MihalyffyBalazs_Blogja

CSÚSZKÁLÓ IDŐ

III.

            Kovács Márton úgy szedte a lábát ahogy bírta. Az izzadság már pattogzott róla, ami aztán összekeveredett a zuhogó esővel. Mikor megbotlott egy kiálló gyökérben akkor egy lelőtt császári katonán is átzúgott az enyhén fás-pusztaszerű területen. Kovács Márton is saras lett és a császári, labanc katona is még jobban összesározódott.

            Az ég vészjóslóan dörgött és villámlott, mikor Kovács Márton feltápászkodott a saras talajról a már-már kékes-szürkének ható esőben. Felált de egy szekeret hallott közeledni az esőben. El akart futni de ekkor a szekérről leadtak egy lövést. A kékes szürkületben, a fátyolszerű esőben az elöltöltő puskából narancssárgán-pirosan robbant ki, a lövés. A golyó elrepült a vakvilágba, Márton Meg volt róla győződve hogy mellette hasított el a lövedék és belefúródott a fába. És akkor villant be neki, hogy ő ezt a fát ismeri. Ez a fa ott áll Káposztásmegyer határában a Farkaserdő közelében. Termetes tölgy fa, közel az ipari parkhoz.

„Te jó ég! Azóta benne van ez a töltény!” – Gondolta de nem sok ideje volt ezen filozofálni, mert a gondolatmenetből visszazökkentette a közeledő szekér és az ízes magyaros beszéd.

-          Ihol ni! Te ottan! Magyarosan pereg e a nyelved! Vagy labanc vagy?

Márton a piros átázott tornacipőjében, farmer csőnadrágjában, kékes szintén átázott pulcsijában és piros pufi mellényében – ami egyébként víz lépegető volt – lassan feltartott kézzel megfordul és már borostás arccal válaszolt:

-          Igen az.. – remegte, majd félénk elcsukló hangon hozzátette – Hallom… te is az vagy… Jóúram!

-          Idehallgass, fiatalnak hallom a hangod! Gyere ni közelebb, hadd szemléljelek meg! De vigyáz: csak semmi hirtelen mozdulat! – Szólította fel az ízes tájszólású hang.

Márton közelebb lépett a szekérhez feltartott kézzel. A ponyvázott szekéren, az ülésként szolgáló padocska elött, állt az alak. Fején tollas kalap, testén mellény fehér ing, fekete szövött nadrág és hosszúszárú csizma. Kezében a puska. Mellényén kokárda bújt meg.

„Egy nemzetőr…” – Gondolta Marton – „Jól kell felelnem különben lelő!”

-          No lehet szólni! – hadonászott a puskával a nemzetőr.

-          Márton vagyok…

-          Mildenberger fia…

Márton nyelt egyet, hogy legyen ideje gondolkodni a zuhogó esőben.

-          Nem, Kovács.

-          Tehát kovács az apád? Mert elkéne egy, segíteni lőszert gyártmányozni a labanc ellenibe!

-          Nem,…ööö – ekkor bevillant Márton fejébe a Joli-Joker válasz: - Apám kereskedő, Bécsből jöttünk a szabadságharc hírére. Csak előre küldött. Újpestre.

-          Mármint Új-Pestre? A községbe?

-          Igen.

-          Elég furmányos tájszólással beszélsz hallod é!

Márton rájött mire céloz a kocsis: túl tiszta beszéde az övékéhez képest. Ő is megpróbálta felvenni az 1848-as életritmust és életérzést:

-          Hát tudja kenduram… - mélyítette el még jobban kicsit a hangját, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy fél - …az rosszlelkű… labancok között… a furmányos német nyelv kalodájában… így marad meg mí szép magyar nyelvünk…

-          Hát eléggé felvidékinek tűnsz te ifjó nékem! Észjárásod is olyasmi, hasonlatos azokhoz! Én székely vagyok, elmémben a Hargitával! Itt a fokosom is hátul e! Ha hazudól beléd vágom! – nevetett fel a viharban, de úgy hogy Márton összerezzent.

-          Oszt mi ez a gúnya rajtad e!

Márton nem gondolkodott sokat, csak válaszolt ami eszébe jutott:

-          Bécsben már ez a viselet, kenduram!

-          Há elég szokattlan magyar szemnek ez a furmányos labanc viselet, no nem baj majd lecseréljük ezt a hacukát rendes magyar mentére néked! Oszt mit állasz ottan még! gyere szökellj fel ide a bakra, Lőwy Izsák bőrgyárába megyek, alapanyagot viszek néki. Rendes Magyar-zsidó gyárosok. Lábbelit gyártanak az újoncoknak.

Márton kicsit meglepődött mikor a kocsis hatra dobta a puskát és intett neki, hogy szálljon fel. Márton nem volt rest, felszállt azonnal. A kocsis a lovak közé csapott. S míg menydörgött az sötét ég a kékes-szürkés esőben, addig lent a kocsi áthajtott a labanc tüzér hullája felett. A kocsis nagyon hajtotta a lovakat. Menet közben érezte Márton, hogy a lemerülő telefon halkan rezeg. Vérnyomása és szívverése most még gyorsabb lett, mint amikor futott. De hamar beértek az alig hatszáz fős Új-Pest kicsiny községbe, elhagyva a Megyeri csárdát. Állt már a városka első Lőwy féle bőrgyára. De eme újonnan kinőt ipari településen tiszteletét tette maga Károlyi gróf is  csak úgy mint Széchényi és Vörösmarty.

-          Köszönöm innentől gyalogszerrel mennék, jóuram! – Bátorkodott Kovács Márton szólni, hirtelen felindulásból.

A kocsis megrökönyödött. Csodálkozva nézett Mártonra.

-          De hisz innen messze még a gyár.

-          Köszönöm de innen magam szeretnék menni jóuram! Nem szeretnék terhére lenni munkavégzése közben.

