stapi blogja

Ajánlat
stapi•  2019. augusztus 19. 14:14

Kemencés Tanya

Kemencés Tanya

 

 

              Gyermekkorom a tanyán úgy él bennem, mint egy állandóan égő, hangulatos, vibráló mécses fénye. Utat mutat. Emlékeztet még régebbi, vagy az utána történt – de mindenképpen ezzel összefüggő – történésekre. Ha bevillan egy-egy kép, párhuzamot vonok vagy éppen ellentéteket keresek. Így van ez akkor is, amikor a – közelinek nem mondható, de nem is olyan nagyon távoli – Kemencés Tanyára gondolok, mely a 44-es főút mellett, a „Kamuti“ – vagy éppen „Kistölgyfa“ – csárdaként ismert, igen régi épület közelében van.

 

              Kemencés Tanya. Így, nagy kezdőbetűkkel, ahogy illik. Illik ez az ősök szelleméhez való tisztelgés miatt is, de illik a jelen kor olyan agilis, önfeláldozó emberei miatt is, akik elhatározásából és nagy-nagy kitartása jóvoltából egy olyan közösség épült és tart ki elképzelése mellett, amely tiszteli a múltat, és szeretné megmenteni az értékeit.

 

Néhányszor jómagam is tiszteletemet tettem e helyen, próbálva segítséget nyújtani az őszi elfoglaltság, a nevezetes szilvalekvár főzés közben, – remélve, hogy nem hátrafelé tolom a szekeret. Tanfolyam keretei között is megjelentem néhányszor, s ha egészségem és hiányos bátorságom engedné, talán más alkalmakra is elmennék.

 

Míg ezen elmélkedtem, többször is eszembe jutott – a tanya nevéből következően –, hogy vajon a kenyeret hogyan sütik? Élesztővel vagy – ha már múltat idéz e hely – lehetséges, hogy anélkül, csupán kovász felhasználásával?

 

Kissé öncélú, és talán magamutogató hatást kiváltó ez az érdeklődésem, mert magam is sütöm a kenyeret, és bizony egy ideje már csak kovászt használok. Ettől csak akkor térek el, ha nagyon sürgősen kell a friss kenyér. A kovászos kenyér egészségügyi hatásai kedvezőek az emberre, elsősorban az emésztőrendszerre. De erről okosabb emberek írtak már szakkönyvekben és az Interneten egyaránt, így én csak annyit írnék, hogy szívesen megnéznék egy ilyen sütést elejétől a végéig. Merthogy a jó pap is holtig tanul. (Mégis bután hal meg – mondta a fülem hallatára egy lelkész még fiatal koromban, amin aztán nagyot derültünk.)

 

              Kemencés Tanya... Újfent eszembe jut kedves ki tanyánk, ahol életem első kilenc évét tölthettem – nehezen, de mégis könnyen, hiszen a valódi nehézségek a szüleim vállán csapódtak le...

 

Volt kemencénk nekünk is. Láttam apámat fűteni, anyámat kenyeret dagasztani... Ő már nem csak kovászt használt, hanem élesztővel együtt kovászolt. A kovász mellé „párt“ használt, mely tulajdonképpen maga is kovász, csak liszttel, korpával – meg ki tudja, még mivel – felitatták, és napon megszárították. Hej, mennyivel más az illata, íze és az állaga azoknak a 4-5 kg-os kenyereknek, melyek egy hétig is ehetők voltak! (Bár a magam sütötte kenyeremet én is eszegetem 4 napig is, ha előbb el nem fogy... A bolti 2 naposan is nehezen fogyasztható. Vagy csak én vagyok finnyás? :)))

 

              Kemencés Tanya. Előtte a védetté nyilvánított, az épület tetejébe már belenőtt eperfa, mely azt hiszem, elhagyta a 200 éves kort, hiszen a tanya maga is 200 éves elmúlt. Vannak értékek hazánkban, így ez is egy olyan érték, ami megőrzésre méltó – a régi szokásokkal együtt. S ez az összetartó kis csapat mindent meg is tesz ennek érdekében.

 

              Isten segítse őket!

 

 

2019. augusztus 19.

