lnpeters blogja

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

 

Az ostromsereg demoralizálódása most már törvényszerű volt. Létszámuk is fogyatkozott, betegségek, sebesülések tizedelték őket. A háromnapos eső alámosta az építményeket, vízzel árasztotta el az árkokat. Az ostromműveleteket szüneteltetni kellett, a sáncokon és a töltéseken sem folytatódhatott a munka.

 

A védelem azonban nem demoralizálódott, Szigetvár védői ugyanolyan elszántak voltak, mint a harc kezdetén. Tudták ezt Kanizsán is.

 

„…a szigetiek az Isten kegyelmes voltábul nagy jámborul tarták magokat, de kevesen vannak, nincs kinek alodniok, kevés a fegyverfogható”.

 

Látjuk, a kanizsai várban a védelem problémáival is tisztában voltak.

 

Ami a védelem esélyeit növelte: a falak még mindig sokkal jobb kondícióban voltak annál, mint amire számítani lehetett. A három hosszú hétig tartó súlyos ágyúzás ellenére még mindig védhető állapotban voltak.

 

Július elejére azonban a helyzet újra kritikussá vált: az ostromtöltések eljutottak a falig. A leeresztett tó medrét mindenfelől feltöltötte a török.

 

Hol marad a felmentő sereg?

 

Folytatása következik.

 

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

 

Egy Pribék Lázár nevű görögkeleti vallású rab, aki korábban a topcsiknál, a török tüzérségnél szolgált, felajánlotta, hogy szabadulása fejében hajlandó a török ellen harcolni. A várkapitány levetette a rabról a bilincseket, tanúk előtt, ünnepélyesen feleskette, és beosztotta az ágyúk mellé.

 

Pribék Lázár nélkülözhetetlennek bizonyult a továbbiakban. Első lövésével azonnal telibe találta és megsemmisítette az egyik legveszélyesebb ellenséges ostromlöveget. Végül kitűnően használta az ágyúkat, közben új tüzéreket képezett ki, de a különféle gyújtó és robbanó eszközök készítésében is mesternek bizonyult. Segédje egy végvári katona, Nagy Balázs lett.

 

Közben azonban a török töltések egyre közelebb jöttek a vár két déli szögletbástyájához. Az építők százával hullottak a védők tüzében, de a pasát ez nem zavarta. Augusztus huszadika után már homokzsákokkal magasította a török a két töltést. A pasa a zsákok beszerzését a várostromban nem használható lovasságra, a szpáhikra bízta. Ezeknek normaszerűen, botbüntetés terhe mellett kellett megfelelő mennyiségű homokkal töltött zsákról gondoskodniuk.

 

„Valamelyik meg nem szörözhetné az meghagyott napra, száz pálcát vesznek rajta”

 

Nyilván ők is a nyomorult magyar falusiakat terhelték ezzel is, akik pedig a töltések építését is végezték – robotmunkában.

 

„az föld népét mindenfelől felmozdítják, kelletlen kergetik”.

 

A magyar jobbágy nyögött, ő és állatai végezték a munka javát.

 

„Egynéhányezer szekér hordja a vágott fát és kévékbe kötött fát”

 

Sokat remélt a pasa a két töltéstől.

 

„minden faltörő álgyúnál az Sziget elveszésében többet árt”.

 

Ebben a töröknek teljesen igaza volt, de ezt a várbeliek is tudták. Igyekeztek hát akadályozni a munkát, időnként fergeteges tűzzel. Ettől is csak a nyomorult, munkára hajtott magyarok szenvedtek, a töltések pedig lassan, de biztosan haladtak a vár felé.

 

Hasonlóan nagy baj volt, hogy a török tüzérség most már pontosan tudta, mit kell tennie a palánkfalakkal. Négy éve, Eger ostrománál a topcsik szemből tüzeltek a palánkra, amivel azt érték el, hogy az ágyúlövedékek betapadtak a fonadékba, és erősítették a falat.

 

Itt most a török tüzérség rézsútosan lőtte a palánkfalakat. A sövényfonat sártapasztása kezdett leperegni, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a palánk szabadra kerülő száraz faanyagát felgyújtják.

