Citrusliget

CITRUSLIGET

Fent a Villa a meredek zöldes dombon
onnan látni alá: azúr víz, homokon!
Átrium árnyrácsa alatt festett szobrok
mind előkelők: veretes ős-páncélok.
Egymás arcát kémlelik, lopva, fürkészve
még a szél lantjátéka zeng a fülekbe;
Róma dicsőségére, s társra talál a
márványfülek között.

Alant az öböl és a Földközi tenger
mi ostromolja kéken, partot ezerszer.
Ott sárgállik a citrusliget terülve.
A sok - sok munkások rézszoborrá égve!
A Színek nélküli rabszolga-tömegek,
nem látnak ők mást csak folytonos Szüretet!
E csendélet, beleégett mindörökre
idő szövetébe!

Mert itt oly savanyú jajgatás a munka
és édes a termés mint az ambrózia!
De kik szedik nem részesülnek belőle.
Párszor persze lázonganak ők, előre!
És bús fejjel vissza baktatnak s csüggeteg
s ezt majd  mesélik a nagy ősz-öregek.
s nő lassan korról kórra a ciprusliget
lépésről lépésre.

Róma önkénye így vésődött mélyen be
időbe bele; s ezt nem bírja az epe.
És korok s nappalok zugnak ívben majdan
de ezek a Szobrok nem mozdulnak onnan.
S a sárga ciprusliget csak terjeszkedik
lent, bronz szobrokra patina ereszkedik
fent a festett szobrok márvánnyá őszülnek.
S állni fog a liget!

S tán már elkopott a császárszobor onnan
és a díszes villa se látszik már jobban,
s nem látni már, ők csak néznek majd előre -
réz szobrok csendben  - az örökös szüretbe!
Nem néznek hátra a hajcsártól ó tartva
s rend szilárd s végeláthatatlan a munka!
Míg végül ők magukat is behálózzák
rájuk növő ágak.

2019. Július