Zaporozsec

Zaporozsec

(White Rabbit elbeszélése alapján)

 

              Történt egyszer, réges-régen, még a téeszek hőskorában, hogy volt a helyi termelőszövetkezetben egy vezető beosztású ember, Gyuri bácsi, aki az évek alatt olyan anyagi helyzetbe került, hogy szert tehetett egy Zaporozsec márkájú – a Tajga Réme, Záporeső, vagy egyszerűen csak Zápor-ként ismert – gépkocsira.

 

A történet a mi szempontunkból onnantól érdekes, hogy szerette volna átnézetni a műhelyben a „fiúkkal“, mert valami kis rendellenességet vett észre a működésében – vagy csak a hangjában(?)... Akik emlékeznek még rá, tudják, milyen Hofferre emlékeztető hangot hallatott.

 

Nos, ezt az újdonsült autótulajdonost abban az időben szerették megviccelni, kifigurázni a háta mögött, mert kissé esetlen, de nagyotmondó és büszke emberke volt. Így aztán amikor megjelent a műhelyben, a két szerelő automatikusan készenlétbe helyezkedett. Ahogy előadta a kérését – át tudnák-e vizsgálni az autóját –, a két szakember egymásra nézett, s rögtön tudta mindkettő, hogy mi a teendő.

 

              – Persze, Gyuri bácsi, hagyja csak itt! Egy-két hónap és kész lesz! – mondta egyikük, hogy ugrassa. Aztán az elképedt arcot látva engedékenyebb hangot ütütt meg, és mosolyogva hozzátette:

 

              – Egy hét múlva jöhet érte.

 

Nem várta meg az egy hetet, tűkön volt az öreg, hát három nap múlva visszament.

 

              – Mi van, emberek, halad az autó?

              – Halad, Gyuri bácsi, jöjjön, nézze meg!

 

A műhelyben terpeszkedett a Zaporozsec – kiterítve, mint egy robbantott rajz, az utolsó csavarig. Kaszni, motor, de még az önindító is a legapróbb darabokra volt szedve, minden a megfelelő táblán vagy edényben elhelyezve. Valóban úgy nézett ki az egész, mint egy szerelési rajz.

 

              – Atya viláááág!!! Mit csináltak maguk?! – és szinte sírva folytatta:

              – Muszáj volt ennyire szétszedni?!

              – Muszáj bizony, Főnök úr! – mondták kezüket széttárva, szinte egyszerre.

              – És... és... Emberek! Össze tudják ezt rakni?

              – Hááát... Megpróbáljuk, Gyuri bácsi!...

              – Miii??? Megpróbálják? Te Atya Úr Isten! Meg-pró-bál-ják???

 

Ekkorra az elképedése olyan mértéket öltött, hogy kezdték sajnálni. Na de a huszárvirtus csak akkor ér valamit, ha be van fejezve, így hát még egy kis olajat öntöttek a tűzre:

 

              – Gyuri bácsi... Ha mégse menne, majd kihívunk a szervízből valakit, aki ért hozzá...

 

Erre már nem talált szavakat az öreg. Megfordult és fejvakarva, morogva eltántorgott az irodák felé. Úgy gondolom, hogy egész életében nem tudatosodott benne, hogy a környék – ha ugyan nem az ország – legjobb szakembereinek táborából kerültek ide ezek a jobb sorsra érdemes, vicces kedvű emberek. Olyan helyeken dolgoztak előtte, mint a GANZ, a Csepeli Autógyár, a Finommecshanikai Művek, meg a Láng Gépgyár, melyek mindegyike világhírnévnek örvendett. (Nem is nagyon érthető, mit kerestek itt ezek a kiváló szakemberek – bár volna rá ötletem...)

 

              Nos, az egy hét eltelt, a gépkocsi újszerű állapotban csillogott a műhelyben, s az aggodalmasan belépő „főnök elvtársat“, alias Gyuri bácsit, a maga sajátos, egyenetlenül töfögő hangjával üdvözölte.

 

              – Jöjjön, Gyuri bácsi! – szólt az idősebb szerelő, akinek fia lehetett volna. – Látja, csak egy kicsit meg kellett szellőztetni az alkatrészeit, és máris tökéletes...

 

              – ...na és persze ez az egy hetes műhelyszag is sokat segített rajta... – kontrázott a másik. – Nem is tudni, hogy mitől, de végül mégiscsak meggyógyult!

 

Még talán a Zapi zajában is hallható lehetett, amint a nagy kő lesesik Gyuri bácsí szívéről – de legalábbis az arca erre utalt. S miután a láthatóan megkönnyebbült, kissé esetlen főnök elhajtott a csili-vili Zápor Jóskával, a két – valódi úriembernek bizonyult – szaki kezet fogott, és kajánul összekacsintva, elégedetten megveregette egymás vállát:

 

              – Ezzel megvolnánk, kollega!

 

Hogy ezek után mennyivel lett nagyobb elismerésben részük az uraknak – bocsánat, Elvtársaknak! –, azt nem tudom, de a gyanúmat nem is merem itt leírni, hiszen mégiscsak az egyenlőség jegyében lett megalkotva az akkori állami berendezkedés, és nagy biztonsággal állíthatom, hogy voltak tőlük egyenlőbbek is!...

 

2020. március 7.