stapi blogja

Ismertető
stapi•  2019. augusztus 19. 14:14

Kemencés Tanya

Kemencés Tanya

 

 

              Gyermekkorom a tanyán úgy él bennem, mint egy állandóan égő, hangulatos, vibráló mécses fénye. Utat mutat. Emlékeztet még régebbi, vagy az utána történt – de mindenképpen ezzel összefüggő – történésekre. Ha bevillan egy-egy kép, párhuzamot vonok vagy éppen ellentéteket keresek. Így van ez akkor is, amikor a – közelinek nem mondható, de nem is olyan nagyon távoli – Kemencés Tanyára gondolok, mely a 44-es főút mellett, a „Kamuti“ – vagy éppen „Kistölgyfa“ – csárdaként ismert, igen régi épület közelében van.

 

              Kemencés Tanya. Így, nagy kezdőbetűkkel, ahogy illik. Illik ez az ősök szelleméhez való tisztelgés miatt is, de illik a jelen kor olyan agilis, önfeláldozó emberei miatt is, akik elhatározásából és nagy-nagy kitartása jóvoltából egy olyan közösség épült és tart ki elképzelése mellett, amely tiszteli a múltat, és szeretné megmenteni az értékeit.

 

Néhányszor jómagam is tiszteletemet tettem e helyen, próbálva segítséget nyújtani az őszi elfoglaltság, a nevezetes szilvalekvár főzés közben, – remélve, hogy nem hátrafelé tolom a szekeret. Tanfolyam keretei között is megjelentem néhányszor, s ha egészségem és hiányos bátorságom engedné, talán más alkalmakra is elmennék.

 

Míg ezen elmélkedtem, többször is eszembe jutott – a tanya nevéből következően –, hogy vajon a kenyeret hogyan sütik? Élesztővel vagy – ha már múltat idéz e hely – lehetséges, hogy anélkül, csupán kovász felhasználásával?

 

Kissé öncélú, és talán magamutogató hatást kiváltó ez az érdeklődésem, mert magam is sütöm a kenyeret, és bizony egy ideje már csak kovászt használok. Ettől csak akkor térek el, ha nagyon sürgősen kell a friss kenyér. A kovászos kenyér egészségügyi hatásai kedvezőek az emberre, elsősorban az emésztőrendszerre. De erről okosabb emberek írtak már szakkönyvekben és az Interneten egyaránt, így én csak annyit írnék, hogy szívesen megnéznék egy ilyen sütést elejétől a végéig. Merthogy a jó pap is holtig tanul. (Mégis bután hal meg – mondta a fülem hallatára egy lelkész még fiatal koromban, amin aztán nagyot derültünk.)

 

              Kemencés Tanya... Újfent eszembe jut kedves ki tanyánk, ahol életem első kilenc évét tölthettem – nehezen, de mégis könnyen, hiszen a valódi nehézségek a szüleim vállán csapódtak le...

 

Volt kemencénk nekünk is. Láttam apámat fűteni, anyámat kenyeret dagasztani... Ő már nem csak kovászt használt, hanem élesztővel együtt kovászolt. A kovász mellé „párt“ használt, mely tulajdonképpen maga is kovász, csak liszttel, korpával – meg ki tudja, még mivel – felitatták, és napon megszárították. Hej, mennyivel más az illata, íze és az állaga azoknak a 4-5 kg-os kenyereknek, melyek egy hétig is ehetők voltak! (Bár a magam sütötte kenyeremet én is eszegetem 4 napig is, ha előbb el nem fogy... A bolti 2 naposan is nehezen fogyasztható. Vagy csak én vagyok finnyás? :)))

 

              Kemencés Tanya. Előtte a védetté nyilvánított, az épület tetejébe már belenőtt eperfa, mely azt hiszem, elhagyta a 200 éves kort, hiszen a tanya maga is 200 éves elmúlt. Vannak értékek hazánkban, így ez is egy olyan érték, ami megőrzésre méltó – a régi szokásokkal együtt. S ez az összetartó kis csapat mindent meg is tesz ennek érdekében.

 

              Isten segítse őket!

 

 

2019. augusztus 19.

 


https://kemencestanya.hu/

 

stapi•  2019. július 4. 12:53

Olvastam egy verset

Olvastam egy verset

 

Olvastam egy verset, melyben a vakondok

agronómusnak volt kinevezve éppen...

Szerintem ez állat nem lett ettől boldog,

paraszt volt ő mindig, marad a bőrében.

 

Minden felmenője földet művelt, ásott,

saját két kezével tette dolgát szépen...

Mért is váltana át, cserélné az álmot,

hűvös nyugodalmát mért hagyná el, kérem?

 

Nem ember ő, s főleg nem tart bankfiókot,

kukacvadász sorsát nemesíti nagyra...

Ó, te ember fia, ki a pénzed szórod,

magas lóhátadról nézz le a varangyra!

 

Segge alatt ás ő, mégis boldog, örvend;

szép a lelke ott is, hol a Nap sem fénylik...

Neked palotádban a kutyád is öklend,

üres szívvel gázolsz - aranylétben térdig!

 

2019. július 4.

stapi•  2019. június 22. 21:34

Az ész megáll

Az ész megáll

 

"Az ember esze megáll, s tűnődve lekuporodik."

 

Sír az ész és megáll, lekuporodva tűnődik...

Tán a képzelet játszik, s a látvány csak illúzió?

Bohócok rivalgása, a porond most az utca,

versengve hülyül a régen is bolond harcos ego.

 

Nem bírt az élettel, mert buta, s az ideája

a rombolás, rablás és ártatlanok gyilkolása.

Megritkult sorai: mint vénasszony tátott szája...

Többséget imitál rút-hazug legitimitása!

 

Vajúdik, egyre szül az Asszony, s betölti az űrt –

Mit e bohóc társaság csapolt a közös hordóba,

s most emelvényéről – hülyén bámulva – vicsorog,

s már zsebében nyílik a bicska, míg tölt a korsóba.

 

2019. június 22.

 

Az idézetet valakitől hallottam fiatal koromban.

stapi•  2019. május 22. 19:10

Újmódi gyermeknap

Újmódi gyermeknap

 

Újraélem gyermekkorom...

Azazhogy csak élném!

De elmémben nagy a korom,

nem töpreng effélén.

 

Akkor, régen, nem volt ilyen

itt az ős-alvégen...

Néha bámultunk irigyen,

hittük, Pest az Éden.

 

Aztán nőttünk, növekedtünk,

múlté lett az ábránd,

ezenközben megismertünk

sok keserű ármányt.

 

Megint nőttünk, s elszóródtunk,

színről-színre láttunk;

nélkülünk, de mégis rólunk

szólt az, mit nem vártunk.

 

A felszínen volt csak béke,

tenger mélyén párbaj!

Ma már látom, sosincs vége,

köröz pár madárraj...

 

Így köszönt ránk az idén is

a gyermekek napja:

gyermek alig, azért mégis

lesz itt torta, s habja,

 

ha sok varjú tolakodva

nem pusztít el mindent,

és a szentek vérét ontva

nem gyalázza Istent!

 

De úgy látom, a sok madár

varjúnászt hoz létre,

nem tudják, hogy hol a határ,

s hogy védeni kéne!

 

Úgy változik meg e világ,

hogy közel a vége,

újsütetű tendenciák

poklot hoznak létre.

 

Gügye, kettyós, egy sem százas

ragyog fenn a csúcson,

izomagyuk folyton lázas,

élnek emberhúson!

 

Gyermeknapot, olyan végsőt,

rendeznek most éppen,

mesterkézbe adnak vésőt,

megáztatva vérben! –

 

Újraélem gyermekkorom...

Azazhogy csak élném!

De elmém e bús alkonyon

nem töpreng effélén.

 

2019. május 22.

stapi•  2019. március 21. 11:23

Menny és pokol között

Menny és pokol között

 

 

              A templomi* testület tagjai tehetetlenül néztek egymásra. Nem akadt az országban, de a környező országokban sem olyan mester, aki megoldotta volna a problémájukat. Vagy legalábbis ők sokáig nem találtak, de később mégiscsak lett rá jelentkező, aki egy kisebb vagyonért elvállalta a munkát.

 

A dolog úgy állt, hogy már sok éve eltört a karcsú, iszonyú magas tornyot díszítő gömbnek a vasrúdja, és félelmetesen csüngött lefelé. Időnként a szél meg-meglódította, így a maradék anyag egyre vékonyabbá vált, életveszélyes volt arra közlekedni. De maga a torony teteje is veszélyben volt, hiszen ha ráesik – és mért ne esett volna rá, ha egyszer alatta volt –, akkor hatalmas kár keletkezik benne.

 

Kapva kaptak hát az alkalmon, amikor jelentkezett egy messzi vidékről arra járó iparos, és elmondta, hogy hallott a bajukról, és ő elvállalná, ha meg tudnák fizetni...

 

           Ez az utolsó mondat elég nagy gondot jelentett a testületnek, hiszen az egereik is talán épp azért költöztek már el a templomból, mert kongott az ürességtől, hasonlóan a perselyükhöz. Összedugták hát a fejüket, és addig disputáztak, diskuráltak, hogy határozat született: gyűjtést hirdettek a városban – meg talán a környező településeken is. Volt rá idejük, mert a vállalkozó egy másik munkán dolgozott jó pár várossal arrébb, így mire visszafelé jövet felkereste őket, már megvoltak az ígéretek, hogy ki mennyivel, mivel tud hozzájárulni Isten házának a felújításához, és ilyen módon a veszély megszüntetéséhez.

 

Hogy milyen összegről volt szó, az is megér egy misét... Búza ugyanis abban az időben nem termett annyi, mint napjainkban, csupán a töredéke. Igaz, sokkal jobb beltartalmi értéke volt, de ennek a történet szempontjából csak annyiban van jelentősége, hogy a viszonylagos ára jóval magasabb lehetett a mostaninak. Nos, ez a jótét lélek 2 vagon, (azaz kettő vagon!) búzát** kért a javításért cserébe. Ez testvérek között is 200 mázsa.

 

           – Jól keresnek az iparosok, na de ennyire? – kérdezhetné a jámbor, de tájékozatlan olvasó. Csakhogy majd kiderül, hogy milyen és mennyi munka volt a toronygömb cseréjével.

 

Végül megállapodtak ennyiben, mert a presztízs elvesztése maradandó károsodást okozott volna a hitközségben, hiszen ha leszakad és agyonüt valakit, azt sosem felejtenék el az emberek. És meg sem bocsátanák... Megbeszélték hát az időpontot, amikor elkezdi a munkát, és az iparos hazautazott, hogy felkészüljön rá. A presbitérium pedig a köztes időben elkeríttette a veszélyes szakaszt, nehogy esetleg a gömb megelőzze a mestert, és magától alászálljon, megszakítva ezzel valakinek a további földi szolgálatát...

 

           A megbeszélt időben aztán megállt három társzekér ilyen-olyan dolgokkal megrakva. Hogy mik voltak rajta, nem tudom, nem ismerem az iparosok szerszámait, eszközeit, de azokból állt a rakomány. Kirakták a mester által megjelölt területre, az időjárásra érzékenyeket pedig valami pajtában helyezték el. Elszállásolták a lovakat, elhelyezték a szekereket, és megkezdődött a felkészülés.

 

Egy napon aztán felszerelkezve felmászott a mester és két segédje a torony belső lépcsőin, létráin, és a csúcs alatt vágott egy nyílást a bádogtetőn. Közvetlen a nyílás alatt volt egy néhány cm. széles vasabroncs, amely a tetőt körülvette, mintegy összetartva, megerősítve azt. Erre a peremre állított egy – az alján acélhegyekkel felszerelt – létrát, a meredek tetőnek döntve, és kissé beleütve a hegyeket a vaskarimába, hogy az így keletkezett pici mélyedésben ne tudjon megcsúszni. Derekán kötelekkel felszerelve nagyon óvatos, lassú mozdulatokkal kimerészkedett először a peremre, majd a létrára, és feljebb mászva, egyensúlyozva ég és föld – vagy inkább menny és pokol*** – között, az egyik kötéllel átkötötte a tornyot a létrával együtt, annak teteje közelében, majd lemászva a most már majdnem biztonságos létrán, a közepét és az alját is bebiztosította. Természetesen a másik két kötelet is még a tetején, az első rögzítése után vetette át a toronytetőn, mert lejjebb már nem tudta volna az átmérő növekedése miatt, aztán ahogy haladt lefelé, úgy rögzítette őket.

 

Ez volt hát az első felvonás, ami lényegében eltartott a nap folyamán. Másnap következett az állványzat kiépítésének kezdete, amire majd a felvonót szereli, amivel önmagát és a szerszámokat, meg persze a levágott gömböt is leeresztheti, illetve felhúzhatja csigasor segítségével. No meg persze a tároló helyek kialakítása. Ez több napot vett igénybe, több hasonlóra volt szükség, hiszen a torony az alja felé szélesedik, így lépcsőzetes kialakításra volt szükség.

 

Amint elkészült minden „állomás“, nekigyürkőztek, és a mester a szerszámokkal, kötelekkel felszerelkezve a csúcsra szállította magát, rögzítette a gömböt több helyen, és elfűrészelte a még ép részét a tartóvasnak, miközben a segédei csigák és kötelek segítségével tartották, nehogy kárt tegyen a torony bádog tetejében. Talán fölösleges mondanom, de sikerrel jártak. Mielőtt azonban leeresztette volna magát és a gömböt, a fenn maradt csonkot szilánk- és sorjamentesre csiszolta, majd lent következett a javítás, hogy visszahelyezhető legyen. A módját nem tudom, nem is találgatok, de amint kész lett, megindultak visszahelyezni, ami semmivel sem volt könnyebb művelet, mint az eddigiek. Végül rögzítették a gömböt, és kezdődhetett az állványok leszerelése, a tetőn kivágott lyukak, nyílások bedolgozása, és természetesen az – általam leginkább utált – rendrakás. Még jó, hogy nem nekem kellett csinálni!

 

           Nem fárasztom, izgatom a kedves olvasót a fizetés körüli bonyodalommal, mert nem volt. Abban az időben még a tisztességes munkát tisztességesen megfizették, nem volt ismert a körbetartozás fogalma, így hát mindenki boldogan mehetett a dolgára.

 

A lakosságnak pedig innentől megszűnt a félelme.

 

 

2019. március 20.

 

*Nem tudni, nem is lényeges, hogy mely ország melyik templomáról van szó, de tudomásom szerint Magyarországon történt a leírt dolog.

**Csak közelítőleg: ma, az írás napján a búza ára 54000,00Ft/t.

***Általános iskolás koromban a matematika tanárunk a csigasor tanítása közben mesélte el a történetet – persze sokkal rövidebb változatban –, és ennél a résznél úgy izgultam, hogy meg kellett kapaszkodnom a padban, ki ne szédüljek belőle... :)

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom