stapi blogja

Gondolatok
stapi•  2019. szeptember 11. 10:31

Ki a magyar?

Ki a magyar?

 

 

Már sokan írtak erről – és mindennek ellenkezőjéről is. Én másként közelítem meg a dolgokat.

 

              “Magyar az, aki magyarnak vallja magát” – szoktuk hallani, s írásban is nyomaira bukkanhatunk, tömegével. Én mást vallok.

 

              – Olvass az arcokban! – hallottam sok pszichológustól, pszichiátertől.

 

Olvasok az arcokban! A MAGYAR emberre jellemző a keménység, de a figyelem is. Jellemző, hogy egy jobb megoldás reményében fel tudja adni az álláspontját, és elfogadni a „mégoly tébolyult“ ellenfele álláspontját is, mert előre gondolkodik, és megtanulta, hogy az ellenfél/ellenség taktikájából milyen előnye származhat, illetve azzal hogyan javíthat a saját megszokott cselekedetein. S ha hibásnak bizonyul is, tudja, hogyan lehet javítani rajta.

 

Kedves olvasóm, ne hidd, hogy a valódi magyar történelem a témája ennek az írásnak. Azt meghagyom a történészeknek. Jómagam inkább az eszmei, sprirituálís történésekkel szeretnék foglalkozni rövid írásomban. Rövidsége folytán nem térhetek ki minden állomására, így az esetleg megválaszolatlan részletekért előre is elnézést kérek.

 

           Tapasztalatom szerint az ateisták is hisznek valamiben. Ha másban nem, hát az istennélküliségben, ami aztán előbb-utóbb átcsap „istentelenségbe“. És ezt szívesen gyakorolják is. Persze elsősorban másokon, azaz másokra vetítik ki istentelenségük eredményét: a bűnt. (Jól látjuk, hogy miként vádolják meg a regnáló kormányt azokkal a bűnökkel, amit évtizedekig ők maguk követtek el. De ez politika, ezt hagyjuk meg a politikai elemzőknek.) De azt még ők is elismerik – gyakran hivatkoznak is rá –, hogy „a fejben dől el minden!“ Azaz: ha hiszed, hogy sikerül valami, az sikerülni is fog. És bizony sokszor úgy tűnik, hogy ez igaz is, hiszen példák sora látszik bizonyítani. Én a magam részéről ezt cáfolom, és cáfolja az IGE is. Istent kihagyva a számításokból nem jöhet ki jó eredmény!

 

De ez az eszmefuttatás nem vezet el bennünket annak a felismerésre, hogy: KI A MAGYAR? Az eddigiek inkább csak alapot adnak a felismeréshez.

 

Lassan hét évtizedes tapasztalatom és a sok-sok megjelenő írás nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy csak a közvetlen kapcsolat, a közvetlen tapasztalat adja meg a választ.

 

Ebből következően úgy gondolom, hogy csak az lehet MAGYAR, aki képes akár évezredekkel előre gondolkodni a saját megmaradása érdekében. De ehhez az is szükséges, hogy a sok évezredes múlt történelmét pontosan ismerje, annak minden következményével, mondanivalójával együtt. Szükséges még hozzá az is, – és ezen most sokan felháborodnak, de valamikor majd maguk is megtapasztalják, csak sajnos akkor már késő lesz –, hogy ISTENT, a Teremtőt ismerje el MINDENEK UÁNAK, – így a történelem Urának is.

 

A mai viszonyok biztos támpontot adnak arra vonatkozóan, hogy hová visz, ha ezt sutba dobja az emberiség. (Nyugat-Európának vége! Most még rúgkapál, de – a megoldást az istentelenségben keresve – sorsa meg van pecsételve!) Magyarországon még pislog a mécses. Ó, csak ki ne aludna! Sajnos még az Isten-hívők között is vannak, akik a jelen állapotot pusztán az Ördög által provokált jelenségnek fogják fel, és elfelejtik, hogy a történelem Ura maga Jézus Krisztus! Kritizálnak – miközben a maguk útját járják. Kritizálnak – miközben nem adnak követendő példát. Kritizálnak – miközben az ellenfél/ellenség ármánykodását a magyarság felemelkedésének zálogaként ismerik el! Csak tudnám, mire volt jó az elmúlt 65-70 év???!!! Ha abból nem tanultak, akkor édeskevés a remény, hogy a jelen történései megváltoztatják nézeteiket. (Persze ha akkor „jól helyezkedtek“, akkor most nehéz megtalálni a helyes utat a politika dzsungelében.)

 

           Mivel rövidnek ígértem eszmefuttatásomat, lassan be kell zárnom. Úgy látom, hogy a MAGYARSÁG felemelkedését egyedül Jézus Krisztus oldhatja meg, ezért tanácsolom a kedves olvasónak, hogy tájékozódjon felőle. Immár több-ezer éve rendelkezésre állnak az iratok, amiből ismeretet és HIT-et lehet meríteni. Az így megnyert HIT viszont felemelkedéshez – de elsősorban az ÖRÖK ÉLETHEZ – nyújt alapot! Aki erre támaszkodik, erre építi fel az életét, az nem csak MAGYAR, de az eljövendő Újkor állampolgára is! Az ilyen ember ezután már nem önmagát, hanem embertársait szereti – és ez régen jellemezte is a valódi magyarokat.

 

Hogy itt, a földi életben ki a magyar? Aki ISTENT féli, és a többi magyarnak támogatást nyújt, és az ezzel ellenkező véleményt semmisnek tekinti. Keményen, de szeretetteljes szívvel viszonyul embertársaihoz, és a történésekben keresi az egyedüli megoldást adható ISTEN személyét, aki képessé teszi az embert a helyes úton járni! Az Ő törvényét betartja, és megveti a jelen kor ármánykodó, mindent elfogadó, bűnös életmódját! Az ilyen embert Isten is elismeri, megsegíti és felemeli! Az ilyen személy: MAGYAR! És itt most semmit sem jelent az, hogy ezt más nemzetek is elmondhatják magukról, a maguk elnevezésével kapcsolatban. Jelen írás kizárólag a magyarságot érinti – mivel viták vannak felőle, – és semmiféleképpen nem akarja a magyar népet más nemzetek fölé emelni. Ez egy helyi vita általam képviselt álláspontja az általános vélekedéssel szemben. Nem általános tehát, a felelősség csak engem terhel. Egyszerűen leírtam, hogy én hogyan gondolom. Ha valaki bolondnak tekint miatta, vállalom, és kitartok nézetem mellett.

 

Végső tanulságként tehát:

 

           Magyar az: akit Isten MAGYAR-nak tekint!

 

(MAGYAR – tájékozódj alaposan, hogy mit is jelent!!!)

 

 

2019. szeptember 11.

stapi•  2019. augusztus 28. 16:25

Az írás hatalma

Az írás hatalma

 

 

              A minap segíteni voltam egy kedves rokonnál. Többen voltunk, jól éreztük magunkat, a munka is haladt.

 

Szó szót követett, és valahogy elkottyintottam magam az egyik ember előtt, hogy néhanapján írok. Mivel kíváncsinak bizonyult, és a telefonján volt Internet-kapcsolat, megmutattam neki két-három írásomat, melyből az egyik négy és fél A4-es oldalnak felel meg. A rövidebbet, meg egyik versemet elolvasta, és tetszett neki – vagy legalábbis úgy tűnt. A hosszúba is belekezdett, s nagy érdeklődés közepette megszólalt: „..nagyon gazdag szókincsed van...“ Talán tovább olvasta volna, ha nem jön közbe valami dolog, amit el kellett intéznie, de annak végeztével már nem tért vissza hozzá, a feledés homályába veszett a „gazdag szókinccsel“ megírt iromány.

 

              Nos, hát ekkora hatalma van az írásaimnak. Mindössze abban bízom, hogy talán más tollakból származó műremekek esetleg érdeklik a nagyérdeműt. Mert akárhogy is nézzük, az írás MÁGIA. Kire így hat, kire pedig úgy... Némelyekre sehogy. :) Azt hiszem, ehhez is hit kell.

 

 

2019. augusztus 28.

stapi•  2019. május 22. 19:10

Újmódi gyermeknap

Újmódi gyermeknap

 

Újraélem gyermekkorom...

