Árnyak

 ÁRNYAK

A város minden háza, mind az égbe tör
Ó mint valami földbe ledöfött fémtőr!
Nagy sötétben feketéllő üvéglapok,
csak itt-ott sárgállanak ó az ablakok!
A város neonnal van hímezve, ragyog;
az izzó fénysáv mindenhol ott kanyarog.
Bárok, kocsmák, üzletházak festett léggel,
s fellegekből, borítva lila esővel.
Az eső, fátylat von, posztmodern városra
és esőszemek hullnak ernyő-hártyára.

Tarka ruhák, s cipők sietnek dolgukra,
s közben esső hul le  a, szürke  járdára...
Ez másoknak csak egy esős nap, nagy vihar;
nekem más, én rád gondolok s ez ó kimar.
Az esőben, hol  neonfény cukormáza,
lassan kipezseg; árnyat lát, írisz hártya.
Gőzölög  a tócsa: árnyak emelkednek,
amorf pacák, sötét-fények, terelgetnek.
A folyamnak tarka maszájára nézek,
hol a tajték és a fények kergetőznek.

Rád gondolok s elmosódott emlékedre,
mint átsuhansz itt a kedvenc estélyidbe';
foszforosan, ó Te didergő látomás,
illatod érzem, körbeleng most, áfonyás.
S közben egyre több az árny a nagy-tömegben,
fodrozódnak némán, állnak ők, egy-helyben.
Zöldes sápadt fényük eloszlatja képed,
csak szemed maradt, mely engem sose nézett.
Próbáltam mondani én is, hogy szeretlek,
de szavam elhalt, s téged mások szerettek.

Az árnyak csak egyre jönnek egyre többen,
s nem keltenek rémületet a tömegben,
csak én látom őket s vártam ezt a napot,
amikor a hangulat is olyan csapott,
rád gondolok, amíg sétálok, ó te lány
s érzem saját kontúrom menyire halvány.
Eljöttek értem, tömeg se vesz már észre,
de  amulettként tekintek emlékedre.
A városnak minden háza az égbe tör,
s én már egy,sápadt árny vagyok, a sok közül.

2020 Május 25