 

A palánkfalaknak ez volt a gyengéjük. Ha a fal leég, a vár többé nem tekinthető erődnek.

 

Egyik-másik ponton szabadra került a faanyag. A védők is érzékelték a veszedelmet, lövészeket sorakoztattak fel a szabadra kerülő fagerendák védelmére.

 

„Azon valának, hogy meggyújtanák szénnel az falt, sommát is ígértek annak… az ki először meggyújthatja, de igön elunták…” 

 

Az „igön elunták” nem azt jelenti, hogy puszta lustaságból hagytak volna fel a kísérletezéssel a törökök. Az izzó faszénparazsat nem lehet kilőni sem ágyúból, sem puskából, azzal oda kell lopakodni a gerendákhoz.

 

Miután a falat védő lövészek végeztek néhány próbálkozóval, a többiek nem mertek tovább kísérletezni.

 

A török ostromtábor egyszerű katonái nem úgy gondolkodtak, mint a parancsnokuk. Kezdtek demoralizálódni.

 

Az ostrom tizennyolcadik napján a várkapitány egyik kéme ezt jelentette róluk:

 

„az köznép örömest kész volna elhagyni, de a fejedelem nem akarja…”

 

A katonák szívesen abbahagynák az ostromot, de a pasa nem engedi.

 

A tizenkilencedik napon, június huszonkilencedikén megnyíltak az ég csatornái, és a zápor három napig áztatta az ostromlókat. Ez nagyon fontos momentum volt, talán a siker egyik fontos tényezője volt ez a háromnapos esős idő.

 

A védők időt nyertek.

 

Folytatása következik.

 

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

 

A nyugatról tüzelő török lövegek 27-én többször is eltalálták a külső vár majorsági épületeit. Az állatok panaszos lármája elhallatszott az ostromlók táborába, és örömujjongást váltott ki.

 

Ezrével dolgoztak a magyar parasztok a töltéseken, földmunkákon, kitéve a védelmi tűznek. Sokan meghaltak közülük.

 

Az iszapos tófenéken ágakból, gallyból, rőzséből, földből töltést építettek, és egyre magasították. A török várostromnak ez szokásos eljárása volt hasonló esetekben. A töltést egészen a falakig vitték, a védőállásokig magasították, hogy a gyalogság azokon tömegrohamot intézhessen a vár ellen. Ez természetesen igen veszélyes munka volt, de a dandárját odaterelt keresztény parasztok végezték, és az oszmán hadvezetés nem takarékoskodott az életükkel.

 

A töltés kiemelkedő részeit helyenként a falak magassága fölé vitték, hogy felülről vehessék tűz alá a védőket. Amint ez megvalósult, az adott falszakasz máris védhetetlenné vált. Sok munkával járó, de igen biztos módszer volt ez, a statisztikája félelmetes.

 

A töröknek ebben nem a várvédelem volt a legnagyobb ellensége. Hanem az idő.

 

Királyi felmentő seregtől nem kellett tartania. Legfeljebb attól, hogy a magyar urak a király égisze alatt valami akcióba kezdenek.

 

Látni fogjuk, hogy ettől jogosan félt.

 

Ezért kellett siettetnie a munkálatokat. Nagyon bízott a két hatalmas töltésben.

 

„Azt mondotta a basa, hogy mennyi magas a vár, ha mind annyire föl köll tölteni, emberrel (hullákkal) is feltölteti s hamar való napon belé akar férkőzni.”

 

A várbeli tüzérség lehetőségeihez mérten igyekezett akadályozni a munkát. Komoly veszteségeket okozott, de elsősorban a nyomorult, munkára vezényelt parasztoknak.

 

Erkölcsi csapda volt ez természetesen, a várbeli ágyúk kénytelenek voltak a védők magyar honfitársaira lőni.

 

A belső kerek torony összeomlása megfosztotta a védők tüzérségét legfontosabb megfigyelőhelyétől, ahonnan minden ostrommunkálatot viszonylag jól be lehetett látni.

 

A tüzérséggel még súlyosabb probléma is akadt. A várnak mindössze két szakképzett tüzére volt. egyikük megsebesült, a másik elesett.

 

Honnan kerítettek tüzéreket?

 

A legmeglepőbb helyről…

 

A várbörtönből.

 

Folyatása következik.

 

ÖTVENKETTEDIK RÉSZ

 

Az ostrom komolyra fordult.

 

A vár elleni közvetlen, módszeres ágyútűz megindulásával a védelem esélyei kétségtelenül csökkentek. A török tüzérségi tűz „kegyetlenül az várat rombolta”. Az ütegállások a védők számára csaknem teljesen hozzáférhetetlenek voltak. A kitűnő fedezékek minimálisra csökkentették annak esélyét, hogy a védelem valamelyik lövege eredményesen tüzelhessen rájuk, a janicsárokból és egyéb gyalogsági alakulatokból álló éber fedezet pedig kilátástalanná tette a kitörést.

 

Várható volt, hogy a nagy tűzfölényben lévő török tüzérség módszeres tevékenysége eredményre fog vezetni. A dolgok logikájánál fogva a falrendszer leggyöngébb pontja sérült meg a leghamarabb. Ez a belső várban található magas, kerek torony volt, amely már egy évszázaddal korábban sem felelt volna meg az erődökkel szemben támasztott követelményeknek.

 

A várkapitány így számolt be a torony sérüléséről:

 

„nagyobb fele mind leromlott… és a torony mellett a kűfal (a téglából épült egyetlen északnyugati bástya) és sok leromlott benne”

 

A budai pasa elégedett lehetett.

 

Volt azonban ennek az összpontosított török tüzérségi tevékenységnek egy másik célja is, amit ezekben a nehéz órákban a magyar védők közül talán egyedül Horváth Márk várkapitány és néhány tapasztaltabb tisztje tarthatott számon. A belső falak, kurtinák és bástyák módszeres rombolása mellett a szakadatlan tüzérségi tűznek kellett fedeznie azokat a műszaki munkálatokat, amelyek a mostanra lecsapolt tó medrén át a délkeleti és délnyugati bástyák felé vezető töltések megépítését célozták. Ez a munka nem véletlenül kezdődött a folyamatos tűzcsapással egyszerre.

 

A török sok ezer magyar falusit hajtott munkára. Átvágatta velük a pécsi országútnak a városon átvezető töltését, hogy a várat övező tó vizét elvezesse. Közben kocsik ezrei hordták a földet és a fát az ostromtöltésekhez. Külön-külön építettek egy-egy ilyet a vár délnyugati, illetve délkeleti bástyája irányába.

 

Ezeket a munkálatokat is fedeznie kellett a folyamatos tüzérségi tűznek.

 

„Ezalatt pedig egyáltalán nem szűntek meg a várat mindkét felől ágyúkkal állandóan lőni.”

 

A tüzérségi tűz hatodik napján északon a pasa még egy ütegállást hozatott létre. Az itt elhelyezett lövegek már lényegében a középső vár magasságában állottak, és a belső várat is tűz alatt lehetett velük tartani. Ez a tüzérségi állás huszonhatodikán estére készült el.

 

Ezen a napon érkezett meg a pasa táborába a veszteségek pótlására Tolnáról iderendelt kétszáz katona.

 

Huszonhetedikén hajnalban tüzelni kezdett a törökök új ágyútelepe is.

 

„Majorkert felöl is sáncok vala,
Napestről vár ellenében vala,
Abból az bástyákat töretik vala,
Egynehán főtarackok onnan vala.”

Közben egyre épültek a töltések. Khadim Ali joggal érezhette úgy, minden az ő akarata szerint történik. Biztos volt benne, hogy néhány héten belül elfoglalja Szigetvárt.

 

Folytatása következik.

 

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Topordi Benedek hadnagy titokban tárgyalásokat kezdett a törökkel a megadásról. Az árulás kitudódott, és a várkapitány azt tette, ami háborús időben ilyen esetben egyedül helyes: agyonlövette az árulót.

Istvánffy így számol be erről:

„a város elárulásáról az ellenséggel titkon értekezett, de a városparancsnok a lázadásnak elejét akarta venni, a bűnt nyíltan tárgyalni pedig nem óhajtotta.”

A legutóbbi kitörés során a török súlyos veszteségeket szenvedett, ami most már a tisztikart is érintette. Naszuf bég elesett, Mohamed szolnoki és Ahmed babocsai bég megsebesült. A védők huszonnégy embert vesztettek.

A harc azonban még komolyabbra fordult. A török hozzáfoghatott a voltaképpeni vár ostromához.

Khadim Ali úgy határozott, hogy a város most elfoglalt északi oldalát teszi meg az ostrom bázisául. Ez körülbelül 260 méter hosszú szakasz volt, mindenképpen alkalmas arra, hogy a támadások kiindulópontja legyen.

Hogy a védők helyzetét még tovább nehezítse, bázisként használta a vár délnyugati, illetve délkeleti sarokbástyájával szemben elterülő tóparti térséget is. Így egyszerre több irányból támadhatja a falakat, és különböző falszakaszok elleni rohamokat készíthet elő.

A török haladéktalanul hozzá is fogott a sáncok építéséhez, új ágyútelepek létesítéséhez. Emellett töltést kezdett építeni a vár két szegletbástyájával szemben. Ennek céljaira több ezer ember kezdte hordani a rönköket, fahasábokat, kötéllel összefogott gallykötegeket.

A tóparti malom mellett eddig is volt egy ostromüteg négy faltörő löveggel és három kolubrinával, azt is megerősítették. Utána azonnal lőni kezdték a következő objektumokat:

Ø      A délkeleti szögletbástyát

Ø      A belső és külső vár vizesárka között húzódó falakat

Ø      A külső vár vaskapuját

A város északi oldala mentén nagy sáncot hányatott a pasa, és ide is ostromüteg került négy nagy ostromlöveggel és négy kisebb ágyúval. Innen a következő objektumokat vette tűz alá a török tüzérség:

Ø      A vár szemben lévő kurtináját

Ø      A délnyugati sarokbástyát

Ø      A várkapu melletti templomot

Ø      A belső várban emelkedő magas tornyot

A délnyugati szögletbástyával szemben is ágyútelepet építtetett a pasa. Nagyjából oda, ahol az Almás-patak vizét tóvá duzzasztó gát kiindulópontja volt. itt töltés húzódott egészen a város nyugati kapujáig. Ide négy ostromlöveg és öt kolubrina került. A következő objektumokat lőtték:

Ø      A vár egyetlen téglabástyáját

Ø      A belső vár tornyát

Ø      A belső, a külső és a középső vár nyugati falait

Ø      A külső és a középső vár belső területeit

Ez volt az ostrom tüzérségi rendszere. Ha a térképen tanulmányozzuk, megállapíthatjuk, hogy a török tüzérség mostantól a külső és a középső vár minden fontos pontját képes volt tűz alatt tartani. Sőt, a belső vár némely részeit is.

Huszonegyedikén este négy védő szökött ki a várból. Elfogták és a pasa elé vitték őket. A kapitány jelentése szerint:

„azt mondták, hogy ne vítassa onnat (a várat, ti. kelet felől, a malomtól), hanem a vaskapu (a vár külső kapuja) felől. Az álgyúkat osztán így vitték napkelet felől az malomtul el. Most onnan lövik és dél felől, a szentegyház felől. Azzal hitegették a pasát, hogy ötödnapig onnat megvehetné”.

A pozsegai bég parancsára néhány napig el is vitték az ágyúkat a délkeleti bástya elől, de – mivel semmi eredményt nem értek el – a pasa visszavitette a lövegeket eredeti állásukba.

Nem világos, hogy a szökevények segíteni vagy ártani akartak-e a tovább is kitartó védőknek.

Haladt a török a mocsár és a tó vizének lecsapolásával is. A város elfoglalása utáni éjszakán ezzel is előbbre léptek. Istvánffy szerint:

„azt a régi gátat… munkások kalapáccsal és vasdoronggal szétverték, hogy a vár falait könnyebben ostromolhassák és megközelíthessék”.

Teöke Ferenc lényegre törőbb:

„Az árokból vizét kivágják vala.”

A várból tűzzel igyekeztek akadályozni a munkálatokat, kevés sikerrel. A munkásokat ekkor már zegzugos lefutású árokrendszer védte. Másutt meg magas sáncok, amelyek mögött a szekerek biztonságban voltak, és a török csapatmozdulatait sem fenyegette veszély.

Folytatása következik.