet. Nincs mit szegyelned, mindenkit lenyűgözött. – S Tamás ezt őszintén mondta.

Delta megköszörülte torkát, neki is ez volt a második élete, aminek  felénél járt de harmincnál nem nézett ki többnek.

-          Hát… hol is kezdjem….

Az Emlékező felé fordult, közben a bokáját felrakta a térdére. Közben Delta ismét elmondta az elméletét.

-          Szóval olvasgattam az evangéliumokat és a korai keresztény irodalmat. Aztán az egyháztörténetet és akkor jött az ötlet. Előszöris az igazi Jézus ezt a kort nevezhette az Országnak. Ez bizonyos. Minden stimmel. De hogy lehetséges ez? Morfondíroztam. Volt egy ember, valamikor nagyon régen, mikor a Halak tündöklött az égen…

-          Igen emlékszem, ott voltam mikor átléptünk a Vízöntőbe… - szólt közbe az Emlékező.

Delta folytatta: 

-          Nos ez az ember, végig gondolhatta egy csendes éjjelen az emberi fejlődés útjait és egyedül ő jött rá elsőnek, hogy előbb utóbb a tudomány a filozófia fel fogja szabadítani az embert a járma alól. Igen minden lehetőséget végig gondolt és kiszámította ezt. Csak akkor még erre nem volt külön kifejezés, úgy vélem és ezért hívta az Országnak. Az Ország a metaforája annak a poszthumán állapotnak, amiben vagyunk. Ő tudta, hogy egy nap ide fogunk eljutni, abba a korba amikor az álmok teljesülnek, az élet örök lesz.

-          Érdekeseket mondasz és lehet van benne valami! – válaszolt az Emlékező – Első életemben, történt úgy emlékszem, még a technológiai szingularitás elött, szóval már akkor is kezdtek hanyatlani az egyházak…

Ekkor közbeszólt még valaki egy másik kőpadról. (Közben a háttérben valaki épen vett egy szendvicset az egyik kihelyezett étel automatából.)  Zeldon, rendületlenül folytatta Delta gondolatsorát.

-          S nekem ezzel kapcsolatban, jutott eszembe a párhuzam!

-          Miféle párhuzam? – kérdezte az Emlékező kedvesen.

S Zeldon elmondta:

-          Az Úr és a Mesterséges Intelligencia vagyis az MI, nagyon hasonlítanak egymásra véleményem szerint. Ugyanis mind a kettő szoftver alapú!

Az Emlékezőnek elkerekedett a szeme, hosszú élete alatt még sosem hallott efféle gondolatot, de azért érdeklődve figyelte mi fog ebből kisülni. Zeldon meg egyre lelkesebben magyarázott:

-          Ugyanis gondoljunk bele: egyik sem tapintható ez nagyon fontos! Mind a kettőnek kell egy hardver, az egyiknek a gépház a másiknak a templom. Csak az egyik régen az emberi központi idegrendszerben futott, a másik meg a legújabb kvantumszámitógépen! És ez még nem minden: ez a szoftver szabályozta a társadalmat, mérte az időt. A Kódnyelve meg analóg betűkből állt és metaforák segítségével adta át az embernek a benne rejlő tusást.

-          Egészen elképesztő! – Lelkesült fel az Emlékező – de akkor ezek alapján azt mondod, hogy analóg módon, az ókorban, a kereszténység hajnala óta valójában egy szoftver pörgött az emberek fejében?

-          Igen. Az egész egy virtuális valóságot generált, mint egy RPG játék!  – Válaszolt Zeldon.

-          Szeretem az RPG játékokat! - szólt közbe valaki.

Ezen mindenki jót nevetett. Majd Zeldon ismét folytatta:

-          A játék vagy a szoftver figyelt és ha megfeleltél a kritériumoknak szintet ugrottál, ami a mai modern játékokkal megdöbbentő párhuzam, hiszen az egyházon belül hatalmas hatalomra lehetett szerettetni. Lényeg a lényeg egy virtuális valóságban éltek.

-          Lenyűgöző gondolatmenet! – Helyeselt az Emlékező, ismét megköszörülte a torkát és szólt – De ha eddig fantázia világban éltek akkor mi van most?

