MihalyffyBalazs_Blogja

ŐSZI NYITÁNY

Pirosan égett az égboltozat
alatta halvány, bordós lombozat,
rozsaszin hol éri az alkonyat.
Ó nézd a kékesszürke ágakat:
mint festmény, ragyog a sok árnyalat!
s némi zöld sejlik, lásd a tagokat;
lombok üzenek hallgasd hangokat:
ne pisszenj, ágak verset suttognak!
S csak tó feszül vadak nem mozognak.
Fa mellett hulláma sincs a tónak
s a tó tükrén gyöngy színek ragyognak!

Mint egy elfáradt gondolat hull le
pink szín lombozatból víztüköre
hevítő nyár kiégett emléke.
Száll és a fa magaslik föléje:
bordókba vegyült kék-szürke kérge,
s sodortan csavarodik gyökere
mely félig süpped céklaszín földbe.
S levél ér kristályos sík tüköre
ím az elmúlásnak érintése,
piros körök gyűrűznek ott körbe
Ó az időnek hullámverése!

Csónakázott egy kicsit a levél,
merült és fehér ívű szél zenél,
alant az öreg csavart kék-tölgynél,
míg lejjebb süllyedt a tó tükrénél.
Így hamvad a táj e tó völgyénél,
s a sok kis levél hiába remél,
e gyönyörű táj nem sokáig él.
Mert minden dal egyszer csak véget ér!
S eljön ragyogva opálezüst tél,
és már nem simogat de metsz a szél.
De nézd most mert e pillanat még él:

S mintha lakkos hegedűt vonnának,
s szél parancsol a xilofon ágaknak,
- ezeknek, lomb nélküli árváknak -
harmóniák zengnek vonulóknak,
a bíbor égen madár rajoknak!
A lemenő nap int kabócáknak!
Hangja zeng az avar kórusának,
s kaptár-zenekarok dallamának
a mézesen csengő akordjának
foszlánya csattan a fák odvának;
s nem bús dallama az őszi nyitánynak!

2020.05.03