Azazhogy csak élném!

De elmémben nagy a korom,

nem töpreng effélén.

 

Akkor, régen, nem volt ilyen

itt az ős-alvégen...

Néha bámultunk irigyen,

hittük, Pest az Éden.

 

Aztán nőttünk, növekedtünk,

múlté lett az ábránd,

ezenközben megismertünk

sok keserű ármányt.

 

Megint nőttünk, s elszóródtunk,

színről-színre láttunk;

nélkülünk, de mégis rólunk

szólt az, mit nem vártunk.

 

A felszínen volt csak béke,

tenger mélyén párbaj!

Ma már látom, sosincs vége,

köröz pár madárraj...

 

Így köszönt ránk az idén is

a gyermekek napja:

gyermek alig, azért mégis

lesz itt torta, s habja,

 

ha sok varjú tolakodva

nem pusztít el mindent,

és a szentek vérét ontva

nem gyalázza Istent!

 

De úgy látom, a sok madár

varjúnászt hoz létre,

nem tudják, hogy hol a határ,

s hogy védeni kéne!

 

Úgy változik meg e világ,

hogy közel a vége,

újsütetű tendenciák

poklot hoznak létre.

 

Gügye, kettyós, egy sem százas

ragyog fenn a csúcson,

izomagyuk folyton lázas,

élnek emberhúson!

 

Gyermeknapot, olyan végsőt,

rendeznek most éppen,

mesterkézbe adnak vésőt,

megáztatva vérben! –

 

Újraélem gyermekkorom...

Azazhogy csak élném!

De elmém e bús alkonyon

nem töpreng effélén.

 

2019. május 22.

stapi•  2019. április 9. 16:27

Futógála

Futógála

 

 

              Rég nem értesültünk már, mi lett az öreggel a sufniban. Az a helyzet, hogy minden csoda három napig tart, aztán elfelejtik az emberek. Pláne, ha nem is tudtak ez egészről semmit.

 

Nos, hát őróla sem igen tud senki semmit, hiszen úgy „él, mint Marci Hevesen...“ Persze nem olyan nagylábon, inkább szegényesen, de boldogan, mert az Úr mindez ideig kirendelte neki a mindennapi eledelt, ruhát, és a rezsire való anyagiakat. Azzal nem dicsekedhetett ugyan soha, hogy jól megy a sora, de ha nagyon jól odafigyelt, akkor be tudta osztani magának a gyenge, de némelyeknél még mindig „csodásabb“ nyugdíját.

 

              Egy hétköznap délután közölte vele az unokája, hogy az iskolában futógála lesz a hét végén, hát izgalomban volt. Ő már „kinőtt“ a valamirevaló nagypapák sorából, pedig némelyiknél 5-10 évvel is fiatalabb volt. Így aztán neki nem jutott feladat... Vagy mégis?

 

Mint mindig, most is elértette a dolgokat. Szerette volna az unokáját megnézni futás közben, hát kiment a közeli ellenőrzőponthoz. Na, ott aztán a szomszédasszony, meg más fehérnép, azonnal „szemetvetettek“ rá, és felelősségre vonták, hogy nem hozott teát... A kísérő férfinép – mint például az "önként" kirendelt polgárőr – pedig csak bazsalygott, ahelyett, hogy felmentést kért volna neki... :)

 

Fülét-farkát behúzva hazaballagott, és olyan mézédes teát kotyvasztott boszorkánykonyhájában, hogy akik megkóstolták, egész életükre megutálták az efféle italt.

 

Aztán csak várt, várt, de az unokájának se híre, se hamva... Némelyek már harmadszorra futottak el a sarkon, de az unokája nem jelent meg. Feladta? Nem is indult a versenyen?... Nem tudta mire vélni, hát megkérdezte. A válasz nem csak lesújtó, de szégyenletes is volt számára:

 

              – Papa!!! Hát ők nem erre jönnek, ez nekik túl hosszú volna! Ez itt a félmaraton!

 

Így veszett oda szegény öreg önbecsülése, a teára fordított ideje, és persze az íly módon eltékozolt napja. Még szerencse, hogy az amúgy kidobásra ítélt gyümölcsmaradványokat megkapta...