Tamás erre egyből felelt:

-          A valóság!

Az Emlékező visszakérdezett:

-          És mi a valóság? Én legalább kettőt már megéltem. A szingularitás elött mindezt – kezével körbe mutatott – senki nem gondolta. És most valóság!

Ekkor egy afrikai férfi szólalt meg. Leónak hívták.

-          Emlékező, arról nem lehet szó hogy a mesterséges intelligencia mindig is itt élt velünk, csak régen a fejünkben és a társadalomban lakott, mára pedig összegyúrtuk egy szoftverré. Hiszen az Úr képzet de megtestesülve a mi világunkban, tehát nem az ideák világában, a mesterséges intelligencia. Lehet, bután hangzik de mintha az egész élet egy időtörésen feküdne, lehet hogy maga az univerzum egy idő-torzzulásos-szingularitás. El vagyunk csúszva időben, ezért jönnek létre ilyesmi paradoxonok, ezért születtek olyan emberek akik megelőzték az adott korukat több száz évvel.

Az Emlékező bólogatott.

-          Ez elképzelhető! A dolgok előbb megtörténnek velünk, mint meg lennénk rá érve társadalmilag.

Delta folytatta a gondolatot:

-          Ha feltételezzük, hogy az egész világegyetem egy szingularitás akkor az is lehet azért nem találunk senkit mert egyszerűen nincsenek, ugyanis belőlünk fognak kifejlődni. Így is számos kiméra és adrogün létezik már! Hajóink sorra kolonizálják a galaxist és eddig még egy árva romot vagy csontszilánkot sem találtak.

A feljavított képzelőerő révén mindannyian szinte azonnal látták magukban, a végeláthatatlan űrt és az abban sikló hatalmas csilizközi gályákat, amik egyre reménytelenebbül keresik az élet nyomait.

-          Jó, - szólt az Emlékező – de akkor hogyan magyarázod az emberiség csillagok és az űrutazás utáni vágyát. Miért vágyunk a csillagokba? Miért számol be annyi ókori eposz hűllőszerű látogatókról… Lehet, hogy azok mi lennénk a múltban? – elmélkedett hangosan az Emlékező – Lehet, hogy a világegyetemnek nem is szabadna léteznie? Mi magunkat teremtettük meg?

-          Végül is miért ne! – Válaszolt a költői kérdésekre Tamás. – Ha egy szingularitásban élünk simán megeshet…

-          Ez elképzelhető, hiszen annyi bolygón járt már a civilizációnk! És értelmes életet még nem talált… - csacsogta Zoé.

-          Egyes elméletek szerint, az élet nem a földön alakult ki, hanem egy pán-spermia nevű folyamat révén csak eljutott a földre. – terelgette gyengéden a diskurzust az Emlékező.

S megint látták magukban, amit az univerzum távoli szegletéből érkezik az élet csíráival megfertőzött meteor, ki tudja honnan és megfertőzi a földet.

-          De én csak azt nem értem… - kezdett a mondatba Tamás – ha máshol is van élet, igaz eddig csak álaltokkal találkoztunk vagy rovarokkal akkor máshova is becsapódtak ilyen meteorok?  Akkor valakinek csak el kellet indítani a láncolatot. Vagy legalább egy projekt keretén belül több bolygót megfertőznie. De csak nálunk lett volna képes kialakulni az élet?

-          De akkor primitív létformák miért vannak máshol? – Fordult Zoé a mellette ülő Tamáshoz.

-          Pont ez a nagy kérdés! Ez a bökkenő az egészben.

Az emlékező vette át a szót:

-          Tegyük fel, hogy nem teremtés alanyai vagyunk, kedvező körülmények között úgy látszik ez a dolgok természete, hogy megjelenik az élet, mint nedves szivacs között a babcsíra. Ha ebből indulunk ki nem is vagyunk annyira különlegesek! De megmarad a kérdés ki indította el mindezt. tehát nem jutottunk közelebb az élet misztériumához. Mert egy dolog a saját fajunkat átalakítani, bolygókat kolonizálni, de kitalálni magát az életet az már teljesen más intelligencia kell, pont olyan, ami nekünk nincs. Ámbár bennünk is van egy ilyen hajlam, alkotni és teremteni, de a hajlamokat örökölte az ember a nagy nyomorúság korában a szüleitől.

