stapi blogja
Az én uram pállott majom…
Az én uram pállott majom…
(Petőfi Sándor: Az én torkom álló malom)
(Stílusgyakorlat)
Az én uram pállott majom;
Nem látja meg üres bajom.
Árva szívem éhét veri…
Ő csak a borát vedeli.
Nincsen nékem másik uram,
Jól kiszikkadt már a kutam;
Jő a szomszéd, hozza vedrét,
Tele tölti üres medrét.
Míg az uram hörpölget csak,
Ez portáján jó rendet rak.
Tíz percet fog csak az egész,
Miközben az bögrébe néz.
2014. április 14.
Elgondolkodtató, hogy némely dolog talán sosem történne meg, ha jobban figyelnénk egymás igényeire.
Locsolóvers alsósoknak
Locsolóvers alsósoknak
Itt a húsvét, tetszik nekem,
minden csoki nekem terem.
Üveg kölnit teszek zsebre,
s nem ügyelek minden cseppre.
Így jöttem el tihozzátok,
kik a Kindert kiosszátok.
Legyetek hát termékenyek,
ez üveggel azért teszek:
Hajatokat megöntözöm,
a locsolás nagy-nagy öröm.
Ugye, lányok, nem bánjátok,
ha rátok sok cseppet szánok?
Majd ha végzek, én sem bánom,
ha a zsebem tömve látom!
Szeretem a Kinder tojást,
élvezem e régi szokást.
2020. április 11.
Locsolóvers nagyoknak
Locsolóvers nagyoknak
Nem vagyok már olyan kicsi,
hogy apám is jöjjön,
nem akarom, hogy utána
párnák között nyögjön.
Elbírom én az üveget,
a verset is tudom,
el is mondom itt most nektek,
amíg meg nem unom.
A kérdésem arról szólna:
locsolhatnék végre?
Azután majd – ha kínálnak –
leülök egy székre.
(Megkóstolok mindent sorban,
mintha otthon volnék,
s megköszönöm tisztelettel,
mielőtt távoznék.)
2020. április 11.
Macska – Egér harc
Macska – Egér harc
téesztag módra
Miután már nem élnek, mindegy, milyen nevet adok nekik, hát úgy döntöttem, hogy nem az akkori becenevükön nevezem történetem hőseit. Sőt, két történetet kovácsolok egybe, hiszen egyenként túl rövid lenne mindkettő. A történetben szereplő két úr – akárcsak Tom és Jerry – sok hasonló történet hőseinek összesítése is lehetne. Hogy tanulsága van-e, majd az utókor eldönti.
Az 1970-es években járunk. Macska barátunk nagyon értett a kerékpárokhoz. Minden biciklije jól futott, könnyű volt hajtani, és ő erre különösen büszke volt. Egér úr viszont arról volt híres, hogy ezt meg tudta akadályozni. Kitalálta, és „más, arra kapható“ emberekkel karöltve, a gumikat félig feltöltötték vízzel, és így pumpáltak hozzá levegőt. Aztán visszatették a tárolóba, így mire a „hagyó“ elérkezett, már szárazon, mit sem sejtetve magáról, pihent a helyén.
Macska felpattant rá és elkarikázott. De valami nem tetszett neki, mert néhány 10 méter után leszállt és vizsgálgatta. És ez így ment hazáig. Sőt, napokig. Újra és újra szétszedte, de bizony semmi hibát nem talált, mégis alig bírta felgyorsítani büszkeségét. Végül a gumik lecserélése mellett döntött, hátha... Ezen fáradozva észrevette a bennük felhalmozott vizet, és minden világossá vált.
Most aztán rajta volt a sor. A bosszú nagyon édes, pláne, ha az eredmény olyan átható, mint ahogy az később bebizonyosodott. Őkelme ugyanis odarondított az Egér úr traktorának az ülésére, és a vékonyka üléspárnát óvatosan ráhelyezte, amire emez amúgy kedélyesen ráhuppant, és indított. Nos, ekkor meg ő volt kénytelen megállni az éktelen szag és a furcsa érzés miatt az ülepénél...
Azonnal tudta, „honnan fú a szél“, hát cselekedett. Apró darabokra szedte Macska járgányát, és a vázon meg a kerekeken szépen átgázolt a traktorral vagy hatszor, hadd vasalódjanak szép simára, majd egy vékony kötél segítségével felhúzta egy kb. 20 méteres jegenye közepéig. (Hogy ezt hogy csinálta, nem tudni, hiszen a levételéhez összejött a fél téesz...) Az apróbb alkatrészeket pedig szétszórta az éppen megmunkálásra váró földön, és – beszántotta!
Így teljesedett be a büszkeségre okot adó, könnyű hajtású kerékpár sorsa, és így adott példát e meseszerű történet arról, hogy a harcnak soha nincs vége – amíg nincs vége!
2020. március 15. (04:00)
Zaporozsec
Zaporozsec
(White Rabbit elbeszélése alapján)
Történt egyszer, réges-régen, még a téeszek hőskorában, hogy volt a helyi termelőszövetkezetben egy vezető beosztású ember, Gyuri bácsi, aki az évek alatt olyan anyagi helyzetbe került, hogy szert tehetett egy Zaporozsec márkájú – a Tajga Réme, Záporeső, vagy egyszerűen csak Zápor-ként ismert – gépkocsira.
A történet a mi szempontunkból onnantól érdekes, hogy szerette volna átnézetni a műhelyben a „fiúkkal“, mert valami kis rendellenességet vett észre a működésében – vagy csak a hangjában(?)... Akik emlékeznek még rá, tudják, milyen Hofferre emlékeztető hangot hallatott.
Nos, ezt az újdonsült autótulajdonost abban az időben szerették megviccelni, kifigurázni a háta mögött, mert kissé esetlen, de nagyotmondó és büszke emberke volt. Így aztán amikor megjelent a műhelyben, a két szerelő automatikusan készenlétbe helyezkedett. Ahogy előadta a kérését – át tudnák-e vizsgálni az autóját –, a két szakember egymásra nézett, s rögtön tudta mindkettő, hogy mi a teendő.
– Persze, Gyuri bácsi, hagyja csak itt! Egy-két hónap és kész lesz! – mondta egyikük, hogy ugrassa. Aztán az elképedt arcot látva engedékenyebb hangot ütütt meg, és mosolyogva hozzátette:
– Egy hét múlva jöhet érte.
Nem várta meg az egy hetet, tűkön volt az öreg, hát három nap múlva visszament.
– Mi van, emberek, halad az autó?
– Halad, Gyuri bácsi, jöjjön, nézze meg!
A műhelyben terpeszkedett a Zaporozsec – kiterítve, mint egy robbantott rajz, az utolsó csavarig. Kaszni, motor, de még az önindító is a legapróbb darabokra volt szedve, minden a megfelelő táblán vagy edényben elhelyezve. Valóban úgy nézett ki az egész, mint egy szerelési rajz.
– Atya viláááág!!! Mit csináltak maguk?! – és szinte sírva folytatta:
– Muszáj volt ennyire szétszedni?!
– Muszáj bizony, Főnök úr! – mondták kezüket széttárva, szinte egyszerre.
– És... és... Emberek! Össze tudják ezt rakni?
– Hááát... Megpróbáljuk, Gyuri bácsi!...
– Miii??? Megpróbálják? Te Atya Úr Isten! Meg-pró-bál-ják???
Ekkorra az elképedése olyan mértéket öltött, hogy kezdték sajnálni. Na de a huszárvirtus csak akkor ér valamit, ha be van fejezve, így hát még egy kis olajat öntöttek a tűzre:
– Gyuri bácsi... Ha mégse menne, majd kihívunk a szervízből valakit, aki ért hozzá...
Erre már nem talált szavakat az öreg. Megfordult és fejvakarva, morogva eltántorgott az irodák felé. Úgy gondolom, hogy egész életében nem tudatosodott benne, hogy a környék – ha ugyan nem az ország – legjobb szakembereinek táborából kerültek ide ezek a jobb sorsra érdemes, vicces kedvű emberek. Olyan helyeken dolgoztak előtte, mint a GANZ, a Csepeli Autógyár, a Finommecshanikai Művek, meg a Láng Gépgyár, melyek mindegyike világhírnévnek örvendett. (Nem is nagyon érthető, mit kerestek itt ezek a kiváló szakemberek – bár volna rá ötletem...)
Nos, az egy hét eltelt, a gépkocsi újszerű állapotban csillogott a műhelyben, s az aggodalmasan belépő „főnök elvtársat“, alias Gyuri bácsit, a maga sajátos, egyenetlenül töfögő hangjával üdvözölte.
– Jöjjön, Gyuri bácsi! – szólt az idősebb szerelő, akinek fia lehetett volna. – Látja, csak egy kicsit meg kellett szellőztetni az alkatrészeit, és máris tökéletes...
– ...na és persze ez az egy hetes műhelyszag is sokat segített rajta... – kontrázott a másik. – Nem is tudni, hogy mitől, de végül mégiscsak meggyógyult!
Még talán a Zapi zajában is hallható lehetett, amint a nagy kő lesesik Gyuri bácsí szívéről – de legalábbis az arca erre utalt. S miután a láthatóan megkönnyebbült, kissé esetlen főnök elhajtott a csili-vili Zápor Jóskával, a két – valódi úriembernek bizonyult – szaki kezet fogott, és kajánul összekacsintva, elégedetten megveregette egymás vállát:
– Ezzel megvolnánk, kollega!
Hogy ezek után mennyivel lett nagyobb elismerésben részük az uraknak – bocsánat, Elvtársaknak! –, azt nem tudom, de a gyanúmat nem is merem itt leírni, hiszen mégiscsak az egyenlőség jegyében lett megalkotva az akkori állami berendezkedés, és nagy biztonsággal állíthatom, hogy voltak tőlük egyenlőbbek is!...
2020. március 7.