MihalyffyBalazs_Blogja

A HAVASI LÓTUSZ

 

1.

 

            Fent a Himaláján, közel a Kasmír-völgyhöz, egy régi buddhista kolostor helyezkedett el. Igazi ívelt tetős kis pagoda. Forgó-harangokkal, zászlókkal és aranyozott nagy füstölő illatú Buddha szobrokkal, melyek megőrizték az arcát, pedig már legalább 516 éve eltávozott Buddha. S egykor volt valódi arca, mint egy színes-kőporból készített mandala a viharban, elillant a semmibe, a Nirvánába az élet mindig újra forgó szamszára kereke elől. Ez a horgas kereszt, forgott s forog még ma is; ágai a lét maga: az ébenfekete éjek s a szárak között a nappalok feszülnek.

            Egyik nap mikor az időjárás kicsiny viharfelhőket hozott a Kasmír völgy közelében elhelyeszkedő hegyi kolostorhoz egy alak állt fel a hajnali imából, amit Jeruzsálem felé fordulva mondott el a kolostor elött. Az alak még összefonva tartotta kezét, szólt valamit héberül majd összefont kezei elengedték egymást. Ekkor kivillant a csuklója táján elhelyeszkedő súlyos seb  mely kilógott a meleg viselet alól. Ekkor már kezdett szemerkélni a hó. S egyre sűrűbben.

            Az alak megérintette a vad forradást. Lehunyta szemét, lehelt egyet. A lehelet láthatóan elillant a hidegben, - „Mint az a három év Júdában, a provinciává tett szentföldön” – gondolta.

S Jeruzsálem is átvillant a fején, emlékeiben egy kormányzó derengett fel. S míg révetegen maga elé nézett a hóesésben, szája egy nevet remegett. A szót elillanó lehelet-köd kisérte.

-          Pilátus! – Mondta magának.

S közben a csuklóján lévő sebeket nézte. S arra a bizonyos napra gondolt az Utolsó vacsora napjának délelőttjére, mikor titokban beszélt Poncius Pilátussal a nyugati világ egyik tökéletes megtestesítőjével. Az igazi törtető karrierista attitűddel rendelkező, nyugati ember valamiért mégis beszélni akart vele, talán felesége álom-látása is közrejátszhatott.

-          Pilátus – Mondta révetegen még egyszer – Poncius Pilátus!

A szavak után a lehelt-ködök elillantak és a hóesés még jobban rákezdett…

 

2.

 

            Jézus csak ült és figyelte az őszülő Pilátust, hogy aggódva kiabál. A bezárt teremben csak hárman voltak: Ő, Pilátus és Pilátus bizalmasa.

-          Akkor csak ennyi. Így feladod. – Fakadt ki Pilátus.

-          Nem tehetek mást, kormányzó. Ezeknek meg kell lenniük, megénekelték a zsoltáros királyaink is az Úr akarata szerint. Csak ezután fog eljönni Isten országa.

-          De Názáreti Jézus! Azok a rozsdás szögek át fogják ütni a vénáidat.

-          „Átlyukasztják kezeit és lábait…” – idézte elmerengve a zsoltárból.

-          Tehát akkor ennyi. Esélyt sem adsz magadnak elmenekülni. Tudod mondjuk eleshetnél szándékosan a keresztel én felbérelek pár embert csináljanak valami perpatvart és addig megszöktetünk és egy hasonló kinézetű bűnözőt vitetek fel az embereimmel. Vannak földjeim Gallia provinciában. Van hajóm is. Adok rád római köntöst, tunikát és tógát, szakállad levágjuk, hajad megmetszük és menlevelemmel elküldelek felügyelőnek az egyik távoli birtokomra.

-          Kormányzó… Jó uram! Bócsád meg szavaim, de nyugati fejjel gondolkozol. Ezzel csak elmenekülnék a nekem kiszabott sors elől. És akkor végső soron az a gonosz erő, akit te Satanas nak neveztél el, ő nyerne. Nem ezért vagyok itt.

-          De az embereknek hallaniuk kell téged! Nem lehet vége még, főleg nem így. Csak Nikodémuszon múlót hogy a Szanhedrin rád ne gyújtsa a keresztet.

-          Igy vagy úgy, minden atyám akarata szerint történik, Kormányzó.

-          De Jézus Názáretből, hallottam és láttam miket tettél. Nem kuruzsló vagy. Igazat beszélsz s az isten országa bizonyosabban erősebb birodalom, mint Róma. Ez a kiterjesztett szárnyú dögkeselyű. Nekem is van szemem, Názáreti Jézus de sivatagban víz nélkül nem lehetek virág! S te sem! Kérlek gondold meg!

-          Nem lehet, Kormányzó. – Hunyta le a szemét beletörődően Jézus.

-          Rendben hát. Akkor saját hatáskörömben kitalálok valamit.

-          Meg akarsz menteni. Miért?

-          Mert ahogy más is én is iszom a szavaid. Egy forrásnak bugyognia kell hogy más is igyék belőle. Mióta hallottalak a hegyen, mikor a boldogokról beszéltél a plebejusoknak teljesen máshogy látom a dolgokat, Názáreti…

-          De kormányzó, arra nem gondolsz hogy nekem ez a három év elég volt. A saját apostolaim, sem értik mindig mit akarok mondani. Pedig ismernek már három éve.

Pilátus makacsul sóhajtott egyet, mint aki tiltakozik; mint aki nem akarja elfogadni a dolgok állását. Kinézett az ablakon a koponyák hegyére…

-          Szóval elfáradtál. Várod a halált.

-          Kormányzó, oly gyertyát akarsz megmenteni mely tövig égett. Csak a lángját tudod átmenteni, de ahhoz, hogy az a láng értékes legyen az eredeti gyertyának el kell aludnia. Csak így válik értékessé az új láng. S ez a láng aztán féynt ad melyben megcsillan majd az isten országa, ahova gazdag embernek nehéz bejutni. Bizony mondom néked Kormányzó a teve hamarabb átmegy a tű fokán, mint gazdag ember bejutna isten országába.

Pilátus hümmentett míg a Golgotát bámúlta az épület ablakából, ahol ideiglenesen és titokban tartózkodtak.

-          Jólvan hát… Talán nem vagyok igazi latin, de feladom. Legyen meg a te akaratod, Názáreti Jézus. Most menj töltsd az időt a tanítványaiddal. Tudja valaki hogy itt vagy?

-          Egyedül Júdás. Ő értette meg leginkább tanitásom lényegét és megértette szerepét a többiek között. Ha nem árul el, amit megbeszéltem vele nem teljesedik be az írás… Ő fog szólni mikor készen állok.

-          Rendben. Jöjjön el a te országod. Nazareti Jézus. Harminc ezüst lesz a jutalma.

-          Ámen. – Vette le a tekintetét Jézus, Poncius Pilátusról.

Majd biccentett és otthagyta őket, Pilátus kormányzót és a tanácsost.

-          Valamit tennem kell. – Szolt maga elé Pilátus.

-          De hiszen megegyeztek uram.

-          Kettős szerepet kell játszanom: Meg kell adnom ami megilleti a császárt és azt is ami megilleti az Istent. Van is egy tervem: De ehhez sajnos ájulást kell neki okozni. S a katonákat nem avathatom be… Igen a Szanhedrin-nek is ellget kell tennem, hiszen mégis csak az állam képviselője vagyok. Lavíroznom kell. Talán ő is sejti mi vár rá… Fájdalmak. Igen fájdalmak, de ezeket kihasználhatjuk! Amint felfeszítik itatás ürügye alatt elkábítod érted, egy speciális főzettel. Szivacsot mártasz a főzetbe és feltartod az orrához. Megvárod míg elkábúl, majd egy gyógyítható helyen megszúrod a lándzsával, hogy mindenki lássa. Ha szerencsénk van nem fogja érezni. Ekkor amint lehet leszeditek a keresztről. Ha igazak a fájdalmaim, akkor holnap nagy vihar lesz. A keresztre feszítést így fogjuk időzíteni, hogy a viharban senki se figyelhesse amint leszedjük a keresztről és Nikodémusz által már megvásárolt sziklasírban elkezdjük ápolni. A két őrt meg busásan megfizetem hogy másra emlékezzenek. Nikodémusz pedig ismer pár gyógyhatású főzetet. Igen így lesz! Nikodémusz majd eldönti hova menekíti ki a Názáretit.

 

3.

 

            A látomás véget ért. Jézus Krisztus csak meredt maga elé.

-          Köszönöm atyám, hogy ezt megmutattad. Tehát így teljesedtek be az írások…

Ekkor a hóesésben álló Jézushoz, egy buddhista szerzetes lépett. Háta mögött a hegy oldalán elhelyeszkedő pagoda szerű kolostor, a hóesés miatt igen halvánnyá vált.

-          Jézus! – Szólt a szerzetes.

-          Igen.

-          Minden rendben?

-          Persze csak elmerengtem, volt egy látomásom. – válaszolt szanszkritul.

Ez a nyelv, még gyermekéveiben ragadt rá Tibetben. (A görög pedig Alexandriában. Hiszen sokat utaztak, apja munkája révén aki építész volt, míg 12 éves kora körül letelepedtek Názáretben.)

-          Szerinted Pilátusnak igaza volt?

-          Miben?

-          Azt mondta virág vagyok a sivatagban.

-          Ha a sivatag az emberi önzés metaforája, akkor igen.

-          Szerintem is így gondolta.

-          Tudod Jézus- Szolt a kopasz buddhista szerzetes – Valóban virág  vagy, akár csak Buddha volt. Mindketten hegyi lótuszok vagytok, mely a mocsaras vízből virágzik ki. Mint ott lent a Kasmír völgyben, a tónál. A ritka levegő ellenére virágzik, pont mint ti. Majd figyeld csak meg!

Azzal a buddhista szerzetes gyengéden beinvitálta a 35 éves Jézus Krisztust a hóesésből a Buddhista kolostorba, hogy egy teánál jól átmelegedjenek.

                                                                                                A  L Á N G  N É P E
                                                                                                III. fejezet/2.

       A szkafanderbe bújt manó-férfi egy darabig várt. Erőt gyújtott a ráváró út elött. Mindenki őt nézte mit csinál, még a kicsinyke kislány Rua is.

-          Na mi lesz! – recsegte Imir érces hangján.

-          Igen, mi lesz már? – kontrázott rá a másik hang tónusú manó-férfi.

-          Jólvan! Csak próbálom lenyugtatni a testemet, hogy ne izguljak annyira.

-          És sikerül? – kérdezte Inda jó szándékúan.

-          Hát így elég nehéz, ha minannyian közbeszóltok…

Ekkor hirtelen az előbbi manó-férfi szólalt meg:

-          Várjatok!

-          Miért? – Kérdezte Imir, miközben széttárta a karját.

A hajó erre egy kicsit megmozdult. Jól hallatszódott a nyekergő fém sikoltása.

-          Hol, fog kimenni? – kérdezte az előbbi manó-férfi.

-          Meghúzzuk a plombát, ami szerencsére viszonylag épségben megúszta, azután kiesik a tojás hátsó feléből egy rész. Innen már nincs visszaút. Leemelném a kupolát de egyrészről, mint látjátok kiégett a műszer pult, másrészről a szobrok kezei annyira megrongálták a hajótestet, hogy esélytelen manuálisan lenyitni. – recsegte Imir a mikrofonon keresztül a többieknek.

-          Felkészültél? – kérdezte Inda a bájos manó-hölgy, az ő elbűvölő hangján, míg a kislányt fogta közre kezével.

-          Igen azt hiszem! Igen.

-          Remek! – szólt Imir – akkor húzd meg azt a piros plombát a lábadnál és kapaszkodj míg a nyomás ki nem egyenlítőik, azért igen magas ez a szoborcsoport.

-          Muszáj mindig emlékeztetni rá?

-          No, nincs több nyavalygás! Húzd meg! – recsegte parancsolóan Imir.

A manó-férfi meghúzta a plombát. Az okos szerkezet beindította az ajtóba rejtett mechanizmusokat. A cikkely kivált és lezuhant. Több helyen a hatalmas szobrok testének ütődött, majd lesett az egyik földbe süllyesztett reflektorra. Az eddig tündöklő egyik fény oszlop kialudt. A mérgező levegő betódult a már amúgy is repedésekkel teli roncsba. Kint sötét volt, mintha a legsötétebb és leghátborzongatóbb éjjel lenne bár már reggelen is túl lehettek. A fölöttük lévő felhő szerű gonosz entitás tovább szórta a villámokat és a menydörgést.

-          Mi lesz, ha éppen jön a rendőrség! – rebegte bele a sisak mikrofonjába a megijedt manó-férfi.

-          Ne aggódj, ők is be vannak avatva! – dörmögte Imir – Csak menj nyugodtan.

Lehetett a mikrofonon keresztül hallani amint a manó-férfi nyel egyet majd mély levegőt vesz és kifújja.

-          Én félek! -jelentette ki végül.

-          Mint mindannyian! – próbálta nyugtatgatni selymes hangján Inda – Nézd ezt a kislányt! Bár fél mert érzem ahogy remeg, mégse sír! Légy te is bátor! Nem csinálnánk, ha lenne más mód, de sajnos nincs. Most rajtunk a Nemzet szeme!

-          Hát jól van!

-          Amint ott vagy, két korongot rácsatolsz a lábadra, kettőt a kesztyűre érted? – recsegte újra Imir.

-          Igen értem.

A manó-férfi ismét mély levegőt vett, majd elkezdett kimászni. Először si kicsatolta a ruganyos biztonsági övet, majd kimászott a kis résen, mely direkt úgy lett tervezve, hogy szkafanderrel is kiférjenek rajta. A két kezével a sikló roncsolódott tetejébe kapaszkodott, illetve a hatalmas bronz szobor egyik kiálló részébe. Nem beszélt. Minden erejét a mozdulatok végrehajtására tartalékolta. Lába ide oda topogott a műbőr szerű ülésan. Néha a szkafander anyaga hozzá dörzsölődött az ülés anyagához. Nagy erőfeszítések árán, végül is felért a roncsolódott sikló tetejére. Négykézláb haladt a csomagtartó törött burkolata felé, miközben egyre jobban villámlott és menydörgött. Az ében fekete égen csak villámláskor lehetett kivenni a gomolygó sötét pamacsokat. A villámok hol kékes színűek hol vöröses tónusúak voltak. A mennydörgések is egyre erősebbekk lettek, s a sötét mérgező szél is erőre kapott. Hosszú idegtépő percek voltak.
A mászó-manó férfi sem mert szólni, nehogy figyelme elkalandozzon és a lent lévők sem merték megzavarni. Csak a sistergés és a lihegés hallatszott, amint a szkafanderbe zárt test dolgozik. Még a kicsiny Rua is fegyelmezetten hallgatott, pont úgy, mint a nagyok. A szíve mindenkinek a torkában vert. Majd végül a manó férfi megszólalt:

-          Leértem! Itt vagyok a földön.

Szépen egymás után kimásztak a törött, roncsolódott siklóból. Mindenkinek jutott elég tapadó korong. Inda volt az utolsó előtti. Imirrel a kis Ruát jól a hátárra kötözték a kiszerelt, vagyis pontosabban mondva kierőszakolt biztonsági övvel. Végül utolsóként Imir mászott le éppen jókor. mert a roncsba ismét egy hatalmas mérges villám, mire az ripityára robbant szét, hatalmas nyíló narancsrózsák közepette, a nagy bronz kezeken, amik eddig tartották. Imir épp, hogy letette a lábát a sík térkövezett talajra, a robbanás hangjára felkapta a fejét – ahogy a többiek is – majd futott a lezúduló repeszek elől. Az erős talajban nem tettek kárt a becsapódó alkatrészek.

-          Mindenki megvan? – Lihegte Imir amint utol érte a többi szkafandert, akiknek már be volt kapcsolva a kis testlámpájuk.

-          Igen felelték azok.

A járda szint, mely egy átlagos napon tömve van más szkafanderekkel most teljesen kihalt volt és sötét. A boltok kirakatai nem világítottak, csak itt ott egy-két hermetikusan lezárt ablak mögött égett a természetes fényforrás. Imir is bekapcsolta a szkafander testlámpáit, hogy jobban lássanak, majd elvett az övtáskájából egy holo-korongott. S bekapcsolta. A gigantikus metropolisz holografikusan kivetült halvány színekkel. A lángnyelvre emlékeztető betűk, mindenhol ott voltak melyek légifolyosókat és földi utakat jelöltek. A piros pötty akár a kurzor villogott. A hártyaszerű holografikus térképen megjelent egy zöld pötty is. Ez statikus volt.

-          Jól van! A nehezén túl vagyunk! – jelentette ki Imir! – Látjátok azt a zöld pöttyöt, oda kell eljutnunk! Ez két utcányira van innen. Nincs messze! Kölyökoromban itt nőtem fel. A nemzetnek nem a legjobb környéke, de ezért is lettem túlélő.  

-          A hős eposzaidat, hagyd későbbre, Imir! – válaszolt Inda, amint megigazította a hátára kötözött alvó Ruát.

-          Szerintem induljunk! – jelentette ki az elsőnek leérkezett manó-férfi.

Azzal nekivágtak a sötét utcának, hogy elérjenek végcéljuk felé.

A  L Á N G   N É P E

III. Fejezet/1.

               A tojás alakú sikló a sötétben légyan megült a szoborcsoport feltartott kezein, melyek agancs szerűén fonódtak egybe így egyfajta fészekként meg tudták tartani az ébenfekete sötétben és a lentről felcsapó fényoszlopok ölölésében, melyek körülvették a hatalmas szobor csoportot a még nagyobb főtéren.

            Bár most hihetetlen sötétség uralkodott, a felkapcsolt közvilágitás azért egész jól bevilágította a teret. A mesterséges fényforrások és a stroboszkóp szerű villámlások megcsillantak a mattszűrke és betonra emlékeztető térköveken. A nappali éjjelben, halk koccanással csapódott a sikló, a szoborcsoport feltartott kezeibe. A kinyújtott bronz ujjak áttörték a viszonylag kis sebesség ellenére is, a gyenge védőboritást. Recsegve forgácsolódott a sikló egyidőben ezzel a fedélzeten kinyíltak a légzsákok. Ezt egy újabb sikoltás roham, követte, de ez volt az utolsó, mert a sikló azután, hogy belefúródtak a szoborcsoport különböző részei, megült a helyén, stabilizálódott, de helyzete igen kényes volt, mert a legkisebb mozzanatra is inogni kezdett.

            A fedélzeten lévőket Imir nyugtatgatta. Először mindenki forgolódott, helyezkedett, különösen a kis Rua esett pánikba, de a tojás alakú sikló ingott az erős szélben és a legkisebb mozdulatra is.

-           Jólvan! – ismételte Imir acélosan zengő, mély hangján a sisakba rejtett mikrofonba – Jólvan! Csak ne mozogjatok, attól nem lesz jobb!

Mindenki lenyugodott. A ricsaj, amihez a rádiók recsegése is hozzáadódott, elnémult. A sisakon belülre csak a kinti erős szélzúgás tompa visszhangja ért el, amit meg-megtördelt a villámlás és a vele együtt járó iszonyatosan nagy menydörgés. A csendet Inda törte meg, mindenki rá figyelt a sikló roncsolódott fedélzetén.

-         Rendben hős Imir… és most hogyan tovább? – tárta szét szkafander borította karjait Inda.

-           Senki nem sérült meg? A gyermek jól van? – érdeklődött a manó-férfi míg hátrafordult a kiégett műszer pult mögül.

-         Igen. – felelte azonnal Inda s átkarolta a gyereket, majd hozzátette – csak nagyon remeg.

-           Más semmi? Mindenki megvan?

-          Igen. – jött egy hang.

-          Én is rendbe vagyok – jött egy másik.

-           Imir? – fordult Inda a gyerekről a manó-férfi felé.

-           Tessék? – Válaszolt a pilóta.

-         Hogy megyünk le? Várunk egy mentő expedíciót?

-          Nem arra nem érünk rá! Kifutnánk az időből. A Megbeszéltek szerint kell eljárnunk semmi nem alhat az utunkba.

-           Igen tudom… - felelte elhaló hangon Inda.

-          Másfelől – folytatta Imir – Ígéretet tettünk a királynak, hogy a kért embereket és adatokat leszállítjuk a megszabott időben. Nézd – enyhén hátra fordult, amit még a hajó elbírt és nem billent ki – én fel akarok kerülni arra a hajóra!

-          Ki nem…

-           Csak azt nem értem, a papok miért nem imádkoznak… Már rég imádkozniuk kellene. Akkor nem történik ez az egész.

-         Lehet valami nem várt dolog történt, hiba csúszott a gépezetbe.

-         Ettől tartok én is. – Recsegte vissza Imir.

Ekkor váratlanul az egyik utas szólalt meg:

-        Elnézést, hogy megtörőm a bájcsevejt, de a felleg egyre jobban fodrozódik, elöbb néztem ki…

Inda és Imir óvatosan a maguk ablakára pillantottak. A roncsolódott sikló, kissé megmozdult és nyekergett majd visszaált nyugalmi állapotba.

-         Valóban. – állapította meg a manó-nő, Inda.

-          Ideje indulnunk. – jelentette ki szintén Imir.

-           Jó de hogyan? – kérdezett vissza az egyik utas.

-         Szerencsére utazás elött, a mágneses tapadó korongokat nem pakoltam, ki, mert sietnünk kellet. A rossz hír, viszont az, hogy…

S ezt Indával egyszere mondták a többi utasnak:

-        Hatul van a csomagtartóban.

-           Hogy szedjük ki?

-           Nos – kezdett bele Imir mély hangján – vagy a hátsó üléseket szereljük ki,… de ahhoz nincs elég helyünk… vagy a roncs tetején elmászunk a csomagtartóig, ha odaértünk leszakítjuk a roncsolódott ajtót és kiszedjük a mágneses tapadó korongokat, és egyszerűen lemászunk.

-         De ez veszélyes le is eshetünk! – horkant fel az egyik manó-férfi.

-          Nincs más megoldás Imir? – kérdezte Inda kétségbe esve.

-          Hát ha a hátsó ülést szednénk ki – magyarázta – akkor hátulról titeket kapásból ki kéne hajitani, hogy elférjünk. Gondolom ezt nem akarjátok.

A kis Rua egyre jobban reszketett.

-         Imir! – folytatta Inda – Jól átgondoltad ezt? Vedd számitásba a gyermeket!

-         Inda Nincs más esélyünk. Vagy ez vagy megvárjuk még a felleg ki tudja mit művel velünk.

Mikor kimondta ezeket a szavakat, az ég ismét menydörgött és villámlott megvilágítva egy pillanatra Imir sisakját. A tünemény csak pár másodpercig tartott aztán elmúlt. Legközelebb már messzebb menydörgött és villámlott. Eső még mindig nem esett.

-         Jól van, ha meg kel tenni hát meg kell tenni… - dünnyögte Inda.

-         És ki fogja kezdeni? – kérdezte az egyik manó-férfi.

-          És ki viszi a gyereket? – szólt megint egy másik hang.

-        Majd én viszem a gyereket! – szólt Inda. 

-         Olyannak kéne kezdenie, aki nem ül az egyensúly szempontjából kiemelt helyen.

-         Ó, az én leszek! – szólalt meg ismét az előbbi manó-férfi.

            De mielőtt elindulhatott volna, a szél körülöttük jobban felerősödött. A roncsolódott sikló megmozdult, nyekergett. A távolabb felakadt ejtőernyő még mindig fluoreszkált türkiz színben, sötét alapon, ami majdnem beleolvadt a nappali éjjelbe. Anyagát vadúl tépázta a szél. S a bent lévők mindannyian tudták, hogy nincs sok idejük hezitálni... 

A   L Á N G   N É P E

II. fejezet / 3.

A felleg gyorsabban terjedt, mint gondoltak. Imir hiába kapacsolt csúcs sebeségre, szkafanderbe bújtatott testével, a városi robogó nem tudott versenyezni a hatalmas fellegel, mely már majdnem belepte az egész gigapolisz légterét. Végül mindenhol teljesen összezárt a felleg. Az utolsó nyilasok is bezáródtak, melyek nyilast jelentettek az iparilag szennyezett levegőre. Beállt a teljes sötétség. Imir rádiója hirtelen felrecsegett a többiek sisakjában.

-          Most mi legyen? – kérdezte.

-          Hogyhogy mi?! – válaszolt Inda ingerülten – Nyomd a gázt amennyire tudod!

-          Várj! Várj! – vágott a szavába Imir, a volán mögül – Ha felkapcsolom a külső reflektorokat potenciális célpontokká válhatunk. – recsegett vissza a beépített rádió.

-          Imir, már igy is azok vagyunk! – válaszolt Inda sztoikusan – miközben a kezével a rémült kis gyermeket, Ruát nyugtatgatta.

-          Végül is… - Sóhajtott fel Imir.

Kesztyűs keze, a műszer pulton világitó gombokat nyomkodott, minek következtében a reflektorok, mint éji bagoly prizmáló szeme villanva kinyíltak rejtett síkjukból. A kivillanó fény éppen jókor jött a vaksötétben, mert egy a sötétségbe rejtett eklektikus kristály-felhőkarcoló vészesen közeledett. Mielőtt mindenki felsikolthatott volna, a városi robogó fedélzetén, Imir a pilóta módosított a végzetes pályán, így elkerülték a becsapódást. A sikló egy éles sikító kanyarban tovább siklott. Kevéske glóriája épp, hogy tapogatózni engedte őket. A fedélzeten a kis Rua félt, nem volt egyedűül ezzel, de rajta látszódott leginkább. Körülötte mindenki próbálta tartani magát, ha másért nem hát az akció sikeressége és fegyelmük megőrzése végett. A gyermek – kit Inda próbált nyugtatni – összegömbölyödött a drapp műbőr szerű ülésen, ami minden egyes mozdulatánál nyekergett. Mozdulatai félbe maradoztak az erős de ruganyos, gumiszerű biztonsági öv miatt, továbbá a rajta lévő szkafander sem segítette célja elérésében. El akart bújni a helyzet, a nagy gonosz felleg és az idegenek elől…

Közben felettük az ében fekete és fortyogó, hömpölygő méregfekete felleg egyre mérgesebb és mérgesebb lett. Dühe annyira magasra hágott, ott fent, hogy elcsattant az első villám belőle, melyet iszonyatos menydörgés követett. A felhőkarcolók mind beleremegtek csilingelve. De a jelenséget eső nem követte. Az égi kisülések megsokszorozódtak. Valósággal záporoztak a kékesfehér és vöröses-rózsaszínes villámok. Ezek nagyobb részét elnyelték a város felhőkarcolói…

A tojás alakú városi robogó siklott előre, az egyre erősödő szélben és a stroboszkóp szerűén villódzó városban, a felhőkarcolók között míg villámok ezre cikáztak el, nyomukban recsegő-remegtető menydörgésekkel. A kiútkereső tanácskozást – melyet a tojás fedélzetén tartózkodók folytattak – megszakadt, mert egy vörösen világitó négyzet felvillant a műszer pulton. A fényjelzést idegesítő sziréna is követte. Szerencsére a hangot tompította a szkafander sisakja.

-          Mi ez? – Kérdezte Inda, most már ő is idegesen és félve, míg a sikló nyekeregve megrázkódott.

-          Turbulenciába kerültünk, kapaszkodjatok! – felelt határozottan és gyorsan Imir.

Az első megrökönyödés után, ismét próbáltak visszatérni a fedélzeten tartózkodók, a fegyelmezett magatartáshoz. Csak a kis Rua arcán gördültek le könnyek, a sisak rostélya mögött…

Imir ismét belerecsegett a mikrofonjába, míg kint a sötétségben már égtek a felhőkarcolók piros jelzései a forgalom számára, már ha valaki ilyen szélben-hurikánban elindulna. Továbbá sárgásan égtek az ablakok itt-ott a felhőkarcolók más és más szintjein. A házak közepes sebességgel suhantak el.

-          Mielőbb ki kéne érnünk a lakható zónából a célpont felé! Ez szemmel láthatólag dühös ránk!  – recsegte Imir, acélos hangján s közben mutató ujjával felfelé mutatott, a városi sikló plafonjára, közben másik kezét a kormányon tartotta.

-          Inkább a vezetéssel foglalkozz, ki tudja mit tervez! – rivallt rá Inda.

S ekkor, ahogy a manó-nő befejezte a mondatot, egy kósza villám belecsapott a szerény glóriával röppenő siklóba. A beépített villámhárító nem bírta a többlett feszültséget. A becsapódó villám, túlterhelte a tojás alakú siklót, aminek következtében a műszer pultot elektromos kisülések borították el. A cukorkaszerű nyomógombok fölött kék áram cikázott, közben narancsos szikra hullott szerte az utastérben. A rövidzárlat miatt megszűnt a sikló hajtóereje, nem volt többé erő, ami fentartsa, így elkezdett zuhanni. A siklóban mindenki elkezdett sikítani, kivéve Imirt. Inda átölelte, amennyire csak tudta Ruát.

-          Ne aggódjatok! A ruha megvéd a kisülésektől, teljesen szigetelt! És van egy jó hírem!

Ekkor Imir megrántott az ülése mellet lévő acélkék fém kart. A kar életbe léptetett e mechanikus rendszert, mely kirobbantatta a tojás hátsó részét. A frissen keletkezett nyilasból fluoreszkálás ejtőernyő zúgott ki, mely azonnal szétterült és visszafogta a zuhanást a hirtelen jött éji világban.

Lágyan szálltak lefelé, de a veszély még nem múlt el, ugyanis a szél egy hatalmas, több méter magas bronzszerű szoborcsoport felé sodorta őket, mely alulról a hirtelen beált sötétség miatt reflektorszerű fényforrásokkal lett megvilágítva.

Teremtés

A csend súlyosan tömörült össze a semmiben. Nem volt még tér, nem volt még idő, minden váratott magára. Ha már lett volna ott teremtett élőlény, akkor érezte volna, hogy valami készül. S mikor a zengő feszültség a tetőpontjára hágott egy hang szólalt meg, mely egy szót mondott, mély és mennydörgő hangon.

„Legyen!” S lett. Az egy, piciny pontban összesűrűsödött, anyag egy tized másodperc alatt kirobbant, a gombostűnyinél is kisebb pontból, létrehozva időt és teret. A táguló univerzum folyamatosan és gyorsan tágult. Már kosárlabda méretű volt és egyre csak növekedett és növekedett. S mindeközben a forró anyag, eloszlott a keletkező térben. Az Univerzum egyre csak tágult és tágult. Már akkora volt hogy nem lehetett látni, hogy hol van a széle. Ekkor kezdtek a csillaghalmazoknak az ősei kialakulni, csillagrendszerek galaxisok jöttek létre. S látta az Úr, hogy ez jó.

Az idő is elkezdett dolgozni. A forró-ingó sugárzó masszákból égitestek lettek, pályára álltak a nagyobb napok körül. Megszilárdultak, véglegesültek a végeláthatatlan térben a konstellációk. S a teremtés csak zakatolt tovább. A szilárdulásban lévő bolygókon légkör jött létre. S látta az Úr, hogy ez jó!

De ekkor még senki nem volt a planéták felszínen. S az idő csak telt és telt. Folyamat követett folyamatot. Vulkán kitörések, eső képződések, földrengések követték egymást s ennek következtében a planéták elkezdtek formálódni. S az Úr látta, hogy ez jó!

Az idő zúgott s a folyamatok addig ismétlődtek, míg a planéták felszínén hatalmas óceánok nem keletkeztek s az óceánokban meg nem jelent az élet csirája. S látta az Úr, hogy ez jó! S így szólt újra: „Gyarapodjatok!” s a kicsiny mikroszkopikus gépek osztódtak és szaporodtak, valamennyi planétán. A hatalmas kéklő óceánokban fény hatására, különböző szerveződési formákba rendeződtek. Először pici szervezeteket hoztak létre, majd fokozatosan egyre nagyobbakat; kezdett kialakulni a biodiverzitás. S látta az Úr, hogy ez jó!

Ezután a szerveződések két részre bomlottak. Egyikükből kialakultak a növények kezdeményei, másikakból az állatoké. S egyre több forma jött létre, s a létrejövők egyre bonyolódtak míg az idő csak telt és telt. S az Úr látta, hogy ez jó!

Mikor már a tengerek zsúfoltságig megteltek az élet különböző formáival: tarka korall telepekkel, színes halakkal, és csápos mélytengeri szörnyetegekkel, egyszóval a létformák prototípusaival, a különböző tektonikus mozgásoknak köszönhetően szigetek és szárazföldek emelkedtek ki, a kéklő ős óceánból. Majd az élet fokozatosan ki-kikúszott a szárazföldre: s az Úr látta, hogy ez jó!

Az életformák fejlődése most már nem csak a vizekben, hanem a szárazföldön is folytatódott. Közben az idő csak telt és telt. A különböző planétákon ezek a folyamatok különböző gyorsasággal mentek végbe. S az Úr látta hogy ez jó!

Megannyi bolygó, megannyi forma! S amikor az idő folyása elérkezett oda, hogy a szárazföldi élőlények, alkalmasak lettek az ő lelkének befogadására, az Úr valamennyi csillag valamennyi bolygójának létformájába belelehelte a lelkét. Igy az élet számtalan planétán újabb fokozatra kapcsolt. S látta az Úr, hogy ez jó!

Minden planétán ugyanazok a stációk követtek egymást, eltérő ütemben míg a bolygókat, bolygórendszereket lakó fajok eljutottak a csillagnemzet rangig. A különböző tudatos bolygók, csillagrendszerek egy egységes uniót alkottak szerte a galaktikában. S az Úr látta, hogy ez jó!

Csupán egyetlen kicsiny, kies bolygó küszködött, ahol meg lett engedve, hogy Lucifer megvesse  a lábát.

2020.