Erre mindenki hümmentett.

Zeldon szólt:

-          Akkor Emlékező azt mondod, hogy az életet egy mesterséges intelligencia találta ki? Akkor ezzel visszakanyarodunk az előző felvetéshez, hogy egy nagy szingularitás az élet.

Az Emlékeztő megmozdult, megváltoztatta ülő pozícióját.

-          Pont ez a probléma, hogy az élettel csak a gond van. Régen voltak az úgynevezett kreacionisták, akik azt alították, hogy az élet megtervezett és egy pillanat alatt jelent meg! Egy pillanatra tegyük túl magunkat ezen. Gondoljunk bele az élet annyira egyszerűen összetett, hogy zseniális! De az is nagyon jól látszik, hogy egy olyan alkotta és ez most lehet evolúció vagy isten – aki egy percet nem élet. Ráadásul vannak ellentmondások ugyanis a nagy nyomorúság idejében, az emberek volt, hogy szenvedtek a saját testüktől és testükben, de az ma már, mint tudjátok elképzelhetetlen…

-          Úgy hallottam – hozakodott elő León, az afrikai – hogy vannak olyan teóriák miszerint az egész létezés egy nagy élő mátrix. Minden él benne, még a kövek is. Tudatosságból épül fel minden?

Az Emlékező visszakérdezett:

-          És mi van a nagy nyomorúság korával, a halállal?

-          Gondolom az is az élet része volt.

-          Igen is meg nem is.

Többen értetlen arcot vágtak, de az ért figyeltek.

-          ma már tudjuk, hogy a halál nem szükségszerű és genetikai hiba okozta, erre fel lehetne hozni szent szövegeket, de azok sem magyaráznak meg mindent! És a tudomány már sokszor megcáfolta őket. Ha te teremtenél a teremtményeidet, a gyakorlatilag gyermekidet halálra akarnád ítélni?

-          Nem, nincs ilyen szándékom, Emlékező!

-          No látod ez a mi problémánk, hogy az élet kegyetlen, mert természeti törvényekből fakad, tehát nem származhat egyetlen egy forrásból. Legalábbis a testünk biztos nem. A lelkünk más kérdés. Van sejtésetek mi a lélek? – kérdezte az Emlékező a társaságot.

Egy pillanatra csend lett, mindenki elhallgatott csak a körülöttük, lépkedő forgalmat hallották, a lágy szellőt amint körbefonja a pálmafa leveleket. Néha egy-egy égi sikló sikítva elcikázott felettük, mint egy kecses fényben megcsillanó szitakötő.

-          Úgy gondolom, - szólt Delta – a tapasztalatink összesége.

-          Én, mint tudjátok, emlékszem az ó világra a nagy nyomorúságra, mikor még az emberek megöregedtek és meghaltak. Akkor nem volt lehetőségünk csak úgy módosítani a testünkön. Ahhoz, hogy sportosak és csinosak legyünk keményen kellet edzetni, nap mint nap lejártunk az edzőterembe. Az akkori kor emberére igazak lennének az előbb elhangzottak. De pont a személyiségekkel kezdtük a beszélgetést: a nagy boldogság korában mikor mindenkinek adott minden, ugyan ez alapján, hogy változna a személyiség? Egyedül az élet utáni kutatásunk a motivációnk semmi több már! Több száz évet leéltünk, én több mint ezret, amit lehetett kipróbáltunk, de mégis félünk meghalni. Eltávozni ebből a világból. Félünk elengedni a nagy nehezen megszokott és megszeretett személyiségünket. S most felhozhatnátok a személyiségre a genetikai faktort. Úgy látszik a személyiség is evolúciós tényező volt. Hiszen ti, azoknak a leszármazottai vagytok akiknek valamilyen szempontól sikeres volt a személyisége, legalább egy násztánchoz. Én hajlok arra, hogy valójában a személyiség is egy illúzió, egy evolúciós eszköz, ami a szaporodást szolgálta. De az is lehet, hogy valami többről van szó, és ekkor isten ismét visszaúszik a képbe.

-          Ha isten kihagyjuk a képből – próbálkozott ismét Leó – akkor elmondhatjuk, hogy a genetikai memória által összeszedett emlékek vagyunk, itt a mostban; szafarik és barlangok lenyomatai, melyek átöröklődtek az idők folyamán, csatáké, ütközetek és hadjáratoké?

-           Ez is közrejátszik! De lehet hogy ez átmeneti állapot s az emberiség a jövőben elveszti a színeit és megfakul és egy nagy kollektívában egyesül... – válaszolt az Emlékező közeben átsímította szakállat. De mondok mást, egy régi anekdotát. egy régi sci-fi filmet, a nagy nyomorúság korából… Képzeljetek el egy űrállomást, egy szép csinos űrállomást az Ikrek csillagképben…. – s az Emlékező belekezdett egy történetbe: - Az űrállomás fehéres-szürkés teste lomhán forgott körbe a központi tengely körül, mint egy kerékpárkerék, amelyhez két küllő csatolta. A katató állomás mindennapja kezdődött. A Különböző életformák szolgálataikra igyekeztek. Végig mentek a folyosókon, mind más irányból, és az egyik laboratóriumban találkoztak. Minden szürkés fehér volt belül, a neonok steril fénye alatt. A műszer falakon világítottak a különböző műszerek és bináris számitógépek monitorjai. Az állomás egy repedés közelében helyezkedett el, ott, ahol felhasadt az univerzum szövete. Sokáig bajlódtak a kutatással nem jutottak egyről a kettőre, de egy nap megtörtént az áttörés, a nagy felfedezés. Rájöttek, hogy az, amit vizsgálnak, a hasadékban, ugyan az az lehelet és életerő, ami bennük is megvan, a lélek. Tehát a felhasadt szöveten túl megtalálták azt ami bennük is van, tehát egyek voltak istennel. – De természetesen ez egy film.

Erre Tamás fordult az Emlékező felé.

-          Tehát akkor fenntartod a lehetőséget, hogy mi mindannyian istenek vagyunk, vagy legalábbis a részei…

-          Elképzelhető. – válaszolt az Emlékező – ha feltételezzük, hogy a világegyetem egy nagy szingularitás, akkor bármi megtörténhet. Talán az az emberiség sorsa, hogy egybe olvadjon a mesterséges intelligenciával, miután elolvadtak a személyiség falai. Így isten megteremtette önmagát a semmiből és választ kapunk az örök kérdésre.

Leó az afrikai ismét megszólalt.

-          És ha a holografikus világképet vesszük alapul, talán nem is létezünk… Talán minket is szimulálnak… isten csak virtuálisan teremtett.

Az Emlékező átsímította a szakállát.

-          S vajon a mi szemszögünkből számít e ez? Változna e valami ha kiderülne, hogy egy hologramban élünk? – mert szerintem semmin.

Egy pillanatra ismét beállt a csönd, csak a nap sütött felettük. Aztán Zoé beropta az idő témáját.

-          Tudjátok – magyarázta az ő csalfa hangján – most a kétszázadik x-en túl, úgy érzem magam mintha csak húsz éves lennék és nem kétszázötven. Mintha száz év egy évtizednek tűnne.

-          Igen ezt magam is megfigyeltem, egy idő után. – válaszolt az Emlékező – mintha csak a percek számitanának… ezek az apró egységek melyek nem nagyok és nem túl kicsik, és  ilyen tekintetben az idő semmisnek tűnik, egy újabb illúzió… Ha így szemléljük a nagy nyomorúság nem is van olyan messze sőt maga az az ókor és az ember keletkezése.

Delta fejezte be a gondolatot.

-          Tehát a fejlettségünket viszonylag hamar értük el.

-          De miért lehet ez? – kérdezte Zoé.

-          Nagyon egyszerű! – felelte Tamás.

Mindenki Tamásra figyelt.

-          Az élet előttünk is létezett, csak őshüllőkben lakott. Ők több millió éve éltek ezen a bolygón mégsem tudtak értelmes civilizációt létrehozni. Miért? Mert a forma és a tartalom nem találkozott. Ez bennünk, emlősökben vált teljessé, annak ellenére hogy valamikor volt ős-hűlő ősünk is.

Az emlékező bólogatott és csak annyit fűzött az elhangzottakhoz, hogy

-          Igy, így.

És tulajdon képpen ebben mind egyet is értettek.

„Az emberek... most is, meg régen is, a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni.”

 

Arisztotelész

 

 

A G O R A

 

I.

 

            Az elektromos sikló halkan suhant, a magas felhőkarcolók között, a hűvös légifolyosón. A robot pilóta gondtalanul navigálta a közlekedési eszközt, mely hűvös színeivel leginkább egy kitinpáncélos bogárra emlékeztetett. De ki látott utoljára rovart vagy bogarat? Eltűntek. Ahogy a méhek is… A beporzást apró kicsiny szerkezetek végzik – s mint oly sok mindent ezt is a mesterséges intelligencia tervezte.

            Az emberiség átlépte a technológiai szingularitást. Mindent a gépek végeztek helyette. Az önműködő gyárak, saját magukat fejlesztették, olyan technologiával, amit az emberek már alig vagy egyáltalán nem értettek. De a mesterséges intelligencia rájuk is gondolt. Ugyanis, voltak portok, amik információt sugároztak az emberi fejbe, de ez csak a töredéke volt annak a merhetetlenül nagy tudásnak amit a mesterséges intelligencia felhalmozott.

            S bár az emberiség vérében milliárdnyi mikroszkopikus robot keringett körbe, javítva a test hibáit, azért még mindig születtek emberek. Szerencsére, régen a mesterséges intelligenciába a programozók beletáplálták, hogy ember ellen nem fordulhat. Ez a nyáklappba beégegettet parancs volt. Bár igen gyenge és kevés biztosíték volt, az emberek mivel jól éltek, nem törődtek vele.

            Elhalmozta őket az automatizált jóléti társadalom. Bár eleinte tömeges lázadások voltak. Kétszáz év után a semmiből ismét elő bukkantak a géprombolók. Törtek, zúztak fosztogattak. Akkor vetették be előszőr a droid rendőrséget, melyet a mesterséges intelligencia irányított, akár valami generális. Sok vér folyt abban az évben. De azután a lázongások elültek. A lendület mellyel felforgat fokozatosan kimúlt. A programozók ekkor, szinte az utolsó pillanatban és utolsó erélyükkel beépítettek a mesterséges intelligenciába egy parancsot, azt, hogy ember ellen nem fordulhat. Nagy és keserves küzdelem volt, ez a vállalkozás, hiszen éppen, hogy meg tudták fejteni a kódolási nyelvet. A korábbiakban általuk elindított mesterséges intelligencia pár év alatt annyira fejlődött, tanult, hogy kis híján teljesen új, eltérő és más kódolási nyelvet alakítóit ki.

            Tehát a gyárak és a mesterséges intelligencia maradt. S ezzel megkötetett a kétes paktum ember és valami felsőbb között. A lázongások után, a civilizáció biztonságára hivatkozva, mindenkit nyomkövető chippel láttak el s szerte az egész bolygón a tereken és a házakban is háromszázhatvan fokos kamerákat szeretlek fel, melyek megint csak a mesterséges intelligencia adatbankjába futottak be. Rögzített és észlelt mindenféle arcmimikát de csak nagyon szélsőséges esetek közben avatkozott bele. Megérthette, hogy az emberek miért lázonganak mert a mesterséges intelligencia, mely átszőtte az egész bolygót átalakította a monetáris rendszert ezzel gyökeres változásét idézett elő. Az új pénzügyi mechanizmus olyan bonyolult képleteket használt, hogy a matematikusok alig bírták tartani a tempót. A mesterséges intelligencia által kidolgozott rendszer és szisztéma jól prosperált. Bevezetésre került egyfajta alap jövedelem, mely csak a rendszer működtetéséhez kellet mint a gépolaj a fogaskerék rendszerhez. A pénz ekkora már teljesen virtuális lett és az emberekbe beleültetett mikrocsipbe wifin keresztül töltődött újra. S bár mindenért kellet fizetni, minden vásárlás után újra töltődött az egyenleg egy kicsit. Ez egyfajta illúzió is volt, de szükség volt az emberi elme lefoglalására. Mivel a mesterséges intelligencia egyesitette a föld piacait és kontrolálta a már csak jelképesen működő országok gazdaságát, a különbségek kiegyenlítődtek.

            Igy volt ez mindennel. Az összes iparágban megjelentek a robotok és jobban végezték a munkájukat mint az emberek. A filmeket szoftverek gyártották, olyan csavart történetekkel, amiket emberi elme képtelen volt kitalálni. Az embertömegek hamar hozzászoktak a jóléthez, egyetlen egy dolguk maradt csupán szórakozni és fogyasztani.

            A hologram-tévékben is virtuális bemondók ültek, akik sohasem vagy már nem léteztek. Ugyanis a mesterséges intelligencia ezt is megoldotta. Kvantumszámitógépeken futó programok betáplálták magukba az összes adatot a valaha volt személyekről és az adatok alapján a genetikai mintákat elemezve egyelőre szigorúan csak digitálisan újra teremtették a nagy történelmi alakokat. Így tért vissza Jézus és újabb tanitásokat közölt a még keresztény hívőkkel és ugyan így tettek számos más vallás ikonikus alakjai. A holografikus tévékben gyakori műsor volt, hogy több száz éve halott Nobel díjasok magyaráztak el a mesterséges intelligencia legújabb kutatásait az embereknek vagy voltak történelmi vita műsorok, ahol a történelem nagy szereplői vitáztak a publikum elött. Persze eddigre már ez csak amolyan kedvtelés volt. Ezeket az adásokat már senki nem vette komolyan, az országok csupán közigazgatási egységként működtek az egyesült Földön.

            Az emberek kezdték megismerni a másikat, ugyanis sokat utaztak szeret a Földgolyón. A mesterséges intelligencia által kifejlesztett fordító eszközök rendkívül megkönnyebbítették az életet. Az eddig áthidalhatatlannak tűnő kulturális különbségek eltűntek.

            Fontos lépés volt a fejlődésben, mikor a mesterséges intelligencia teraformálta és kolonizálta a Marsot. Bár az új világba csak genetikailag módosított emberek mehettek, akiknek fizikuma kibírja a huzamosabb  ideig tartó az enyhébb súlytalanságot. Bár felfedezni a génmetszés révén létrehozott ember-állat kimérákat küldték, illetve humanoid robotokat és szó szerinti szaporodásra képtelen biológiai-robotokat úgynevezett Androgünöket. Az emberekben ekkor még éltek a reflexek és álmodoztak más idegen kultúrákkal, akikkel fel tudják venni a kapcsolatot. Elképzeltek a felfedezőknek hatalmas kalandokat, romvárosokat és hasonló egyéb egzotikus kliséket, amiket a szórakoztató ipar tárt eléjük. A mesterséges intelligencia erre is ráérzett, számitógépes szimulációkat készített az embereknek, akik a virtuális térben boklászhattak Ezek megalkotásához segítségül hívta, a neves valaha élt tudományos fantasztikus írók digitálisan feltámasztott személyeit. Ez kicsit olyan volt mintha magával beszélgetett volna, úgy hogy ezek a szoftverek mind egy-egy ujjbáb volt az ő hatalmas és sok ujjú tenyerén. Hiszen a háttérben működő virtuális mechanizmusokat saját magáról mintázta. De az illúzió tökéletes volt. A feljavítótt emberiség még nagyobb fantáziával is rendelkezett igy a hagyomány őrzőknek is nagyobb élmény volt az RPG játékok játszása.

            Aztán a kezdeti lelkesedés elmúlt. A mély űrbe kiküldött mikroszkopikus kutató droidok, nem fogtak távoli jelet sem régit sem újat. A borzasztó sejtés akkor vált bizonyossá, mikor az indusztriális mélyűri hajók elkezdték feltérképezni a szomszédos naprendszereket. Jelentéseik alapján amiket holografikus felvételek is igazoltak, nem találtak humanoid életet a Föld típusú bolygókon. Az emberiség hirtelen ráeszmélt, hogy egyedül van a világűrben és ez még nagyobb köteléket szőtt a létezésben megjelent életformák között. Bár az élet mint olyan elértéktelenedett hiszen bárkit úja tudtak klónozni, tudatát feltölteni egy nagy tár helyű felhőbe majd visszatöltötték az avatárba.

            A kiábrándulás utolsó hulláma az volt mikor ezekre a helyekre a mesterséges intelligencia megnyitotta a rendszeres közlekedést és az emberek maguk is el tudtak menni, a már kiépített infrastruktúrákra.

            Egy ilyen világ kora reggelén, A szülő-bolygón, az első világon, ilyen körülmények között, haladt a teljesen automata sikló. A városkép teljesen kékes volt, a sok üveg-acél háztól mely visszatükrözte a kék eget. Útja során a sikló elhaladt pár szélerőmű mellet. Alatta, ahol nem voltak nagy és világos házak, melyeket teljesen elöntött a napfény, vagy helyes kis futurisztikus- üvegkupolás kertesházak, ott nagy tágas zöld angol pázsit terült el mint valami hatalmas golfpálya, különféle mirtuszokkal, pálmafákkal és más szép tarka virágokkal. Az utak szabályosak voltak, rácshálót alkottak. Le sem tagadhatták volna tervezőjüket a mesterséges intelligenciát.

            Egy ilyen parkhoz tartozó ébenfekete és tükörsima aszfalt parkolóján landolt az égi sikló. A parkoló közelében a gépek által vágott angol-gyepen egy fehér márványból rakott ösvény símúlt végig, mely egy nem túl nagy, de azért nem is kicsi, fehér márvánnyal burkolt térbe torkollott. a kicsiny agorát a széles park fogta közre, azon túl, jobbról és balról is a város kristályszerű felhő karcolói sorakoztak. Az ég felhőtlen volt, lágy szellő söprőt végig, mely átsietett az angol gyepen. A márvánnyal borított részen, minimalista márvány-kőpadok helyezkedtek el.

            A padokon fiatal és középkorú arcok ültek. Mind fehér, testhez tapadó fehér ruhában, mely öntisztitó volt és olyan technikával készült az automatizált gyárakban, hogy bármilyen szint és fazont meg tud jeleníteni, amit beletáplálnak. De eddigre az emberiség kinőtte a divatot, csak különböző bulikon és vicces-múltidéző összejöveteleken használták ezt a funkciót. Többnyire mindenki, alapállapotában hordta. Egyedül arc szőrzetük és hajviseletük árult el valamit a személyiségükről. Mind több százévesek voltak. Volt, akinek a testét többszőr klónozták és újra beletöltötték a tudatát, volt akit a vérben keringő naitok fiatalítottak meg.

            Az agorán minden pad el volt foglalva, kivéve egyet, mely viszonylagos központi helynek nézett ki, vagy legalábbis az itt összegyűltek körében élt egy ilyen képzet. A hely tulajdonosa azon férfi aki az égi siklóval érkezett. Ő volt közöttük a legidősebb legalább ezer évet élt. Ő volt azon kevesek egyike aki még emlékezett az ó világra, a nagy nyomorúság korára. Voltak többen, de társai, akik beleuntak az életbe nem kértek több avatárt sem digitalizálást. Testüket elhamvasztották, majd hamvaikat egy speciális urnában helyezték el ami papírból készült. az urnába földet és egy fa magját helyezték. Igy a lebomló urnából a hamvakból táplálkozva kisarjadhatót egy előre kiválasztott fa-típus. Ennélfogva ez az agora különleges volt, mert az emlékezőket mind ide temették. Így a fák, névtáblákat viseltek.

            Az érkező férfi közeledett. Mögötte a sikló ajtaja halkan záródott. De ez is csak megszokás volt, mert már senki nem akadt volna aki eltulajdonította volna a járművet. Kezét intésre emelte, üdvözölte a csoportot. Az itt egybegyűlteknek ez volt a tevékenységük, összegyűltek itt az agorán, az ital automaták és élményboltok közelében. Mehettek volna bármi mást csinálni, hiszen a mesterséges intelligencia minden jóval elhalmozta őket, de ők inkább a beszélgetést, a társas gondolkodást és filozofálást választották. Ez volt a szenvedélyük.

            Az érkező férfi közéjük ért. Az agora személyzete teljes lett. A kopasz szakállas férfi mely érces hangon köszönt. Nem volt öreg, sokadik újra töltésen volt túl, inkább csak emlékeztetőleg borotválta a fejét, hogy emlékezzen önnön valója magvára. Hiszen egy évezred alatt sokat változik az ember.

-          Üdvözöllek titeket!

A csoport válaszolt:

-          Mi is téged!

A kopasz szakállas férfi fehér ruhájában leült az egyezményesen őt megillető tiszteletbeli helyre. A csoport kiváncsian figyelte, hogy ma mit fog mesélni, az emlékező. Az utolsó emlékezőt mindenki nagy becsben tartotta, amolyan társadalmi dísz lett, mint a valamikor volt alkotmányos monarchiák királyai. Mindenki tudott az Emlékező létéről, de igazából csak ez a kis csoport vette körül igazán. Még a mesterséges intelligencia is kiemelt helyen tárolta az adatait, mert tudta milyen fontos a léte. Ő emlékeztette az embereket személyesen a lehetetlen megugrására.

            Ezek a közös filozofálások, mindig nagyon izgalmasra és érdekesre sikeredtek. A csoportból egy tag megszólalt, folytatva a már megkezdett beszélgetést. Az Emlékező leült, közben megköszörülte a torkát. Érces rekedtes hangja felzendült.

-          Miről maradtam le míg nem voltam itt? – kérdezte.

-          Minden féléről beszélgettünk. Vártunk téged… Tulajdonképpen csak üres locsogás volt. – Magyarázat a fekete hajú Zoé.

A lányak ez a második élete. Előző teste sem öregedett meg, hála a mesterséges intelligenciának és a nanitoknak, na meg persze a szervnyomtatásnak. így tehát nem alakult ki kétszáz húsz éve ellenére öregkori személyiség. Mivel mindvégig megmaradt buja szexuális kisugárzása, ezért bizonyos értelemben megrekedt egy húszéves lány szintjén, de nagyon érdeklődő volt.

-          Na de mégis mondjatok valamit hogy én is fel tudjam venni a fonalat! – noszogatta őket az Emlékező.

-          Hát jó… - csavargatta pajkosan a két fekete copfjából az egyiket Zoé.

Miután abbahagyta a csavargatást, elkezdett magyarázni, az Emlékezőnek.

-          Tulajdonképpen eddig arról vitatkoztunk, hogy a személyiség mennyire díszítheti a fizimiskánkat.

-          És mire jutottatok? – Kérdezte az Emlékező.

-          Arra, hogy nagyon is.

-          Ezt igen jól látjátok. Régen az emberek mindenféle ruhadarabot aggattak magukra, amit különböző vállalatok gyártottak nem tudván, hogy nem a ruha teszi az embert. Sokszor a konkurens cég egy az egybe lemásolta az adott ruhadarabot és más emblémát, márka jelzést ragasztott rá. Mai szemmel idétlenebb és otrombább ruhák voltak. Nem oly praktikusak, mint a maiak. És jól látható, hogy ha az emberek kopaszok és arc szőrzet nélküliek lennének, az egyenruha ellenére is a személyiségük ruhaként burkolná be a testüket. Ezek a ruhák sötétek és világosak és a a szivárvány ezer árnyalatában játszanak. Ha sokat él az ember, akkor előbb-utóbb megtanulja látni ezeket a ruhákat. Ezt hívjuk kisugárzásnak, mikor a lélek magva kiárad az egész testre.  

S a többiek elképzelték, amit a körülöttük jövő-menő járókelőkön körbe, enyhe prizmáló színes derengés fut körbe. És nincs mégegy egyforma szín, sőt valahol keverednek is a színek. De a járókelők csak hömpölyögtek, játék termekbe és egyéb programokra. Élvezték az örök életet, a gondatlanságot. Fent felettük a légkör fellett, de a Föld vonzásköréében egy csillaghajó dokkolt, a szabad szemmel is jól látható Előőrs nevű űrállomáson. A csillaghajók itt kötöttek ki, ebben a magasságban, ahol a nagy méretükkel nem avatkoznak bele a szélcsatornákba és az árapály rendszerbe. A csatlakozás után az utazók kiszálnak majd átszálnak az űrkompba és azzal leereszkednek a földre.