-          Kérem alássan, ahogy kívánja az úr…

A ponyvázott telepes-szekér megált. Márton leugrott róla és szerencsésen megérkezett a talajra. A kocsis enyhén megemelte kalapját, majd a lovak közé csapott. A szekér elviharzott a majdani Újpest-városkapú területéről hátrahagyva Mártont az esőben a háta mögött a  Megyeri csárdával. A kékes esőben sárgásan világított a Megyeri csárda ablaka, mind a kettő. A semmi közepén álló fogadó szinte hívogatta Mártont. A házak viszonylag arrébb voltak, s a táj is ismerősnek tűnt fel elötte mégis idegen volt. Szeme a zsúfolt kerületi tájhoz szokott, nem ehhez az alföldre és silány bor termő vidékre emlékeztető tájhoz….

            Márton tétlenséget érzett a kéken zuhogó esőben, a Megyeri-csárda elött. Kétségek gyötörték, azon morfondírozott talán jobb lett volna a szekéren maradni. „Vagy jobb egyedül? – gondolkodott – igen talán így nem zavar más.” Márton a Megyeri-csárdához közelebb ballagott a zuhogó esőben Mikor meghallotta egy szlovák akcentussal, magyarul beszélő nő hangját, át a kicsit kinyitott ablakon.

-          Na gyere apjuk mennyünk, hozd azt a zsebórát is amit nyertél, még az kell hogy a nemzetőrök besorozzanak vagy a labancok jönnek érted!

-          Jaj anyjuk ne károgj már! Jólvan megyek!

Márton ekkor kapcsolt és berohant a kocsmába. „Igy vagy úgy de egy zsebóra ma gazdát cserél!” – Mondta magában míg belépett a Megyeri-csárda otthonos melegébe a kinti kékes-esőből. S mikor belépett hírtelen minden szem rászegeződött, s a pillantások olyanok voltak mint a hegyes dárda hegyek. Kovács Márton zavarában csak így szólt, a sok szempár kereszttüzében, melyek annyira figyeltek az új jövevényt, hogy a leső kés is megált volna a levegőben. Márton  már bánta hogy bejött. Zavarában csak ennyit szólt:

-          Esetleg egy kólájuk van?

CSÚSZKÁLÓ IDŐ

II.

            A bérelt raktárban, eme hangárszerű helységben már javában dolgozott, pakolt Doktor Barnabás Gyula, mikor a pufimellényes Kovács Márton árnyéka rávetült a hangárszerű, magas és mondhatni üres raktárban.

            Doktor Barnabás egyetemi támogatást élvezett sőt még a Magyar állam és Európai uniós szinten is támogatták. Természetesen a projekt a legtitkosabban folyt, már amennyire lehetett.

Mártont a hangárszerű raktárban egy óriási valami fogadta. Nem tudta megállapítani, hogy micsoda mert egy nagy fehér lepellel volt letakarva. Doktor Barnabás észrevette a közeledő fiatalembert.

-          Á szevasz Márton! Üdvözöllek! – szólt a Liszt Ferencre emlékeztető őszes, hosszú hajú kvantumfizika tanár.

-          Üdvözlöm! Mi ez? – Tért a tárgyra Márton.

-          Nos Márton ez egy titkos projekt, tulajdonképpen neked se lenne szabad itt lenned. Ezért választottam ezt az időpontot és lefizettem az őrt is. Mert már kipróbáltam mikor senki nem figyelt érted! És működik! Igy nyertem a lottón is! De pszt!!! Ez hétpecsétes titok! Még jól jöhet az a pénz.

-          De mi… - Márton nem tudta befejezni a mondatot mert Doktor Barnabás Gyula lerántotta a leplet.

Az elötte lévő titok lelepleződött. Doktor Barnabás így szólt Mártonhoz:

-          Két év! De megérte! És temérdeknyi lobbi a magyar államnál… de elkészült és itt van! – Mutatott két kezével a szerkezet felé.

A lepel alatt egy régebbi típusú helikopter bújt meg, mely kerekeken állott. Fekete színű volt de rotorjai különlegesek voltak: láthatóan fel volt szerelve valamivel.

-          Doktor Barnabás! A rotorokon az micsoda!? – Tette fel a kérdést szinte akaratlanul is Márton.

-          Márton! Ez a lényeg! Az ott a te találmányod, részben!

-          Tessék? – kerekedett el a fiatal férfi szeme.

-          Igen bizony! Két éve: emlékszel? – simította hátra őszes hosszú haját a füle mögé.

-          Igen? – bizonytalanodott el Márton.

-          A matekpélda Márton! A matekpélda! Még mindig semmi? Nem baj Régen volt! Felírtam a táblára egy matekpéldát, sokat szenvedtem vele kíváncsi voltam ki oldja meg, az akkori végzősök közül senkinek nem sikerült. Egyedül neked Márton. Akkor még az elméletnél tartottam és többen átszámoltuk, biztos ami biztos, de jó lett Márton. Lazán megoldottad másodikos gimnazista fejjel, ami nekem eszembe se jutott. Akkor figyeltem fel rád! És mivel részben a te találmányod, úgy éreztem jogodban áll kipróbálni neked is. Igy a hivatalos, az enyém csak tesztrepülés volt. De ez most hivatalos átadás.

-          Értem, de mit oldottam meg pontosan?

-          Márton, te lazán megoldottál egy időutazással kapcsolatos képletet. Fent a rotorokon elhelyezett kondenzátorok, amik lényegében meghasítják a teret a te fejedből pattant ki, de még magam sem értem, hogy lehet mindez… De lényeg hogy működik. Érted! Működik. Gyorsan ülj be, hagyjuk itt ezt a koszos hangár-raktárát! Mondj egy dátumot.

A doktor tekintetében valami örült láng lobogott, de ez szimpatikus volt Mártonnak. Ezért is szerette az óráit. Márton a meglepettségtől kissé kábán szállt be, a helikopter bőr ülésére. Majd becsapta maga mögött az ajtót. Doktor Barnabás izgatottan szállt be a helikopter kinézetű időgépbe.

-          Gyorsan Márton! Mondj egy évszámot!

-          Ö… ö.. 1848.

-          Jó! A dátumon pontosítok. Úgyis nemsokára itt a történelem érettségi is!

Éppen, hogy bepötyögte a dátumot, lépések hallatszottak. A hangárszerű raktár visszhangzott. De a rotorok már forogtak, nem volt visszaút. Mire a helységbe beléptek a gép eltűnt, illetve az utasok számára elderengett az egész ipari park és ezzel együtt a raktár is. Ott álltak a pusztában, mikor egy váratlan kóbor puskagolyó beléfúródott az áramkörbe.

-          Mi a fene! - Kiáltott fel Márton.

-          Nyugalom tudunk repülni is! – azzal ismét meggyorsította a még pörgő rotorokat.

Éppen jókor, mert a labanc csapatok megütköztek az éppen arrafelé tartó kóbor nemzetőrséggel. Doktor Barnabás Gyula elnavigálta egy erdős tisztásra a gépet. Ott a fák rejtett sűrűje között kiszálltak és Doktor Barnabás Gyula átnézte a gépet. Mint valami anyakutya átszaglászta teremtményét!

-          Nos doki talált valamit! Elég bizarr most ez így nekem! Tényleg 1848-ben vagyunk?

Doktor Barnabás Gyula abbahagyta az átnézést és odasietett a tétlenül álldogáló Kovács Mártonhoz. Megfogta a két felkarját, enyhén megrázta.

-          Márton! Mi az előbb meghasítottuk az időt! Visszarepültünk 1848-ba. Az a golyó, ami eltalált minket, az egy labanc puska csövéből származik! A császári hadsereg egyik tüzére adta le! Érted, Márton! Óvatosnak kell lennünk elég eltörni egy…

Márton hátralépett egyet és eltört egy apró gallyat. A száraz bot porladva reccsent szét. Doktor Barnabás Gyula ekkor fejezte be a mondatot:

-          …egy gallyat!

-          És akkor mi lesz most? – Kérdezte Márton Míg tanára lobogó tekintetét fürkészte.

-          Márton! Meg kell javítanunk az időgépet! Zárlatos!

-          Hogy érti hogy zárlatos? Nem lehet zárlatos! Nekem Be kell fejeznem a sulit és vár az érettségi nem rekedhetek 1848-ban! Meg szeretnék, nos hát… Losonczy Edittel még találkozni! – Nézte tanára lobogó, lánglelkű tekintetét!

-          Hogy mi? De ő nem Gyuszival jár? – tört meg a lobogó tekintett.

-          De… - válaszolt Márton megrökönyödve.

Ekkor egy csepp reáhullott Doktor Barnabás Gyula homlokára. Egy nagy kövér esőcsepp az égen kúszó zord felhőből.

-          Ó egek!

-          Mi az!? -  rémült meg Márton.

-          Az időjárással nem számóltam!

-          Nem?

-          Nem. És a probléma az hogy kétszáz éve más volt az időjárás mint a mi időnkben! Fokozatosan eltorzult. Ez a normális Márton, hogy márciusban eső esik…

-          Igen igaz. – Hümmögött nagyokat Márton, közben figyelte ahogy vissza kúszik tanára arcára az  a lánglelkű tekintet.

-          Gyorsan Márton el kell rejtenünk az időgépet!

-          Hozz pár nagyobb ágat!

-          Rejtsük el itt a az erdő sűrűjében!

-          Van órád Márton?

-          Persze itt a mobilomon!

-          Mert én elfelejtettem órát hozni! Levettem a karórát még tegnap este és otthon fejltettem! – Magyarázott pakolás közben.

-          Nézd meg a mobilod mennynyire van feltöltve!

Márton engedelmeskedett. Elővette telefonját. Ekkor vette észre, hogy a gyűrű melyet reggel elrakott most kiesett a fűbe. Még idélyében észrevette Doktor Barnabás Gyula, a csillanó aranygyűrűt.

-          Márton ez micsoda?

-          Ó hát ez semmi… egy családi ereklye tudja… Még a szép anyám kapta 1848-ben!

-          Ezt a gyűrüt?

-          Ezt..

-          Márton, egy időben ugyan az az anyag nem lehet jelen a térben ez ellentmond a fizika szabályainak. Márton mi a teljes sztori a gyűrűvel! El kell mondanod!

-          Hát állítólag egy furcsa idegen vándor ajándékozta a szépmamámnak, egy zsebóráért, a még éppen csak alakuló Újpest területén. Tót telepesek az őseim!

-          Te jóságos…

-          Mi az?

-          Márton! Ez egy hurok egy paradoxon. Ennek így kellet lennie.- Zárta be a helikopterszerű-időgép ajtaját kulccsal.

Aztán a gyűrűt nézte közelről.

-          Ha minden más hogy alakul… bele se merek gondolni…

-          Akkor mi történik? – rezzent össze Márton a piros pufi mellénye ellenére.

-          Márton akkor megborult volna az egész téridő kontinium. Széthasad az idő szövete! Márton! Neked most azonnal el kell indulnod lecserélni a gyűrűt egy zsebórára! Mennyi egység van a telefonodon?

-          9% - a töltöttsége!

-          Márton, ez most történik a múltban, amit teszünk, ez a gyűrű azért van nálatok mert te adattad magatoknak!

-          De nem értem…

-          Mit?

-          Kitől kaptam én a gyűrűt?

-          Ez a paradoxon Márton! Ez a gyűrűt te adod a szépmamádnak. Te vagy az a furcsa idegen, aki elcseréli egy zsebórára! Gondolj bele ha másképp történik minden… Azonnal indulnod kell! Érted Márton! Fuss! Itt megvárlak, mivel nincs tudomásunk róla hogy ketten mentünk ezért valószínű, hogy amikor ez történt, azaz most történik egyedül mész! Viszont, zárlatos az időgép! Egy órán belül vissza kell érned ide, különben itt ragadunk. El állítódott egy program a fedélzeti komputerben a zárlat miatt. Egy óra múlva újraindítja a rendszert, és lezárta magát. Nem férek hozzá! Matematikus és kvantumfizikus vagyok nem hacker!