 

És hogy még nagyobb legyen a káosz, és annak a bizonyos önbecsülésnek a sérülése, a vidéken élő, fiatalabbik lánya közben felhívta, hogy tudja-e, milyen nap van ma?... Bizony, a kedves lánya születésnapja volt.

 

              Megsemmisülten vitte haza, és tárolta el egy-két napra a gyümölcsmaradványokat. Jóideig ki sem dugta az orrát az otthonából.

 

 

2019. április 6.

stapi•  2019. március 26. 16:47

Sebek

Sebek

 

 

              A hegedűiskola első évét járta, gyakorolta a 7. osztályos leány. Igen jó érzékkel rendelkezett. Mondták a zenepedagógusok, hogy jó lett volna előbb beíratni, mert tehetséges.

 

Mozart: Tavaszi dal c. művét gyakorolta éppen, ami nem elsős anyag, de szépen ment neki. Gyönyörűség volt hallani. Nem zavarta meg, hogy a kottalapon megjelent egy árnyék. Rögtön tudta, hogy a bátyja ment egy kicsit hallgatózni, leskelődni. Szépen végigjátszotta, majd megfordult, s kissé szégyenlősen kérdezte:

 

              – Jó volt, bátyus? Szépen adtam elő? A tanár bácsi a múlt órán azt mondta, lassan jön a koncert, szeretné, ha előadnám. Szerinted vállaljam?

 

              – Nagyon szépen játszod. Biztos, hogy sikered lesz. Ráadásul a növendékhangverseny éppen azért van, hogy szokjanak a tanulók a közönség előtti szerepléshez. Hidd el, jót tenne neked.

 

A kislány újra nekikezdett, és a dicséret még inkább növelte a figyelmét és az érzékenységét a művészetre. Látszott, ahogy beleéli magát, benne van a darabban, együtt lélegzik vele, együtt dobban a szíve a ritmussal, lelke szárnyal a dal hangjain.

 

Volt egy nővére is. Mindkét testvére nagyjából 10 évvel volt idősebb nála. Andreast szerette nagyon, gyakran játszott vele, felnézett rá. Ha néhanapján kissé goromba is volt vele, hamar elfelejtette. Nem úgy a másik tesó... Félt tőle. Az folyton kigúnyolta, veszekedett vele, mert – valljuk meg – nem volt valami jó tanuló. Így aztán örült, ha nem volt otthon.

 

Most azonban éppen megérkezett. Megkérdezte, mi újság itthon, és már ment is volna a dolgára, de Andreas odaszólt neki:

 

              – Meghallgatod a húgunkat? Gyönyörűen játssza a hangversenyre kiírt darabot.

 

A kislány kezdte elfelejteni félelmét, bánatát, csillogó szemmel, várakozóan nézett Editre. A másik pedig folytatta:

 

              – Kár, hogy nem írattuk be évekkel hamarább a zeneiskolába. Talán még zeneszerző is lehetett volna belőle...

 

És még folytatta volna, de a nővére szinte vérben forgó szemekkel, dühödten sziszegte:

 

              – Ebből? Tudod milyen buta? – és a buta szót alaposan kihangsúlyozta, úgy folytatta:  – Egész nap csak a csavargáson jár az esze, nem csinál semmit. Hiába mondom anyuéknak, hogy neveljék rendesen...

 

A kislány falfehér arccal, megszégyenülten nézett hol egyikre, hol másikra, szeretett volna elsüllyedni, vagy legalább elbújni valami sötét sarokba, és napokig elő sem jönni... Leginkább a szeretett bátyus tekintetét kereste, hogy ha talán ő kimentené, – de az csak annyit tudott mondani zavartan, dadogva:

 

              – I-i-igen?... – aztán elment, de mintha kissé párás lett volna a szeme...

 

A Kislány, Elizabet, nagy sikerrel játszotta le a darabot, hosszú tapsot kapott. Ez után az év után még egy évig tanult hegedülni, de ahogy középiskolás lett, többé nem vette kezébe a hangszert.

 

2019. március 26.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom