LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény
Személyes...hamis dallam
Haragvó szívvel ápoljuk a múltat,
hogy el ne feledjük, hogy mit tett velünk.Keserű szavakkal újra és újrafelidézzük rég fájdalmas életünk.Meg sosem bocsájtunk, él a fájó láng.Szinte nem volt egy jó szava sem! Mondjuk,s talán már el is hisszük. Megálmodjukújra minden álmunk,és felidézzük álmatlan éjszakánk, majd megidézzüka múlt homályából rég elmúlt anyánk.
Nincs bocsánat! Aztán egy fénykép csak úgyelőkerül, s a kopott sublót szintúgymegfeszül. Mereven nézzük a képets közben düh és harag vetül, költészetköltözik szívedbe, s bánatod - repül.
A képen anyád még gyermek, de látod, nem mosolyog! Szemébe hűlt gyémántokarcán egykedvű mosoly. Hidegségedfelváltja forró félelem, mely égettöbbé már nem ereszt. Lehullik fátylad.
Ő is szenvedett. Mit adhatott volna?Hiszen csak ezt ismerte? Átkarolna,s most ölelnéd szorosan őt, áldanádvele az eljövendőt, - szép bánatát,mely sok éven át írta - szívedbe hamis dallamát!
Vajon mered-e?
Mi ez az érzés? Már magam sem tudom.
Saját boldogságom oda nem adom.
Lelkemben zengnek még szavad hangjai,
Magamba rejtettem tüzes vágyaid.
Mondd! Szabad szíved lángjait bezárni
Vajon mered-e? Múltad ködfoltjait
Hordozod fejedben. Eltáncolt bánat
Még vissza-visszatér, szív darabkákat
Repít az esti szél. Tested tájain
Mozdul a kezem, érint, - feláldozni
Érdemes az egész életed? Álmodj!
Most csak velem légy, ne is magyarázkodj,
Erősen ölelj! Kulcsomat rád bízom,
Úszik életem, mint zizegő levél,
Én már csak benned és veled létezem.
Már ne mondd, hogy megpróbálod, ó ezt ne!
Próbálni szeretni, próbálni nem kell!
Én már csak veled és benned létezem.
Lelkemben zsongnak lágy szavad hangjai,
Magamba fogadom tüzes vágyaid.
Tudtam...
Tudtam, hogy ez az este így lesz tökéletes.
Tudtam, érintésed - érinthetetlenné tesz.Éreztem, körülöttünk lángokban áll a ház,Éreztem, napfénye áradt hűvös éjszakán.Vörös alkonyon
Belefeszültem e csodálatos világba.
Fentről nézek le önmagamra -Mintha minden idegszálam kilépni készülne - porhüvelyemből, - fáj a test, fáj a lélek, fáj élni, szeretni, lenni, fáj a múlt éveit feledni...Csodára várva létezem, lebegek,tudom veled már egy úton nem megyek.Elvesztettem régen e meg nem vívott csatát.Csodás életem csodálatos dalát.Hívj vagy kergess el, mindegy már nekemnélküled élek vagy akár veledmaradni, tán indulni, megfogni kezed...Itt vagy bennem zenéd hallgatom,csend orgonáján, vörös alkonyon...Anyám volt...
Anyám volt, és olyannak tűnt,
mint a többi anya,
öröm járta át akkor a házunkat.
Gyermek voltam, kincse, mindene,
de ahogy nőttem, lettem ellene.
Őszes hajába fújt a szél,
Kis kertjébe hullott falevél.
Csak egy rigó dalolt az orgonán
s hiába várta, nem mentem el hozzá.
Nem is hívtam, messzire mentem el
szívemből kizártam, át se öleltem.
Ma már hívnám, hogy jöjjön, itt a kert,
hívnám, hogy fogja meg kezem...
Kertje rejtekébe búvó kis madár
régen nem dalol már az orgonán.
Kedvenc virágai újra élednek,
tavasz melegével nekem üzennek...
Drága két kezét megmelegíteném,
ha múltjáról mesél, meghallgatnám én.
Elkéstem, így mást nem tehetek -
színes virágait csokorba rendezem.
Még egy könnycsepp, amit hullatok,
miközben fájdalmam a sírjára rakom...