stapi blogja

Menny és pokol között

 

 

              A templomi* testület tagjai tehetetlenül néztek egymásra. Nem akadt az országban, de a környező országokban sem olyan mester, aki megoldotta volna a problémájukat. Vagy legalábbis ők sokáig nem találtak, de később mégiscsak lett rá jelentkező, aki egy kisebb vagyonért elvállalta a munkát.

 

A dolog úgy állt, hogy már sok éve eltört a karcsú, iszonyú magas tornyot díszítő gömbnek a vasrúdja, és félelmetesen csüngött lefelé. Időnként a szél meg-meglódította, így a maradék anyag egyre vékonyabbá vált, életveszélyes volt arra közlekedni. De maga a torony teteje is veszélyben volt, hiszen ha ráesik – és mért ne esett volna rá, ha egyszer alatta volt –, akkor hatalmas kár keletkezik benne.

 

Kapva kaptak hát az alkalmon, amikor jelentkezett egy messzi vidékről arra járó iparos, és elmondta, hogy hallott a bajukról, és ő elvállalná, ha meg tudnák fizetni...

 

           Ez az utolsó mondat elég nagy gondot jelentett a testületnek, hiszen az egereik is talán épp azért költöztek már el a templomból, mert kongott az ürességtől, hasonlóan a perselyükhöz. Összedugták hát a fejüket, és addig disputáztak, diskuráltak, hogy határozat született: gyűjtést hirdettek a városban – meg talán a környező településeken is. Volt rá idejük, mert a vállalkozó egy másik munkán dolgozott jó pár várossal arrébb, így mire visszafelé jövet felkereste őket, már megvoltak az ígéretek, hogy ki mennyivel, mivel tud hozzájárulni Isten házának a felújításához, és ilyen módon a veszély megszüntetéséhez.

 

Hogy milyen összegről volt szó, az is megér egy misét... Búza ugyanis abban az időben nem termett annyi, mint napjainkban, csupán a töredéke. Igaz, sokkal jobb beltartalmi értéke volt, de ennek a történet szempontjából csak annyiban van jelentősége, hogy a viszonylagos ára jóval magasabb lehetett a mostaninak. Nos, ez a jótét lélek 2 vagon, (azaz kettő vagon!) búzát** kért a javításért cserébe. Ez testvérek között is 200 mázsa.

 

           – Jól keresnek az iparosok, na de ennyire? – kérdezhetné a jámbor, de tájékozatlan olvasó. Csakhogy majd kiderül, hogy milyen és mennyi munka volt a toronygömb cseréjével.

 

Végül megállapodtak ennyiben, mert a presztízs elvesztése maradandó károsodást okozott volna a hitközségben, hiszen ha leszakad és agyonüt valakit, azt sosem felejtenék el az emberek. És meg sem bocsátanák... Megbeszélték hát az időpontot, amikor elkezdi a munkát, és az iparos hazautazott, hogy felkészüljön rá. A presbitérium pedig a köztes időben elkeríttette a veszélyes szakaszt, nehogy esetleg a gömb megelőzze a mestert, és magától alászálljon, megszakítva ezzel valakinek a további földi szolgálatát...

 

           A megbeszélt időben aztán megállt három társzekér ilyen-olyan dolgokkal megrakva. Hogy mik voltak rajta, nem tudom, nem ismerem az iparosok szerszámait, eszközeit, de azokból állt a rakomány. Kirakták a mester által megjelölt területre, az időjárásra érzékenyeket pedig valami pajtában helyezték el. Elszállásolták a lovakat, elhelyezték a szekereket, és megkezdődött a felkészülés.

 

Egy napon aztán felszerelkezve felmászott a mester és két segédje a torony belső lépcsőin, létráin, és a csúcs alatt vágott egy nyílást a bádogtetőn. Közvetlen a nyílás alatt volt egy néhány cm. széles vasabroncs, amely a tetőt körülvette, mintegy összetartva, megerősítve azt. Erre a peremre állított egy – az alján acélhegyekkel felszerelt – létrát, a meredek tetőnek döntve, és kissé beleütve a hegyeket a vaskarimába, hogy az így keletkezett pici mélyedésben ne tudjon megcsúszni. Derekán kötelekkel felszerelve nagyon óvatos, lassú mozdulatokkal kimerészkedett először a peremre, majd a létrára, és feljebb mászva, egyensúlyozva ég és föld – vagy inkább menny és pokol*** – között, az egyik kötéllel átkötötte a tornyot a létrával együtt, annak teteje közelében, majd lemászva a most már majdnem biztonságos létrán, a közepét és az alját is bebiztosította. Természetesen a másik két kötelet is még a tetején, az első rögzítése után vetette át a toronytetőn, mert lejjebb már nem tudta volna az átmérő növekedése miatt, aztán ahogy haladt lefelé, úgy rögzítette őket.

 

Ez volt hát az első felvonás, ami lényegében eltartott a nap folyamán. Másnap következett az állványzat kiépítésének kezdete, amire majd a felvonót szereli, amivel önmagát és a szerszámokat, meg persze a levágott gömböt is leeresztheti, illetve felhúzhatja csigasor segítségével. No meg persze a tároló helyek kialakítása. Ez több napot vett igénybe, több hasonlóra volt szükség, hiszen a torony az alja felé szélesedik, így lépcsőzetes kialakításra volt szükség.

 

Amint elkészült minden „állomás“, nekigyürkőztek, és a mester a szerszámokkal, kötelekkel felszerelkezve a csúcsra szállította magát, rögzítette a gömböt több helyen, és elfűrészelte a még ép részét a tartóvasnak, miközben a segédei csigák és kötelek segítségével tartották, nehogy kárt tegyen a torony bádog tetejében. Talán fölösleges mondanom, de sikerrel jártak. Mielőtt azonban leeresztette volna magát és a gömböt, a fenn maradt csonkot szilánk- és sorjamentesre csiszolta, majd lent következett a javítás, hogy visszahelyezhető legyen. A módját nem tudom, nem is találgatok, de amint kész lett, megindultak visszahelyezni, ami semmivel sem volt könnyebb művelet, mint az eddigiek. Végül rögzítették a gömböt, és kezdődhetett az állványok leszerelése, a tetőn kivágott lyukak, nyílások bedolgozása, és természetesen az – általam leginkább utált – rendrakás. Még jó, hogy nem nekem kellett csinálni!

 

           Nem fárasztom, izgatom a kedves olvasót a fizetés körüli bonyodalommal, mert nem volt. Abban az időben még a tisztességes munkát tisztességesen megfizették, nem volt ismert a körbetartozás fogalma, így hát mindenki boldogan mehetett a dolgára.

 

A lakosságnak pedig innentől megszűnt a félelme.

 

 

2019. március 20.

 

*Nem tudni, nem is lényeges, hogy mely ország melyik templomáról van szó, de tudomásom szerint Magyarországon történt a leírt dolog.

**Csak közelítőleg: ma, az írás napján a búza ára 54000,00Ft/t.

***Általános iskolás koromban a matematika tanárunk a csigasor tanítása közben mesélte el a történetet – persze sokkal rövidebb változatban –, és ennél a résznél úgy izgultam, hogy meg kellett kapaszkodnom a padban, ki ne szédüljek belőle... :)