-          Értem! – Rakta el a gyűrűt a mellény zipzáras zsebébe a telefonnal együtt.

Majd elkezdett futni, ki a sűrű erdőből, egyenesen a leendő Újpest első telepes épületeihez. S lábát szedte mintha nem lenne hólnap…

CSÚSZKÁLÓ IDŐ

I.

            A redőny apró, rizsszem nagyságú lyukain tompán derengett be a fény. A hajnali Nap fénye több sugárnyalábra bomlott és úgy szűrődött be a szobába, ahol a porszemek, mint levegőben illanó gyémántpúder csillantak az aranyfényben a film-plakátokkal borított szobában.

            Az ágyon egy kamasz test feküdt. Testére a kék takaró tóga szerüen volt rácsavarodva. Horkolt. Kovács Márton barnás borzolt felnyírt haja, teljesen kócos volt. Az ágy mellet a mobiltelefonon ugrott a számjelzés. Hét óra, tizenöt perc. Ez ált rajta. S amint a négyes átváltott ötösre a telefon elkezdett remegni és csörögni, az ágy mellet álló komódon. Kovács Márton, ez a különös, reál tárgyakból jeleskedő, idősödő - a kamaszkorból kifelé menetelő, érettségire készülő fiatalember, összerezzent és ilyedtében lerúgta magáról a takarót, ami egyenesen az Időgép című film-klasszikus plakátja elött landolt, ami az ágyal sréhen szemben volt, felfeszűlve a fal síkjára.

            Borostás arccal riadt fel, míg a telefonból üvöltött az Első Emelettől a Csak azért is szerelem című szám, mely ébresztőként volt beállítva. Miután konstatálta, hogy nem egy újabb álomban van gyorsan a telefon után kapott. Megnézte. Hét óra, tizenhat perc – állt rajta. Kovács Márton nézte egy pillanatig mire feldolgozta hogy nem szombat hanem péntek van!

-          Hűha! Elkések! – Mondta magának és a még mindig a slágert zörgő mobilnak a kiplakátolt szobában.

Hangja fejlett, a korának megfelelő volt. Jól mutált közepesen érces hang zengett a torkában. Abban a pillanatban kinyomta az ébresztést és pizsamában elviharzott a fürdőszobába. Aztán átöltözött. Koptatott halványkékes farmer csőnadrágot vett fel, piros tornacipővel, egy laza kötött pulcsival alatta egy pólóval. Erre egy pufi piros mellényt mert bár március volt és a fák már lombot eresztettek de azért a reggelek még csípősek voltak. Közben megborotválkozott és elrakta pénztárcáját a könyvekkel megpakolt hátizsákjába. Végezetül kezébe vette a fekete bukósisakot és leakasztotta a motorja indító kulcsát.

            Zárban forgó kulcs követte a másikat. A kertkaput bezárta, majd a slusszkulcsot elforgatta a fekete Suzuki motorban. Az áramvonalas fekete szerkezetre felpattant, majd piros tornacipőjével ellökte a kitámasztót és gázt adott. Ő volt az utolsó aki elhagyta a családi házat zsebében egy régi családi ereklyével, egy gyűrűvel.

            Egyetlen egy szerencséje, hogy a Megyer lakóparkban elhelyeszkedő családi-kertesház, viszonylagos és stratégiailag közelinek mondható távolságban volt a Könyves Kálmán Gimnáziummal.

            A fekete motor küllőin megcsillant a reggeli napfény, míg a forgalomban suhant. Újpest gravírképe torzítva nyúlt szét a szintén fekete bukósisak foncsoros rostélyán. Elhagyta a Jégcsarnokot és a Külső Szilágyi úton látta elindulni a kötöttpályán zakatoló villamost, amit később a Görgey Artúr út becsatlakozásánaál, Újpest-Rákospalota vasútállomásnál, gyalogos átkelés miatt kénytelen volt előre engedni. A villamos mögött, gurult fél gőzzel, hiszen a  sínek le voltak süllyesztve a talajszintbe. Igy a nem kötöttpályás forgalom is gond nélkül haladhatott rajta. A villamos poros ablaka mögött, a vagonvégről pár lány integetett neki. Köztük Losonczy Edit, akiért titokban Kovács Márton szíve dobogott. Márton visszaintett az őt felismerő lányoknak. Ezután a villamos belehúzott és az UMSZKI elhagyása után, rákanyarodott az István útra. Itt már Márton le tudta hagyni a villamost és fémparipáján a több mint százéves, még az önálló városiasodás idélyében épült szecessziós városháza elött elvágtatott, elhagyva az új felépített piacot. Ez a reggeli vágta ezen a fémparipán, a Könyves Kálmán Gimnázium görög panteont idéző oszlopos bejáratáig tartott. A gimnázium, vörös téglával kirakott épülete elött, leparkolt a fekete motorral. Kirúgta a kitámasztót végül levette a bukósisakot, amit a motor ülése alá rejtett, egy üregbe. Végül kivette a slusszkulcsot és elrakta a táskájába. Ekkor az a pár lány a villamosról, köztük Edit is felsietett a lépcsőn. Mártonra sietve köszöntek ismét. Márton megnézte mobiltelefonja sík képernyőjét. 2018.03.02-t mutatott, hét óra ötvenöt percet. Gyorsan elrakta a telefont, majd felsietett ő is a lépcsőn Edit lépteit követve. S míg lépdelt felfelé Edit szőke haja és kék szeme egyszerre keveredett benne a délutáni programja iránti vágyakozással és izgatottsággal. Ugyanis régi ismerőse az egyetemi kvantumfizika tanár Doktor Barnabás Gyula, egy különleges kísérletre invitálta a felnőtkor küszöbéhez érő fiatal férfit, aki igen érdeklődött a fizika iránt. És jeleskedett reáltudományokban.

            A hétvége előtti utolsó tanítási nap is szokásos unalomban telt. Testnevelés órán a srácok a lányokat bambulták és talán fordítva, de még a többiek váltogatták tekintetük tárgyát, addig Márton lopva mindig a szőke kékszemű, karcsú formás és kebles Editre pillantott vissza-vissza.

Már-már néha összeszedte magában a bátorságot hogy egy-egy szünetben mélyebben elbeszélgessen vele, de sosem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az a bunkó, minden iránt érzéketlen ámde teljes mértékben kidolgozott testű Kis Gyuszi ölelgeti. Nem értette sohasem, hogy egy ilyen csinos és vezér egyéniségű lány, hogyan jöhetett össze egy ilyen fatuskóval. Márton alacsonyabb volt Gyuszinál és izomtónusa sem volt olyan sűrű, dús, felpumpált mint Gyuszié. Márton sokat gondolkodott, a reggeli integetésen. „Talán csak udvarias akart lenni” – gondolta. „És én magyarázom túl az egészet…” Ilyenkor mindig lemondóan, lecsúszott szívéről a szerelem hevült érzése mintha be lett volna laminálva. S a műanyag bevonatnak hála, teljes egészében lesiklott a lány iránti vágy mert valahányszor rá gondolt Gyuszi illetlenül tapogatózó kézfeje villant be képzeletében. A szerelem helyét átvette szívében a tudomány iránti vágy. És Doktor Barnabás Gyula kísérlete. Igy a nap többi része csak apátiával eltelve lepergett elötte ő meg végig nézte, mint egy unott semmitmondó mozit. Aztán eljött a tanítás vége és ő beindította a motort, hogy szerelembéli érzéseit az iskolai szekrénybe bezárva, ideiglenesen hátrahagyva beindítsa fekete motorját és elhajtson a Káposztásmegyer közelében elterülő ipari parkhoz, ahol egy üres raktár épületet bérelt, a tehetségére felfigyelő egyébként a Könyves Kálmán Gimnáziumban is tanitó Doktor Barnabás Gyula. Márton kíváncsisága a megtett úttal egyenes arányban nőtt és abban reménykedett az a csodálatos érzés amit képzeletben lerakott az iskolai öltöző szekrényben, majd megvárja őt jövő hétfőig…

A novella történelmi ihletésü! A benne lévő szituációk csak a képzelet és dramatúrgia szülöttei.

A szerző mindenféle kirekesztő nézetet elútasít miden irányból.

MILLENIUMI ÉNEK

1.

                A Vereckei-hágónál érte őket a hajnal. Jákob nem hitt a szemének, meg is igazította a kerek lencséjű szemüvegét. Nem akármilyen hajnal volt ez, tündérhajnal volt! Igen az ám!

A köd ott ült a tájon de már a Nap oszlatta, az aranyszínnel futtattot göndör reggeli fellegeket amik hullám taréjként buktak vissza magukba míg az egész reggeli vékony felhőzet el nem tünt a nap győzedelmes arany nyilaitól.

-          Das ist Ungarn! – Kiáltott fel egy szakállas ortodox héber férfi a sor elején, kezével mutatva a hágó felé.

Többen annyira megörültek és megillette őket a hajnal, hogy előkapták hegedűiket és játszani kezdtek. Liszt Ferenctől a világhírű Magyar Rabszódiát! Léptek a kaftános lábak s szólt az a pár hegedű, páran jiddisül beszélgettek. Ezernyolszáznyolcvanötöt írtak.

                A reggelen narancsos napkorongja előragyogott a horizont alól fel az égre és beragyogta az egész Magyar királyságot Vereckétől Fiumeiéig, ahol azúrosan törtek meg az álomszerű hullámok.

A ricsajt halva az éppen kint játszadozó roma Jancsika meghallotta a Jiddisül beszélő galíciai zsidók közeledését. A tizenhárom éves Jákob tekintete találkozott a bokorból figyelő Jancsikáéval. Összenéztek. Jancsika aki fiatalabb volt Jákobnál egy pillanatra tanakodott, hogy mitévő legyen majd elszaladt. Jákob a Magyar Rapszódia alatt Jiddisül beszélt édesanyjával.

-          Mama valaki figyelt a bokorból.

-          KI? – Kérdezte az anyja.

-          Nem tudom nem láttam elég pontosan, de nem lehetett nálam idősebb.

Jancsika visszafutott szüleihez. Kolompár János éppen szekerét pakolta, hogy elinduljon a szamár vontatta alkalmatosságon a házak között Verbiás községben. A szamarat majdnem mozgásra bírta Kolompár János mikor az ifjabbak a szamár elé szaladt. A szamár meghőkölt!

-          Az Úristent a magas egekbe, te czifra purdé! Most lódult volna meg te meg elé ugrasz? Tán nem jönni akarsz mi? Ideje lenne embert faragni belőled te kölök!

-          Édsapa! – raccsolt szokatlanul a gyermek.

-          Na, mondjad! Megkukultál drága szentem, he?

-          Édsapa! Láttam jönni valakiket!

-          Hol?

-          A határ felől!

-          Ó te! Na gyere pattanj fel ide a kocsi padjára, ide ni! MI majd elmegyünk!

A gyermek boldogon pattant fel a kocsira, mint valami fürge nyúl és még a szamár sem makacsolta meg magát. Az apró portáról kigördült a sokat látott szekér. Elbaktattak az Osztrák-Magyar Monarchia, Magyar királyság jelképessé vált határáig ahol csak magyar diszbe öltöztetett obelixek hirdették a majdnem ezer éves államhatárt. Az idő csendes volt, még itt ott játszott a tücsökhad, az enyhén harmatos föveny között.

        Kolompárék nagy nehezen felértek a kacskaringós úton. A kis Jancsika elkiáltotta magát:

-          Édsapa! Ott ni!

-          Hol! – Fürkészet Kolompár János.

-          Ott arrébb! – kiáltott a gyermek ismét!

-          Jaj hát te, czifra kölök te! A magas egekben az istenkére mondom, azok csak zsidók galliciábú! Te meg felcaplatol engemet meg a szamarat ide?

A határt átlépő kisebb jiddis tömeg hallotta és látta e jelenetet, de egy kukkot nem értett semmit. Biztos, ami biztos alapon integettek a szekéren csücsülő két alaknak.  Azok zavartan és rajtakapottan visszaintegettek, majd a szekér eldöcögött. Vissza a községbe.

A Jiddis tömeghez ekkor ért oda szintén a községből feljövő száznyolc izraelita, akiknél a fiatalabb generáció már csak töredékesen beszélte a Jiddist, inkább magyarul beszéltek.

2.

                Jákob  tíz év elteltével is tisztán emlékszik arra a reggelre, ami teljesen megváltoztatta az életét... És ahogy mindig ma is dolgozni kell menni, ezernyolcszázkilencvenötben sem volt ez másképpen, ezt követeli meg az Örökkévaló. Sabath elött egy nappal a családban már mindenki várta a minden héten beteljesedő ünnepet.

                Egerben éltek. Kispolgári életet. Kis segítséggel és kapcsolatok révén szereztek egy kis helységet és a kapott hitellel, amit kezdő tőkeként felhasználtak árut és jó minőségű árut rendeltek. Kakaóport és pirított kávét messzi vidékekről, cukorkákat, szövetet és az ekkor tájt divatossá váló konzerveket. Fűszereket, és minden egyéb csecsebecsét ami a nagypolgári és úri életvitelhez kellett.

                A péntek rendben lezajlott. Jákob és családja várta a Sabath-ot. Az utolsó teendőket végezték a boltban mikor iszonyatos reccsenést hallottak. Törvény ide, törvény oda, Gondolta Jákob ő kimegy és megnézi ünnep alatt mi történt. Az apja az idősebb Herlz Jákob próbálta inteni, ne a külvilágra koncentráljon inkább engedje be az ünnepet a szívébe. Hogy nyomatékot adjon, megfogta fia vállát. Aki apjára nézett majd levette apja kezét a válláról és mondandójába kezdett:

-          Édesapám! – Kezdte el.

De nem tudta befejezni, mert egy nagy saller arcon találta az apja tenyeréből. Jákob nem volt, ijedős piros arccal és serkenő szakállal kirohant az utcára. A szódás szekér tengelye feladta a szolgálatot egy kátyú miatt. Túl nagy volt rajta a teher és nem bírta a nyomást. Elhasadt. Eger ezen utcáján már gyülekeztek a járókelők. Az alkonyati fényben az egész olyannak tűnt mint valami leendő Csontváry festmény. A szódás annyira mérges lett, hogy elkezdte a lovat paskolni, mérgében. Jákob oda szaladt a megült szekérhez és elkezdte elsőként a bámész tömegből összeszedni a szódás rekeszeket, melyek szalmával voltak kitömve. Némelyik lehullott a sáros földre, mely útként szolgált a romanticizálódó városkában.

Jákob amint meglátta, hogy a szódás veri a lovát, rászólt.

-          Jó ember mit csinál? A ló egy nemes ámde végtelen állat, nem szabadna így bánnia vele!

Herlz Jákob ekkor hirtelen ráismert, az elötte álló arcra és a koromfekete, de még mindig játékosan csillogó szemekre. És egyszerre mondták:

-          Tíz éve, Vereckénél…

-          Csak nem? – Kérdezte Jákob.

-          De igen! Én is felismertelek ám! Elég jól beszélsz magyarúl.

-          Igyekszem, sokat olvasom az neológ Egyenlőséget, - elvi okokból is, -  a családnak mert itt még nincs telefonhírmondó, nem úgy, mint az egyesitett Budapesten!

Közben a ló ilyedében vonaglott össze vissza, de a teher nem engedte hogy elszökjön. A fiatal szódás átnyújtotta kreolok karját:

-          Üdv! Kolompár Jancsi.

-          Üdvözlöm! Kolompár úr, Herlz Jákob vagyok! – s ezen a pillanaton mindketten felnevettek egy kicsit, elfeledve a pillanat különös terhét ami egyszere nyomta Jákobot és Jánost.

Az atyai pofon és a meghasadt tengely ebben a különös pillanatban egybe mosódott. Tulajdonképpen ugyan az volt talán. Csak az egyik egy hús-vér tenyértől származott a másik meg talán magától az Úrtól…  A két ifjú most, miután elmúlt a nagy egymásra találás mámora szembesült lelkük mélyén a rályuk váró teherrel. Jakab az engedetlensége miatt, ifjabb Kolompár János pedig a hasadt tengely miatt. De ha nincs ez a két esemény akkor Herlz Jakab élete nem változott volna meg.

                A rend kezdett visszaállni, bár némi felhő kúszott az égre…

Amennyire lehetett összepakoltak és a ládákért jött egy másik szekér. Jákob lenyugtatta az izgága lovat, ami éppen időben történt ugyanis elkezdett mennydörögni. Jákob be akart menni vissza a boltba egy esernyőért de úgy találta zárva az ajtó. Jiddisül beszélt, jobbhíján az ajtónak:

-          Apám! Apám!

-          Eredj innen! Menj! Neked sem az én akaratom nem szent sem az Örökkévalóé. Mózesra mondom menj el, ez a ház többé nem a te házad.

Herlz Jákob nem hitt a fülének. Még egyszer megpróbálta:

-          De apám!

Ekkor az eső is rákezdett és Eger fölé szürke eső fátyolt vont, minden ablak és ház közé. Annyira zúgott hogy a munkájából kirúgott Kolompár Jánost eltakarta az essőfüggöny. Ekkor az ajtó kinyilt de csak résnyire. az idősebb Herlz szólt pár szót tört magyarsággal:

-          Vidd ezeket a hitetlen lapokat is magaddal! Te magyar! – azzal az apa kiszórta az Egyenlőség összes számát a zuhogó esőbe, le a földre.

Az eső azonnal elkezdte falni a vékony papírlapokat. Majd az Idősebb Herlz hozzátette:

-          És vidd magaddal ezt is!

Azzal kihajított egy Vörösmarty kötetet. Tulajdonképpen ifjabb Herlz Jákob egyetlen könyvét. A pirosfedeles díszes kiadású könyv pont a szószánál nyílt ki, mikor lesett a földre. Jákob nem tétlenkedett azonnal felkapta a könyvet és inge alá rejtette, hogy a továbbiakban minimalizálja a kötet sérülését. Eközben az ajtó bevágódott mögötte és még hallotta is a kulcs nyikorgását is, amint helyére rendezi a zárat. Ezalatt az Egyenlőség lapjai teljesen eláztak a földön a zuhogó esőben.

-          De Apám!

-          Menj innen! – rivallt rá az apja, aki egyedül nem örült azon a napon mikor átléptek Galíciából a Magyar királyság területére.

Ifjabb Herlz Jakab tíz év után, megértette apja hozzáállását ehhez az egész helyzethez. Feladta a dörömbölést és visszakullogott Kolompár Jánoshoz az inge alá rejtett Vörösmarty kötettel. Az esső még mindig zúgott.

-          Most mit csináljunk?

-          Neked se munkád nekem meg nincs hova mennem…

Ekkor az esőben észrevettek valamit egy hirdetőoszlopra felragasztott plakátot. Nagy-Magyarország volt rajta, Az ázott papíron még kivehető volt a szöveg így közelebb léptek. Az eső ebben a pillanatban ahogy jött úgy el is állt.  A lemenő nap ismét látszódott egy rövid ideig. A két fiatal férfi elkezdte a plakát olvasását. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Jákob felolvasta hangosan, kissé még tört magyarsággal.

-          A csepeli Weiss Manfréd acél és gépgyár, munkásokat keres, azonnali kezdéssel az ország egész területéről.  – Jancsi szólt Jákob:

-          Nekünk meg kéne keresni ezt a Weiss Manfrédot…. talán tud munkát adni.

3.

                Több napi utcán és vagonban alvás után, végre eljutottak a csepeli Weiss Manfréd Acél és gépgyárhoz.  Most hogy üggyel bajjal eljutottak ide, nem volt ötletük se mi tévők legyenek. Mikor Jancsi meglátott egy táblát:

-          Te, Jákob komám!  Mi vagyon rája írva!

Jákob elolvasta a kiírást, hangosan, hogy Jancsi is értse:

-          Felvételi meghallgatás a gyárigazgatóságnál.

-          Tehát egyenesen Weiss úrnál? – kérdezte Jancsi Jákobot.

-          Igen. – Válaszolt Jákob Jancsinak, miközben megigazította szemüvegét.

Követték a nyilat, ami egy hosszú sor vége felé vezette őket s ők végig állták a sort. Közben hallottak mindenféle embert beszélni. Voltak ott dalmátok, Palócok, székelyek, egyszerű budapestiek, tótok, románok. Hallottak sokféle történetet mígnem maguk is bejutottak a gyárvezető irodájába.

                Bent az íróasztal mögött Weiss Manfréd ült, barnás szakállal, a kor korabeli divatjának megfelelően felöltözve: Ing, nyakkendő, zakó, nadrág. Egyik szemében divatos úri holmi, a monokli, mely szemüvegként funkcionált. Mellette tanácsadója.  Weiss Manfréd gyárigazgató mögött egy nagy keretben egy hatalmas Nagy-Magyarország térkép, felette pedig egy poerté Ferenc Józsefről. Weiss Manfréd összefonta kezét:

-          Nos miért szeretnék ezt az állást, uraim?

Jákobék nem tudtak megszólalni. WeissManfréd gyárigazgató tovább folytatta.

-          Tudják mi is lentről kezdtük el. Önöknek is van valami motivációjuk ha szabad érdeklődni…

A két fiatal férfi összenézett, de egyikük sem tudta, hogy kezdjen neki.

-          Nos- szólt a gyárigazgató  -  ez így nem fog menni. Köszönöm. Kérem a következőt Kovács úr, kérem hívja be.

A fiatal, koszos férfiak felálltak az íróasztal mellől. Az ajtóhoz indultak mikor, ment közben az ing alá rejtett viseletessé vált Vörösmarty kötet kiesett. Nagyot koppant a piros, díszes fedelű könyv. Amire mindannyian felfigyeltek. Weiss Manfréd a gyárigazgató, a könyv koppanására azonnal felált és Jákobikhoz sietett. Ő is jól látta, hol nyílt ki a könyv. A szózatnál. Weiss Manfréd, lenézett bámúlta a könyvet egy pillanatra, majd határozottan így szólt:

-          Fel vannak véve!

Jákob irodista lett, Jancsit pedig beállították a gyártósor mellé, a horvátok, tótok, románok közé.

                Teltek múltak a napok, hetek, hónapok. Jákobék kezdetben munkásszállókon, olcsó panziókban laktak és fizetségüket, gondosan elrejtették a vánkosba, nappal meg mindig maguknál tartották. Jákob rendszeresen írt levelet Egerbe, mindhiába sosem jött válasz.

                Egy év ismét eltelt az egész ország Kassától, Budapesten át, Fiuméig a millenniumi ünnepségekre készült. A gyár bejárata is Piros fehér zöldbe és a Habsburg ház színébe: sárga és feketébe volt öltözve. Az Egyenlőség is külön oldalt szentelt egy nagy közös nemzeti imádságnak. Löw Immanuel Lőw Lipót fia, annak a rabbinak a fia aki kikiáltotta ezernyolcszáznegyvennyolcban a szabad és független Magyarországot, - most is lánglelkű, gyújtó hangú beszédekre készült, az országot eluraló nemzeti derű édes derengése közepedte.

                Ebben az évben ismerkedett meg Jákob és Éva. Vagyis ahogy a báró apja hívta Évike. A Czékláshy család is gyárosból lett báró akárcsak Weiss Manfrédék. Egyik napon Évike elkísérte apukáját az irodába hol Jákob is dolgozott. Tekintetük, elsőre találkozott. Teljesen véletlen és mikor egymás szemébe néztek egyből tudták nincs visszaút.

                Hosszú levelezgetés után és mélységes tisztelettel de Jákob elhívta Évikét a millenniumi kiállítások megtekintésére, természetesen mindezt Czékláshy Károly jelenlétében. A gyártulajdonos báró hosszasan morfondírozott míg elnézte őket végül igent mondott.

-          Én értem az idők szavát! Menjetek és érezétek jól magatokat. Bocsájtotta útjukra őket a báró.

Randevú újabb randevút szült majd a sokadik randevú megszülte esküvőjüket. Jancsi mindeközben lesérült egy üzemi balesetben. Az egyik gép levitte a kézfejét. Némi kártérítési pénzel, tekintettel egykori barátjára elbocsájtották. Jákob neki is nyomát vesztette. De nem volt ideje ezen az ügyön dolgozni, hiszen készültek a nászútra.

                Évike és Jákob aki közben beállt a reformokat támogató neológ szervezetbe, magyarosította a nevét és felvette a Verezckey Jakab nevet. Mivel Czéklásyék is izraelita hiten voltak nem volt gond a vallás kérdéskörével.

                Pár hetet töltöttek A horvát tengerparton, A magyar fennhatóságú fiúméban. Egyik sétájuk alkalmával megláttak egy lakást az egyik bérpalotában. Tengerre néző panorámával. Azonnal beleszerettek. S leköltöztek a nyaralás után Fiúméba. Gyermekük is itt született ezernyolcszázkilencvenhét február harmadikán. Boldogan éltek egészen ezerkilencszáztizennégyig, mikor is eldördült az a bizonyos sötét lövés, a fekete kéz terror-szervezet egyik tagjától…

                Az utolsó szálig kapaszkodtak a széteső Magyar királyságba bár mind a ketten zsidók voltak…

4.

Jugoszlávia 1936.

                Édesem kérlek nem kapcsolnád ki ezt a szörnyű alakot! – Szólt Évike még mindig csilingelő hangja.

Adolf Hitler kénes, lángnyelvű beszédét sisteregte át a rádió a fülekbe.

-          De azonnal! Ezt az embert nem lehet kibírni!

Majd miután kikapcsolta a rádiót, bezárta az ablakokat és a fonográfra felrakott egy bakelitlemezt. Majd a tűt ráhelyezte a lemezre. A borítón ez ált irredenta dalok. A lemez elkezdett forogni és a zsidó szerzőktől és zsidó énekestől származó dal a Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország sercent fel. Vereckey Jakab az idős Évike kezét fogta aki egy Radnóti kötetet tett le éppen. Vereczkey Jakab lehunyta szemét és arra a bizonyos napra gondolt mikor átlépték a határt…

LÁTOMÁS NÉGY ESZMÉRŐL




I. Látomás: Konzervativizmus

Aranylemezen, óarany kereszt,
ez a kép erősen ég, nem ereszt.
Vegytiszta az egész, kosz az itt nincs
csak ragyog mint egy kicsi s féltet kincs!
Lassan áttűnik a kép, szelemként
dereng, áttetsző fátyol helyenként:
Átadja helyét egy markáns képnek,
a pap tart ostyát oltárszentségnek.
Körötte ama mázas ikonok,
kikről mesélnek a Szent Iratok.
Pedert bajszú polgárok s nemesek,
állnak most tömegben s nem kevesek!
Apró arany csilingelés hallik,
az országra leheletként hajlik,
az angyalok megidézett kara
s felettük Jézus tárt tógás karja.

II. Látomás: Szocializmus

Film kezd el peregni, vörös színnel,
ős mozik minden zörejéével.
Pattognak a celluloid hibák,
míg Lázadás csillagát rajzolják,
sárga vonalak, a vörös filmen
s a film átvált Szépiára éppen.
Századfordulós munkások gyárban,
bíznak a eljövendő szavában.
kezükben lecsap a Kalapácsuk,
ugyanúgy zeng a gyár és a vágyuk:
építeni a közös jövendőt,
borítva az Eget mint egy teknőt.
Aztán átvált a régi film: földek;
s idénymunkások kévét ölelnek.
Leng a dús kalász és Sarló villan,
s e kettőben a Tagadás dobban.

III. látomás: Nacionalizmus

Kék szín látszódik s egy pajzs ami kör,
s belőle a dárda egyenest tör,
fehér vonallal mindet rajzolva...
s kopasz dühösök jönnek vonulva,
merre mennek ablakok záródnak,
és ők térképeken át dúdolnak.
A címer helyet karszalag rajtuk
a Föld, hova lépnek, sír alattuk.
S nem kokárdát szórnak, merre mennek,
csak  lózungjait a sérelmüknek.
A száz-százalék promiszkuitás,
amennyit csak kell, annyi gödröt ás...
amerre lépnek csak üszök terem,
hasadék nyílik s pereg a perem.
Előttük a rét mögöttük üszök,
orrukból a méreg, dús kén-ködök!

IV. Látomás: Liberalizmus

Türkiz égen, a szabadság szobor
diadémja patinás, s szélfodor
nincsen, és ó vegytisztán tündöklik,
míg pár grippen az égen feltűnik.
Szines füstöket szórnak mind, csíkban,
röppenve a szabadság honában.
Aztán: város felülről s forgalom,
mi egyre gyorsul s már csak szín halom!
Büszke s nagy szivárvánnyá tömörül,

ami hullámozva végiggördül,

ama rácshálós úthálózaton,
melyen lassítva jár a forgalom.
Szép arcok licitálnak egymásra,
utca parádé forgatagába'!
Minden pehely könnyű, szelfi villan;
s mindez bene egy rassz közti csókban!



2020.09.28.