 


https://kemencestanya.hu/

 

stapi•  2019. július 31. 13:43

Jövőbe múlt Újkor

Jövőbe múlt Újkor

 

 

              A gazda – aki nemrég még gyári munkás volt, noha azelőtt a földet túrta – aggodalmas homlokkal nézett maga elé.

 

              – Zsuzsikám! Idejönnél egy kicsit?

 

Az asszony gyorsan befejezte a dolgát és odaszaladt. Kérdőn nézett a férjére. Az magához ölelte és hosszan-hosszan megcsókolta. Felesége először el akarta hárítani, hogy a munkáját folytassa, de aztán elernyedt és visszaölelte a férjét. Percekig maradtak így, mire végül a férfi kissé hátrább lépett, s egyik kezével a vállát fogva, a másikkal az állát simogatva mélyen a szemébe nézett.

 

              – Kimegyek a régi tanyát megnézni. Már két év is elmúlt, hogy nem láttam. Hátha még lehet valamit kezdeni vele. Ki tudja, talán az életünk múlik rajta. A gyerekeknek adj munkát. Ott az a sarok a kertben, amit mutattam, tegyék rendbe. Zöldségfélét vetünk bele.

 

Az asszony szeme elfátyolosodott. Valami aggasztó homály közeledtét érezte a férje szavai miatt. Ilyen komolyan már rég nem beszélt. Vajon mi készül? Hiszen így is elég rossz történt már velük...

 

 

 

              Naplementkor ért vissza. Belépett a konyhába, ahol az asztal már megterítve várta. Leült az asztalfőre, és hosszan nézte a lábasból felkacskaringózó gőzt. Aztán eszébe jutott valami. Felpattant, és kisietett. Két csipogó csókával tért vissza, mire a gyerekek is felugrottak és szaladtak csodát látni. Mert ugye, az egyik ismerősüknek voltak csókái, és azokat megtanították beszélni. Nagy volt hát az öröm a várható csókaidomítás miatt! De hamar elszállt a jókedvük...

 

              – Hogy áll a kert? Elrendeztétek?

 

Lehajtott fejek és síri csend volt a válasz. Az apjuk egészen halkan és nyugodtan csak ennyit mondott:

 

              – Na, madárkáim, szerencsétek van. Visszakapjátok a szabadságotokat. – Azzal megfordult, és kivitte őket a szabadba, majd egy széles karlendítéssel elrepítette őket. Azok meg néhány csippantással elszárnyaltak, s már alig lehetett látni őket, amikor visszafordultak, és még egy kört tettek meg az udvar felett, mintha csak megköszönnék, hogy nem kell kalitkában tölteniük az életük további részét. Aztán végleg eltűntek a szemük elől.

 

A vacsora könnyesen indult, de a végére újra megjött a rajkók kedve. Szájtátva hallgatták a gazda beszédét, ami szinte előadásszámba ment, olyan komoly dolgokat mondott. Ő egyébként a Ricsi becenévre hallgatott.

 

              – Nagyon lepukkant állapotba került a tanya. A földet gaz lepi. Sok munkába kerül felújítani, de megéri. Most, hogy a fél országot lebombázták, s a lakosság fele elpusztult, nincsenek gyárak, gazdaságok, rémítően nehéz lesz az élet. A tartalék hamar elfogy, s aki nem tudja megtermelni az élelmet, az éhezni fog, talán sokan éhen is halnak majd. Megjavítjuk a tanyát, feltörjük az ugart, aztán odaköltözünk, hogy ne kelljen minden munkáért kilométereket megtenni.

 

 

 

              Úgy másfél év telhetett el, mire a kis tanya lakható állapotba került. Nem tölthették minden idejüket a ház rendbetételével, hiszen a földet is be kellett vetni, ahhoz meg először gyomtalanítani és szántani kellett. Sok oda nem illő cserjét is ki kellett irtani, csak a széleken hagyták meg a fákat, bokrokat, mint valaha régen – talán száz, százötven évvel korábban – még szokás volt.

 

Öt hektár körüli terület volt, de bármikor művelhettek volna többet is, hiszen a környéken nem használta senki a földeket. Vagy meghaltak, vagy elköltöztek, elmenekültek más országba, de parlag volt, ameddig a szem ellátott. De egy ekkora családnak ez is elég volt, hiszen hárman közülük még gyerekek, akik még nem bírják a munkát... Persze ők is felnőnek egyszer, akkor meg majd lesz valahogy. Lényeg, hogy rengeteget dolgoztak „egyedül“, míg egyszer arra nem tévedt két vándor fiatalember, akik szállásért, ételért cserébe felajánlották, hogy besegítenek a gazdaságba.

 

Megegyeztek, és – hogy fedél is legyen a fejük fölött – nekiláttak egy szobát hozzátoldani a tanyához. Amolyan féltetős félét, benne egy búbos kemencével.

 

 

 

Már egész jól berendezkedtek, a gabonán és zöldségfélén kívül gyümölcsük is volt, mert az időközben ültetett gyümölcsfák termőre fordultak. Mindent megtermeltek maguknak – meg persze nem kellett messzire menni, az elhanyagolt kertekben mindig volt annyi gyümölcs az elárvult fákon, hogy a megnövekedett lélekszámú családot ellássa vitaminnal.

 

A tanya kibővítésén kívül – Zsuzsika nagy-nagy örömére – a gazda és a segítség jóvoltából egy aránylag nagy pinceféle is épült, amit valaha inkább csak „verem“-nek neveztek volna. Télen-nyáron nagyjából egyforma volt a hőmérséklet benne, így a gazdasszony a télire eltett dolgokat itt tárolhatta, nyáron pedig hűvösre tehette a romlandókat. Hiába, villany híján hűtőszekrényük sem lehetett.

 

Hogy a kis helyiség be ne ázzon, takaros kis gáttal vették körül, s a lejáró fölé tetőt eszkábáltak. Ez megvédte a beázástól és a napfénytől is. Az asszonyka pedig – visszaemlékezve nagyanyja „meséire“ – még aszalni is megtanult. Emellett természetesen befőzött, sőt, lekvárt is készített télire. Tehát takarosan berendezkedtek, dolgoztak, és minden szükségessel ellátták magukat.

 

 

 

Időnként jókat beszélgettek, pláne vasárnap. Mert azt megtartották most is, mint azelőtt. Ilyenkor olvastak a Bibliából, próbálták értelmezni, és leszűrni a mondanivalót. Általában is, meg a jelenre vonatkozóan is. A végén hálát adtak Istennek, hogy megtartotta őket a „háborúság idején“, és megsegíti őket naponként.

 

Egy ilyen alkalommal a két „idegen“ megkérdezte, hogyan indult a kis gazdaság...

 

              – Amint elült a vihar, s láttuk, hogy ebben az országban aligha lehet hamar talpra állítani a gazdaságot, meg hogy elnéptelenedett a környék, csak mi maradtunk itt, felújítottuk a tanyát. Befogtunk két kóborló lovat, gazdátlan ekét és vetőgépet húzattunk ide velük, meg más elhagyott szerszámot. Meg persze idehoztuk a saját dolgainkat is... Nehezen indult, de megoldottuk. Már az első évben szép termést takarítottunk be. Csakhát a cséplés... Kombájn, traktor lett volna, sok állt gazdátlanul. Hanem az üzemanyagot honnan szereztük volna be?

 

Megtanultuk a hajdani módszerrel kiverni a szemeket. Ahogy most is. Az őrlés... Hát, azt bizony betonból öntött „malomkővel“ oldottuk meg, mert itt az Alföldön nem terem úgy a kő, mint a hegyekben. Igaz, így többet kell szitálni, mert ez jobban kopik, töredezik, durvább is, de legalább van miből sütni. Szerencsére megmaradt egy régi könyv, amiben le van írva, hogyan készültek a malomkövek. Aszerint alakítottam ki. De hát látják, azt használjuk ma is. (Ámbár nem ártana már újat készíteni... – gondolta magában.) Élesztő helyett viszont kovászt használunk. Bizony, jó pár bodag kenyeret kellett elfogyasztani, (néhányat ki is kellett dobni,) mire beletanultunk, de most már megy. És jobb, mint az élesztős. Na és maguk? Hogy keveredtek erre a vidékre? – kérdezett most már a gazda.

 

              – Hosszú történet. Pestiek vagyunk, de nem szeretünk vele dicsekedni. Sok az őrült arrafelé. Azaz... csak volt, mert először a polgárháború, aztán meg a külföldi bombázás kirostált bennünket, mint a kölest. Szörnyű idők voltak. Egy alkalommal a gyárban megszólalt a sziréna, mi meg elindultunk ketten, hogy valahogy kijussunk a városból. Mindenütt vér, mindenütt pusztulás. És a rakéták meg csak jöttek, jöttek... – mesélte egyikük, aki a Pál névre hallgatott, melyet apja után kapott.

 

              – ...de a rakéták, bombák pusztítása sem ér fel azzal a szörnyűséggel, hogy apák fiakat, fiak az apjukat ölték, pusztán azért, mert nem egy volt a politikai nézetük... Létezhet ilyen borzalom? Mivé lett az emberiség? – vette át a szót a másik, aki a Biblia alapján a Máté névre hallgatott. Némi csönd után folytatta:

 

              – Most aztán nézhet, aki még nézni tud. Elcsendesült az ország. Vajon akik túléltük, túlélték, hogyan viszonyulnak ezután egymáshoz?

 

Lassan elcsendesedtek, majd mindenki a vackára húzódott egy kis pihenésre.

 

 

 

Immár hét esztendő is eltelt, mióta a tanyán élnek, ideje szót ejteni a gyermekekről is. Két leányzó és egy fiúcska helyett ma már két szemrevaló, menyecskekorú nagylány és egy erős fiatal legény vette ki a részét a napi munkából, s a beszélgetésekből sem maradtak már ki. A jelek arra mutattak, hogy valami készülőben van. Egy ilyen összeröffenés után Richárd félrehúzta a feleségét, és megkérdezte:

 

              – Láttad, amit én? Mármint... Pali nagyon bámulja Katát, az meg mintha pironkodna, csak a szeme sarkából mer visszanézni rá...

 

              – Többet is láttam. Tegnap csókolóztak. – Látva a férje döbbenetét, folytatta: – De ne izgulj, rajtuk tartom a szemem. Egyébként meg nem csak a Kata van oda meg vissza, hanem Böbe is. Ő a Mátéval szokott szemezni... Hiába, a természet elvégzi a dolgát akár tetszik nekünk, akár nem. Emlékszel, engem hogy ismertél meg? – kérdezte enyhén csípős felhanggal...

 

Az apa arcáról eltűnt az árnyék, az aggodalom, lassan mosoly kerítette hatalmába, majd pedig hirtelen elnevette magát. Alig tudta kimondani:

 

              – Lebuktunk a garázsban!... – és csak nevetett, s vele kacagott Zsuzsika is.

 

              – Na és mi van... Akarom mondani mi lesz a mi kis legényünkkel? Ő már ráadásul nagykorú is, de a környék lakatlan. A falu is, a tanyavilág is kihalt...

 

Most a felesége arcára is kiült az aggodalom:

 

              – Na, igen...

 

Aztán elcsendesedtek, s várták a következő napok csodáit, ami nem is sokat váratott magára.

 

 

 

              Egy alkalommal észrevették, hogy „kutya jár a kertben“, azaz: fosztogatja valami – vagy talán valaki? – a termést. Mivel már több alkalommal megtörtént, hát a leggyakrabban használt útra kihelyeztek egy fogaitól megfosztott csapdát. S lám, még azon éjjel fogott is egy – középkorú férfit. A csattanásra és kiabálásra azonnal ott termettek, s egy kis szócsata után a „fogoly“ megengedte, hogy kiszabadítsák. Biztonság kedvéért közrefogták, hogy el ne iszkoljon, és bevezették a konyhába. Szigorú vallatásnak vetették alá, ami abból állt, hogy az asztalhoz ültették, ennivalót tettek elé, s miután jóllakott, mosolyogva kérdezgették. Mint elmondta, a felesége és a fiai még a harcok idején elutaztak a dunántúli rokonokhoz, s aztán nem hallott felőlük. Azóta keresi őket az országban, hátha rájuk akad. A lopásra meg az éhség vitte rá. Néhány napig a környéken pihen, majd folytatja az útját...

 

              – Nem tudhattam, milyen emberek laknak itt, befogadnának-e, adnának-e valamit... – és lehajtotta a fejét a szégyen miatt.

 

Erre megágyaztak neki a folyosón, jó éjt kívántak és lefeküdtek.

 

A reggel már nem érte ott a hívatlan vendéget, így hát megkezdték a napot. De még a délelőtt folyamán újra megjelent az ember, és megkérdezte, mivel szolgálhatná meg a szívességüket és a kárt, amit okozott.

 

              – Mi volt a foglalkozása azelőtt? – kérdezte Ricsi.

 

              – Hmm... Lakatos féle lennék, de násznagyként is működtem sok helyen – válaszolta kissé pironkodva.

 

              – Az nagyon jó! Várjon egy pár percet, van egy kis megbeszélnivalója a családnak. Addig foglaljon helyet valahol.

 

Előszólította a feleségét, gyerekeit, meg a két jövevényt, s mélyen a szemükbe nézve előadta, hogy bizony észrevették a szerelmüket, s hát bizony itt az ideje színt vallani, akarnak-e egymáshoz tartozni „hivatalosan“ is.

 

A fiatalok – de még Zsuzsika is! – zavarba jöttek. Pirosodtak, ahogy csak lehetett... Végül elrebegték, hogy bizony ezen gondolkodnak már régen.

 

              – Nos, akkor itt az alkalom! A vendégünk násznagy, bizonyára tud valami szívhez szóló szép szólamot kerekíteni. Melyik napot választjátok?

 

Nem tekerem tovább a szavakat, ők egyszerűen a szokásos szombatot választották. Ott marasztották a kétszakmájú vendéget, és a hétvégén nagy lagzit csaptak – anyakönyvvezető, pap és zenekar nélkül, mert hát honnan is vettek volna? De az ifjú párok azok nélkül is ígéretet tettek, s hűségükről biztosították egymást. Így folyt le az ikerlakodalom. Még egy régről eldugott borosüveg is előkerült a koccintáshoz – Zsuzsika jóvoltából, aki azt is a tanyára menekítette és eddig dugdosta.

 

 

 

Másnap a násznagy úr elmenni készülődött, s már épp indulni akart, amikor a fiútestvér is megjelent, a lehetőségekhez képest kiöltözve. Ez azt jelenti, hogy apja esküvői ruhájába bújt, amit eddig őriztek, de már a gazdára nemigen lehetett volna ráadni. Mindenki lecövekelt, nem tudták mire vélni a dolgot. Némi csend után megszólalt:

 

              – Apu. Én is nősülnék. De akárhogy nézem, ameddig a szem ellát, egy lányt sem látok. Különösen most már... – s a két húgára nézett. – Elmegyek hát szerencsét próbálni, feleséget keríteni, mint a régi-régi mesékben. Elkísérem a násznagy urat. Ketten talán többre megyünk a kutatással, s hátha nekem is ad az ég egy szemrevaló teremtést.

 

Hosszú csend követte, párásodtak a szemek, de végül nem tartóztatták. Az apa elmondott egy imát, keresztet vetett a fiára, s útnak indultak. Egy nemrég készített kétkerekű fa kiskocsira raktak útravalót, s lassan eltűntek a szemek elől...

 

 

 

Immár három család dolgozott a farmon, s a hely szűkösnek bizonyult. Építettek hát még két házikót. Persze egyesével. A jószágállomány is szaporodott, ólat, istállót is kellett építeni, hát nem unatkozással teltek az évek. Aztán hogy, hogy nem, unokák lepték el az udvart, nagy viháncolások folytak, s a gazda és a gazdasszony lassanként háttérbe szorult. Bizony eljárt felettük az idő, beköszöntött rájuk az ősz. Azért még kijárogattak dolgozgatni, de az idő malma lassacskán megőrölte csontjaikat. Egyre többet üldögéltek a ház előtti fák árnyékában.

 

Egy ilyen csendes-kettesben töltött napon aztán furcsa, rég nem hallott hangok ütötték meg a fülüket.

 

              – Ember. – jelentette ki a gazda.

 

              – Emberek! – vágta rá a felesége. – Egy egész csapat! Mit akarhatnak, és honnan jönnek? De... de várj csak? Ez a fiam hangja!!! – sikoltotta, s felpattant a székről, hogy a csapás irányába szaladjon, ahonnan érkezni vélte őket.

 

              – Várj meg! Én is megyek! – kiáltotta a gazda, s máris a nyomába eredt.

 

S megtörtént a találkozás. A fiú – immár családostól, s a násznagy – megöregedve, de boldogan, mert íme, megtalálta a családját.

 

Hosszú-hosszú ölelkezés, nagy pihenés, evés-ivás után véget nem érő beszélgetés, melyben sok olyan dolog hangzott el, ami megfontolandó minden ember számára.

 

              – Apu! Nem úgy mennek a dolgok az országban, mint azelőtt. Akármerre jártunk, az emberek megbecsülik egymást, segítenek egymásnak, örülnek egymás sikerének, sírnak a sírókkal, nevetnek a nevetőkkel, örülnek az örülőkkel. Egyetlen irigy embert sem láttam a sok év alatt. Ó, ha azelőtt így lett volna! Bizonyára nem következik be ez a nagy pusztulás... Helyére került végre Isten az emberek szívében!

 

2019. július 31.

 

A fenti írás a Nyirkai jóslat végső tanulsága - szerintem. Így született meg bennem e történet a jövőből.

stapi•  2018. október 31. 10:03

Koravén

Koravén

 

 

              66 éves koravén papa. Így jellemezte magát az „öreg.“ Az utcán várta szeretteit – lányát és unokáját. Fel is tűntek hamarosan, saját kulcsával nyitotta a kaput nekik. Kísérte őket az ajtóig. Ott a lánya a kezébe adta a saját kapukulcsát, hogy tegye már bele a kapuba, mert – hogy nem volt szükség a kapu nyitására – a zsebében maradt. Szaladt a papa, hogy visszaérjen az ajtó csukódása előtt, de nem sikerült. Volt még két méter, amikor kattant a zár.

 

A pillanat töredéke alatt döntött: úgy tett, mintha egyébként is hazafelé indult volna, letért a kicsinyke lakása felé vezető járdára. Fürge, ruganyos lépteit ha látta valaki, azt hihette, hogy talán még húsz sincs. Csak amint az ajtó becsukódott, rogyott meg a lába. Nyögött egy jókorát, és kabátját furcsa hangok kíséretében a fogasra akasztotta. Betámolygott a szobába, és leterült az ágyra.

 

              Számba vette eddigi életét. Hány öregnek is segített, amikor már látta, hogy nehezükre esik a mozgás?... Hmm... Amikor már a másik kezét is használnia kellett a számoláshoz, sóhajtva abbahagyta. Minek? Nem mindegy? Nincs értelme az egésznek. Neki is jólesne már, ha valaki megkérdezné, mi kellene a boltból, nem kellene-e kitakarítani nála, nem akarna-e beszélgetni egy kicsit...

 

Nem. Erre nem került még sor, mert nem kerülhetett. Hiszen csak 66... Azok meg mind 80 után voltak már. Mit is képzel? Hogy lehet valaki ennyire lusta?...

 

Emlékeiben kutatva nézett hol előre, hol hátra az időben. Nem értette a dolgot. Mért nem bír annyit, mint azok bírtak ő előtte? Mért ilyen fáradt állandóan?

 

Hogy is szokott lenni? „Papa! Nem mennél el a boltba ezért meg azért?“ És a papa ugrik, és tarppol a boltig meg vissza. Ma ugyan nem így volt, mert neki magának is kellett egy csomó dolog, amit eddig – nyugdíj előtt lévén az idő – nem tudott megvenni. Tegnap aztán megjött a nyugdíjka, hát már korán, nyitásra ott volt a boltban, aztán hazatérvén, reggelit készített. Közben egyre tekingetett kifelé az abalakon, mert gondolta, hogy a lányáéknak is kellett volna valami bizonyára, de talán most a kislánnyal akar menni. Úgy is volt, de épp akkor tűntek el, amikor háttal az ablaknak reggelizett. Mire úja kinézett, a kerékpárok már nem voltak a helyükön.

 

              Nos, ekkor szedett össze néhány szemétbe való dolgot, és vitte ki a kukába, az utcára. Aztán – ha már úgy is kinn volt a jó levegőn – megvárta, hogy előjöjjenek. A többi már ismert a kedves olvasó előtt is.

 

Gondolataiba ekkor valami visszás dolog költözött, és nem hagyta nyugodni. Nem lehet, hogy ebből a kis történetből tanulhatna, okulhatna a jövő nemzedéke? Bár nem író, de hátha egyszer valahol fennakad a vlághálón, és valaki rátalál majd? És máris „pattant ki“ az ágyból, és kopogtatta a klaviatúrát.

 

              Kedves olvasó, ha rátaláltál, ne gondold panasznak a leírtakat. Inkább tanulságnak. Legyen áldott a napod ez által is!

 

 

2018. október 31.

stapi•  2018. október 30. 19:56

Ima a nyomorúság idején

Ima a nyomorúság idején

 

 

              – Már megint! – gondolta, és behunyta a szemét. Igyekezett fékezni magát, nehogy Istent sértse meg személyében, isteni szentségében. – Már megint! Tudom, hogy bűnös ember vagyok, azt is, hogy Isten kegyelmes. Tapasztaltam már. Azt is tudom, hogy Jób és más Istent félő emberek sokkal nagyobb nyomorúságban voltak, és kitartottak. De én gyenge vagyok, Uram!... Segíts rajtam, segíts gyengeségemen, hitetlenségemen. Mindenki elhagyott, mindenki ellenségemmé lett. Vagy én lettem az ő ellenségük? Miért várok tőlük segítséget, amikor ismerem gondolatvilágukat, tudom, hogy engem marasztalnak el? Mért remélem még most is, hogy egyszer csak megkönyörülnek, és támadó kérdéseik helyett anyagilag, fizikailag segítenek? Uram, tudom, hogy nem lehetséges, mégis erre várok. Könyörülj rajtam, kérlek, hogy tenni tudjak több hitért, több reményért, Istenfélelemért, igazságért az életemben; és adj alázatos lelket belém, óh Isten, mindenható Úr!

 

Leizzadt, de a hideg is kirázta, mire elmondta ezeket a szavakat. Vegyes érzelmek táncoltak a lelkében. Minden ízében remegett, az idegei rángatták végtagjait. Teljesen kész volt. Lehajtotta a fejét, és percekig némaságba, sőt talán gondolattalanságba dermedt. Aztán kiüresedve, mégis élettel teli buzgalommal hozzálátott a teendőinek.

 

Nem érzett semmit. A keserűség elmúlt, a helyét hit és bizalom foglalta el. Felnézett az égre, és így sóhajtott:

 

              – Köszönöm, szentséges Úr Isten! Köszönöm!

 

 

2018. október 30.

stapi•  2015. március 18. 20:46

Ostrom

Ostrom

 

Tőzs-gyökeres bajom támadt:

üzletben az Ördög!

Támadja a belső várat,

a fülembe dörmög.

 

Tőzsér-koma a fal alatt

ostromlétrát készít;

hajítógép követ harap,

vár-sereget rémít.

 

Ha betöri a vaskaput,

vagy a falon áthág,

akkor nekem menten kaput,

s utánam az árvák!

 

...Betört, bizony, s mint a decis,

méreg kúrát tartott –

tőzsér komám biz’ engem is

a csordába hajtott.

 

Bele hajtott, bele bizony!

Egy nagy ökör lettem,

de csak eztán jött az iszony:

mindent elvesztettem!

 

Tőzs-gyökeres bajom bánom,

a marha én voltam.

Rapityára tört egy álom ––

Mit csináljak holtan?

 

2015. március 14-18.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom