MihalyffyBalazs_Blogja

HA CSÁSZÁR LENNÉK...  

Ha császár lennék,

hosszasan tükörben nézném magam.

Fülem mögött ott lapulna az aranybabér koszorú,

mely gloriaként csillogna, fejem körül;

mellemen izmos arany vért lenne

hős istenek -domborművével hímezve,

míg palotám belsejében tűznyelők, költő dalnokok,

törpék, büvészek, tornászok, müvészek

illesztenék ajkamra a lugasból

csippentett szúlófürtről a szemeket,

S az ő angyal-fürtjeik lágyan cirógatnák

arcomat, kacajuk visszhangozna,

rézcsengésű tapssal hálálnák meg!

S mig diadalmenetem átkuszna a városon sziromesső hullna ránk!

S ha végeztem a földön, tekintetemet a csillagokra vetném!

S léptem ott lenne minden égitesten: a Holdon, a Marson és a Plútón!

Kitüzném zászlóm a Alpha Centaura, és magára az Andromédára!

Ha császár lennék...

De már látom, 

a hollók visszaszállnak, ráülnek vállamra

nyikorognak mint szélben az érckakkas,

s azt harsogják: kár... kár... kár!

Míg egy hideg fuvallat át nem jár,

s én össze  húzom a kabátomat, mely oly

fekete mint az éjjel és a hópelykek rajta az ezernyi csilagok;

s  mosolyodok az egészen

és egyedül, námán tova ballagok...

2021. január  17.

SZÜRKÉN TELNEK A NAPOK

Szürkén telnek a napok, hideg-acél: lassan vonszolják magukat!
s közben a  Földön fegyver dörög s a légkör  fojtogat.
Magyarország üldözöd már nem  hontatod fiaidat,
A jókedv is hontalan, fej lehajtva járja az utakat.
Mond miért van - hogy,
álmomban láttam utoljára mosolyokat?

S kiket ellenségként becéz egy élet,
azzal állmomban találkozom a fényben, megértéseben.
S együtt nézzük,
a gyönyörű tájakat,az új Földeket,
mit fény-munkások építenek
mindenkinek de nem az elitnek!
Lépteim könnyűek érzem közel az isten,
s tantermekben, agorákon tanulunk szeretni, megérteni.

Aztán jön a reggel,
hajnal hasad s szemen köp az élet.
Ó édes álom miért kellet véget érned?
Mint két világ: itt sűrű és otromba az anyag,
vajon a történelem során más remegett e ilyen álmot?
s utána ébredt e a valóra,
hogy itt az ember egymást tapposa!
S ki szökni próbál az ellehetetlenül,
vagy áldozata semmis, semmibe nem kerül
azt mondják pacsi azt viszlát
de holnap ki kell fűzesd a számlát...
Nélküled is áll a Gúla,
s ha kötelességből beleállsz téged nyom minden súlya!
Borsod éhezik, Budán tüchtig a vár,
na mondjam még vagy leeset e már?
Apró lépést egy kicsiny mozdulatot,
mit tennünk kéne egy szeretet skálán,
nem összevitatkozni egy márkán!
lányok a váillában,
érzelmek kidobva a kukában
s mégis
kiket ellenségként becéz egy élet,

azzal állmoban találkozom a fényben, megértéseben. 

2021

GYÖNGYHÁZFÉNY TESTÜKKEL

A rakéta épp, hogy landolt egy különös bolygón
s mi már tolongtunk a sisteregve nyíló pallón.
Szkafander követett szkafandert, míg a füst oszlott
és a dzsungel búján, zölden, szerelmet sóhajtott.
Leléptünk az idegen csillag  harmat-földjére,
ekkor a fák közül Űr-lányok léptek előre.
Izmos erotikus karcsú látomások ők mind
kiknek gida kecsességük ó figyelemre int.
S karcsún lépnek gyöngyházfény testükkel,
kacéran kecsegtetnek kéjükkel!

És láttam hirtelen opálos lett a tekintet:
élő körbe zártak minket, s senki nem tekinget,
hol a veszély, hogy hol is van az az egzakt csapda,
mindet elbűvölte a szökellők hűvös combja.
A Szíriuszok nyugodni tértek narancs színlel,
vörösösen lobbant az ég a szerem tüzével.
Ó Csak én hátráltam a fehér rakéta felé
min Odüsszeusz neve olvasható, lefelé.
S karcsún lépnek gyöngyházfény testükkel,
kacéran kecsegtetnek kéjükkel!

Sminkjük kékes lila, foguk fehér de a nyelvük
akár kígyóé, vágyakozva sziszegtek értük...
Körbe táncolták őket forró mozdulatokkal
gyorsan megbirkóztak a nyelvi akadályokkal.
Hullottak ama szkafanderek mind le a földre,
a szemük prizmásan villant bent a szemgödörbe.
Itt még a szép virágok is oly megtévesztőek,
ó amazon testükkel csak szüntelen ölelnek!
S karcsún lépnek gyöngyházfény testükkel,
kacéran kecsegtetnek kéjükkel!

De volt elég erőm még, hogy kiszabaduljak,
míg másokat egy kozmikus csókkal leláncoltak.  
Hátra hagytam a közeledő gyöngyfény-testeket,
és a buja dzsungelt és az égő, vad színeket.
Felizzott az Odüsszeusz és ellökte magát,
hátrahagyva a sok bűvölt renegát katonát.
S mintha az ősi erkölcs szakadt volna ki és fel
mintha nem a fúvóka de egy őserő emel!
S karcsún lépnek gyöngyházfény testükkel,
kacéran kecsegtetnek kéjükkel!

Bent a pilóta fülkében, kéklő magány mi vár,
csak pár gomb és kis monitor mi színesen pulzál.
Piros gombon szkafanderes ujjam: csak messzebb visz,
Engem lélek , őket az ösztön az,  mi továbbvisz!
S míg az Odüsszeusz újra csillagködök között
addig lent erkölcsi lánc nincs, két létforma között...
Hisz a legtöbb embert minduntalan csak ez hajtja
és nem az Istennek az örök vigasz-varázsa.
S karcsún lépnek gyöngyházfény testükkel,
csalfán kecsegtetnek mind, kéjükkel!

2020.07.21.

AZ ÚT

Ha tudom kezdetkor, hogy utazás az élet,
nem töltök ó tanulással én sok-sok évet.
Most négy kerék alattam, és izzik az aszfalt,
az az ében fekete sík, mely henger-vasalt.
Négy kerék alattam és vágtatok a sztrádán
életem végeláthatatlan országútján.

Út csak nyúlik előre, pereg a számláló,
itt-ott tábla: lekanyarodik egy lehajtó.
Szürreális tájkép: panel, kisváros s tarló
mind csak díszletek, húznak s fog a kocsiajtó!
Életem színhelyei, az aszfaltcsík körül,
s sok épület, perspektivikusan eltörpül...

Aztán a Nap narancsosan alábukik lent
és ezernyi csillag gyúl az öreg égen fent.
Látszik a Hold és a tejút fehéres karja
s sötét autóm még mindig utat baktatja.
És hirtelen eltűnik az út, az éji táj,
Közel jő a Hold, csillagok és a motor jár!

Csillagképek és csillagködök hasítanak
és én óh csak száguldok mint kit hajítanak.
S már messzi kvadránsa tárul csillag-térképnek
Nincs, nincs,  metaforája ennek az érzésnek!
Vágtatok előre, én különös rakéta;
s már fény vagyok: hasitok s világitok magamba'.

2020.06.11

A LÉLEGZŐ VÁROS

Virághabbal lengtek a fák minden tavasszal
és én ó együtt lélegeztem a várossal,
mert tudtam te is ott vagy benne, tető alatt
s talán, nézed fent az égen a csillagokat!
És ez az érzés megnyugtatott, édes ábránd:
mert kőtömbökből lélegző városba átránt!

Éreztem ahogy pulzálnak falak s ringanak
vanília égbolt alatt beton utaknak,
fekete síkjai s a tarka-virágzó fák,
mind, mind halkan a te rímes neved suttogják!
És ez az érzés megnyugtatott, édes ábránd:
mert kőtömbökből lélegző városba átránt!

Nem kőhalom volt és nem bús kék tégla gúla,
mi véletlenszerűen csak le lett pakolva.
És mi mind itt laktunk ó édes álom világ,
ahol ambróziát könnyez minden szép virág!
És ez az érzés megnyugtatott, édes ábránd:
mert kőtömbökből lélegző városba átránt!

Itt verseim minden éjjel színesen égtek,
hideg fénnyel lobogtak, különös őrtüzek!
A várossal együtt éltünk, a vére voltunk:
utcáin édes legét kortyolva ballagtunk.
És ez az érzés megnyugtatott, édes ábránd:
mert kőtömbökből lélegző városba átránt!

A folyampart, erdő, neonfényes főutca
mind-mind a csetlő-botló titkainkat tudja.
Ha a város felragyogott a nyári nappal,
mi is repültünk szélfodorral, pitypang habbal.
És ez az érzés megnyugtatott, édes ábránd:
mert kőtömbökből lélegző városba átránt!

Aztán egy nap dobozok gyűltek mentem innen,
tornyok búcsút ringtak még pillantótükörben.
S én nem láttalak téged és a várost többet,
vajon varázs átjárja e még  a köveket?
És ez az érzés megnyugtatott, örök ábránd:
mert kőházak közt az a város mindig átszánt!

2020.06.03