stapi blogja

Szórakozás
stapi•  2017. november 27. 08:52

Ovikaland

A mesemondó kalandjai - Ovikaland

 

Kedves Gyerekek!

 

            Írtam már a mesemondóról több mesét is, de ami a minap történt vele, az már igazán különös. Nem is tudom, hogy mondjam el...

 

Az történt, hogy a legutóbbi meséjét soká nem tudta elmesélni, mert az óvodások éppen  a szünidejüket töltötték, – ki otthon, ki a rokonoknál. Mikor végre újra együtt voltak, értesítették őt, hogy mehet mesélni, mert már nagyon kíváncsiak, hogy mi történt a hosszú idő alatt, milyen kalandokban volt része a hős mesemondónak.

 

            Elindult hát, vitte magával a mesét, amit a fa alatt írt, méghozzá versben! A hosszú szünet alatt egészen megtanulta, így aztán még a füzet sem kellett – amibe otthon szépen, gyöngybetűkkel beleírta – ahhoz, hogy el tudja mondani. De azért nem árt az óvatosság, hátha mégis elakad. Jól is tette, hogy nála volt, mert a nagy izgalomtól tényleg megakadt egyszer-kétszer, így aztán bele-bele nézett, nehogy hibázzon. De végül olyan jól sikerült neki elmondani a versét, hogy a gyerekek nagyon megtapsolták. Aztán megkérték, hogy maradjon ott, és töltse velük az egész napot. Az óvó néni meg helyeslően bólintott. Na, ekkor kezdődtek csak az igazi mesemondó kalandok!

 

Mert bizony ő már eléggé idős volt, és ahányszor csak feladatot kapott, mindig elrontott valamit. Csetlett-botlott, mint a bohóc a cirkuszban, – a gyerekek meg úgy nevettek, mintha tényleg ott is lettek volna. A mesemondónak meg talán még a szemébe is eshetett valami, mert időről időre kacsintott egyet és kajánul mosolygott – hol a gyerekekre, hol meg az óvó nénire nézve.

 

Amikor meg Ki mit tud-ot játszottak, olyan butuskán válaszolt, hogy mindig ő volt az utolsó. Így aztán ajándék nélkül maradt, nagy-nagy bánatára. Kesergett is eleget, panaszkodott az óvó néninek, hogy: „...hát ez most már mindig így lesz?... Végre rászántam magam, hogy mesét mondjak, aztán most itt van, kiderül, hogy a gyerekek sokkal ügyesebbek, okosabbak, mint én...” És megint, mintha beleesett volna a szemébe valami, mert újra egy nagyot kacsintott. Hiába, ebben a korban már rossz a mesemondók szeme...

 

            Egy idő után az óvó néni véget vetett a játéknak, és megkérte a kis csapatot, hogy járják körül az óvodát, mutassák meg a mesemondó bácsinak, hol is töltik napközben az időt. Így aztán bebarangoltak minden termet, sőt, az udvart is. Ki is próbáltatták vele a hintákat, mászókát, de még a pici motorokat is! Aztán jót nevettek, hogy milyen furcsán mutat rajtuk...

 

De bizony – mint minden jó dolog – ez is gyorsan eltelt, így hát a mesemondó elbúcsúzott tőlük és haza ment.

 

            Sajnos nem lehet tudni, hogy találkoznak-e még, mert az óvodások hamar elballagnak és a szeptember már az iskolában találja őket. De ha ti meglátjátok valahol, feltétlen szóljatok, hátha tudok még róla egy újabb mesét írni. Addig viszont én is elbúcsúzom.

 

Sziasztok!

 

2017. november 26.

stapi•  2017. szeptember 26. 09:17

Szunnyad az élet

Szunnyad az élet

Juhász Magda: Táncol az eső
- tréfás átirat -

Havazik csendben,
de mintha rázna,
üvegest jár a
pálinka lába.

Gyönge edényke...
Üregét tartja,
a gazda szája
puszilja, falja.

Szeszfoka ötven,
nótára gyújtja,
elnyeli mindjárt
mámora kútja.

Hópihe hullik,
szunnyad az élet...
Riadót fújnak
angyali lények.

2017. szeptember 16.

https://www.poet.hu/vers/217081

stapi•  2017. február 22. 18:33

Bolha Béla

Bolha Béla

 

Bolha Béla kalandjait

most megénekelve,

bolha búba öltözködöm,

gondom elterelve.

 

Nem akárki Bolha Béla,

nem kezdhetem bárhogy,

macskajajjal éneklem én,

B-ében, és akárhogy.

 

Bolhabánat vitte tova

szárazföldi útján,

szomját oltva vedrezgetett

Bolha Bálint kútján.

 

Bolha Bálint nem tesója,

nem is földi néki,

iszonyatos méreg tüze

lobban fel, a régi.

 

Emlékeit felidézve

arca sötét, szürke...

Mért ily morcos, ilyen kormos

épp ma ez az ürge?!

 

Bolha Béla a tudója,

ő tett neki rosszat:

évek hosszú garmadában

neje után koslat!

 

Vagy ha nem, hát az is kisnyúl,

alkalom van erre,

bosszút forral forralt borral,

és nem viszi perre.

 

Nem perel hát Bolha Bálint,

megitatja vízzel!

Nem vederből, - kútja mélyén

lesz a Béla vízjel!

 

Bugyog egyre Bolha Béla,

s ha nem vagyok észnél,

kis énekem legvégére

csak gyászosan néznél.

 

De időben teszek róla,

ne legyen itt gyászhír:

félbe vágom macskajajom,

mert ez bizony álhír.

 

Bolha Béla, s Bolha Bálint

ökörköri klubtag:

érettségi vizsgájukon

mindketten megbuktak.

 

2017. február 22.

stapi•  2017. február 15. 15:42

Bolhakaland

Bolhakaland

 

Volt egyszer egy kutyabolha,

kutyástól ment el a boltba.

A rendész biz’ kizavarta,

kutyáját míg ki nem varrta!

 

– „Ruha kell a ruhátlannak,

másképp nincs itt helye annak!

Póráz is kell a nyakára,

meg tasak a valagára.

 

Bolhaporral hintse be őt,

s vegyen neki vesevelőt:

le ne rámolja a polcot,

hasban vinni el a koncot.“ –

 

Eszes volt a kutyabolha,

vissza macskán ment a boltba.

Lábak között sompolyogva,

csak a macska szőrit fogva,

 

kutyacsontot tett el bátran...

Ettől lett ő benn a pácban!

Mert a rendész ezt meglátta,

– „Fogják meg!“ – ezt kiabálta

 

– „Ki látott már ilyen kosztot,

macskaháton kutyacsontot?!“ –

S ahány kutya kiöltözött,

mind a macskával öklözött...

 

Mert ha nem is mondtam eddig,

a rendész is kutya, – sejtik?!

A macska meg, uccu, vakon

ugrott át a kirakaton.

 

Az üvegszél jól megmarta,

szegény bolhát levakarta.

Ott maradt a boltban árván,

egész éjjel csárdást járván.

 

Reggel aztán, ahány vevő,

annyi hólyag került elő;

mind sietett, nem várt nyárig,

rohant menten a pénztárig.

 

2017. február 15.

stapi•  2017. február 11. 19:19

A mesemondó

A mesemondó kalandjai – A mesemondó

 

            Most egy mesés mesét fogok mondani egy mesélőről, aki nagyon szerette a gyerekeket. Szeretnétek? Igen? Nos, akkor hát tessék, itt van:

 

Volt egyszer egy mesemondó, aki nem csak írni akarta a meséit, de fel is akarta olvasni a gyerekeknek. Érdekes neve volt, alig merem leírni... Úgy hívták, hogy Papa. Volt egy unokája, az hívta papának, aztán később a szomszédok, az óvodások, sőt, az óvó nénik is így szólították. A papa meg örült neki. Sokszor mondta magában, mosolyogva: no, Papa, most aztán már tegyél ki magadért!

 

            Egyszer éppen kitenni készült magáért, amikor érdekes dolog történt. Ahogy a számítógépe előtt törte a fejét, milyen mesét is írjon, amit aztán felolvashat, megjelent neki egy tündér. Gondolhatjátok, hogy meglepődött! Azt hitte, a szeme káprázik, vagy elment az esze, és most hallucinál, de a tündér megszólította:

 

–        Jó napot, Papa!

–        Csókolom a kezét, tündérke! – válaszolta kissé bizonytalanul, hiszen nem akart hinni a szemének – Mi járatban van errefelé? Keres valakit?

–        Én bizony egy mesemondót keresek. Úgy hallottam, itt találok valakit, aki szeretné mondani is a mesét, nem csak írni. Jó helyen járok? – válaszolt a kis tündér, mintha nem tudná biztosan, hogy akit keres, az éppen a Papa.

–        I-i-i-igen… – dadogta Papa, aki teljesen elképedt, hogy ez a kis mesebeli lény mindent tud róla.

–        Akkor jó. A mesét három nap múlva, Nevenincs-ország Nevenincs városának Nevenincs óvodájában kell elmesélni, hát igyekezzen!

 

Mire a mesemondó felocsúdott, már teljesen egyedül volt a szobában. Rémülten gondolt vissza a történtekre, azt gondolta, “elmentek otthonról” nála, és az egészet csak képzelte vagy álmodta, de ahogy körülnézett, a billentyűzeten megpillantott egy picinyke aranyhajszálat. Épp ilyen haj borította a kis tündér fejecskéjét is… – Csak nem álom volt hát! – gondolta.

 

Ezen felbuzdulva nekilátott a gépelésnek, és hamarosan olyan mesét kerekített, amilyet még ő sem hallott, nemhogy a gyerekek! Azonnal nekilátott csomagolni, hogy minden készen legyen az útra. Már mindkét bőröndje tele volt, ő maga szépen fel volt öltözve ünnepi ruhájába – amit már az elhatározása után azonnal megvett, hogy abban mehessen egyszer mesélni – amikor eszébe jutott, hogy azt sem tudja, hol van Nevenincs-ország. – Hú, a kutya meg a mája… Most aztán hogy induljak el?

 

Rövid gondolkodás után újra leült a számítógépéhez és a keresőbe begépelte: Nevenincs – és a többi már nem is kellett, mert azonnal megjelent a keresett ország neve, a városok nevei, sőt, az ország egyetlen óvodájának a neve is. Fénykép is volt róla, a bejáratán a felirattal: Nevenincs óvoda. Ahogy jobban megvizsgálta, egy apró betűs szöveget is felfedezett alatta: “Szeretettel várjuk Papát, a legjobb mesemondót.”

 

–        Ez már igen! – kiáltotta, csodálkozva, hogy van, ahol tudnak róla és így megtisztelik, pedig ő még nem is sejti, fel tudja-e olvasni a saját meséjét, hiszen még sosem próbálta, legalábbis gyerekek előtt nem. – Micsoda hírverést végzett ez a csodálatos tündér! Bárcsak a mecénásom lenne! – sóhajtotta még, és láss csodát, mintegy varázsszóra, előtte termett a kis tündér.

–        Legyen ahogy kívánod. – mondta csendesen. – Látom, komolyan vetted amit mondtam, és nem csak megírtad a mesét, de az útra is elkészültél. Én meg közben megvettem az űrtaposókat.

–        Hótaposót akartál mondani, ugye? Talán az északi sarkra megyünk? – kérdezte ijedten Papa.

–        Nem. Űrtaposó. Nem messzire megyünk, csak ide, a Hold másik oldalára. Nem nagy ügy, egykettőre ott leszünk.

 

A híres mesemondó erre olyan fehér lett, hogy a sarki hó is megirigyelte volna. Nem tudott megszólalni, csak tátogott, fújtatott és – elájult. Olyannyira, hogy még a tündér se tudta felébreszteni, kénytelen volt elővenni a varázspálcáját. Azzal egy jó nagyot ütött a fenekére és azt mondta: – Felkelni, te hétalvó! Vár reánk a rétszabó. Hétrét görnyedhetsz a talpon, óvodások hangját hallom! – S láss csodát, minden csomagjukkal együtt az űrben találták magukat, lábukon az űrtaposóval. E nélkül bizonyára elsüllyedtek volna a puha űrben, de így olyan könnyű volt ott közlekedni, hogy pár pillanat múlva már a Hold másik oldalán lépkedtek az óvoda bejárata előtt.

 

Ekkor a Papa már megint majdnem rosszul lett, mert annyi gyerek várta az oviban, hogy annyi talán még az univerzumban sincs, nemhogy a földön. A holdon meg pláne… Már majdnem inába szállt a bátorsága, amikor a tündérke megszólalt:

 

–        Kedves gyerekek! Elhoztam hozzátok a várva várt mesemondó bácsit. Köszönjetek neki szépen!

–        Üdvözöljük itt a holdon, megkérjük, hogy mesét mondjon!

–        Üdvözletem hozom én is, a mesém egy hipotézis. Ez a mese kaffog, károg, ha elmondom, tapsot várok. – válaszolt nekibátorodva Papa, és amint odabenn mindenki helyet foglalt, neki is kezdett.

 

És a Papa, a “legjobb mesemondó”, olyan szépen, hiba nélkül olvasta fel a meséjét, hogy az még a gyakorlottaknak is becsületére vált volna. Na, lett is olyan tapsvihar, hogy nem akart alábbhagyni. A Papa már vagy hatszor meghajolt, de még mindig tapsoltak. Erre aztán olyan mélyen és erőteljesen meghajolt, hogy a fejét beleverte a… Alig merem kimondani… Az asztal szélébe! Igen, az asztal, a saját asztala szélébe, és erre felébredt.

– A kutya fáját! – mondta sajgó fejét tapogatva, simogatva, és lassan ráeszmélt, hogy az egészet csak álmodta. Hát persze. Hogy is lehetett volna ez valóság, amikor még a saját unokáját is alig meri elkísérni az óvodába, nemhogy a sok okos kisgyerek előtt mesét mondani. Meg aztán mit is olvasott volna fel, amikor a mesével még mindig csak ott tartott, hogy:

 

Volt egyszer egy mesemondó…

 

2017. Február 11.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom