lnpeters blogja

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

Azt, hogy „vége a nagy narratívának”, már annyiszor elmondták, hogy talán maguk is kezdték elhinni.

Hogy’ lehetne vége? Talán a történelemnek is vége?

Valóban, ezt rebesgeti egy ideje „a fejlett nyugat” némely ideológusa.

Az endizmus a történelem, vagy a művészet végét, lezárultát hirdető különféle elképzelések gyűjtőneve. A jelenség végigkíséri a „posztmodern” korszakot.

(Ami az ideológiákat illeti, azok „alkonyáról” és „végéről” sokan sokfélét írtak a hatvanas évek óta. Kár a témára szót vesztegetni, csak szét kell nézni a világban. Az ideológiák nem akarnak tudni róla, hogy végük lenne.)

Kevesen gondolkodtak még el azon, miféle kapcsolat lehet az endizmus, illetve a világban vele egy időben elharapódzó mindenféle világvége-hisztériák között. A két jelenség egymástól aligha független, mindkettő a kor közérzetének kifejeződése.

Az endizmusról mindenekelőtt Francis Fukuyama jut az eszünkbe. A japán származású amerikai szerző azzal a nevetséges teóriával állt elő, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság a történelem utolsó fázisa, ez már „a létező világok legjobbika”. Szerinte a liberális demokrácia az emberi kormányzás végső formája, ezért filozófiai értelemben véve véget ért az emberi történelem. Itt, Európa közepén mi nagyon is szkeptikusok vagyunk a hasonló propagandisztikus elméletekkel szemben.

Az endizmus és a posztmodern kapcsolata nyilvánvaló.

Számoljuk fel kulturális és erkölcsi tradícióinkat? Értelmes dolog lehet ez? Egyáltalán megtagadhatjuk múltunkat, történelmünket, hagyományainkat?

Az avantgárd irányzatok kevés közös pontjainak egyike volt a tradíció elvetése. A posztmodern egyik keresztapja Jean-Francois Lyotard 1979-ben írott művében (La Condition Postmoderne: Rapport sur le Savoir.) még inkább gyanakvásról beszél, hiszen „a nagy narratíva hanyatlása” formulához fűzött megjegyzések egy része éppenséggel az intézményrendszer iránti bizalom megrendülésével is magyarázható. Nem mindegy, hogy a valódi hagyománnyal szemben leszünk bizalmatlanok, vagy a tradíciót felénk közvetítő intézményrendszerrel, illetve az ezen infrastruktúra által felénk közvetített tradícióval szemben.

A tradíciót persze lehet tagadni, ócsárolni, lehet kétségbe vonni a létjogosultságát. Csak egyet nem lehet: a tradíció sohasem zárható ki teljes mértékben a hétköznapi emberi életből. Puszta háttérbe szorítása is az idióták társadalmát idézné elő – aminek egyébként vannak is jelei manapság, - viszont a hagyomány tökéletesen sohasem szorítható ki az emberi életből. A tradícióellenes támadások széttagolhatják, áttekinthetetlenné tehetik a társadalmat, ezer és ezer egymásról tudomást nem vevő szubkultúrát teremthetnek, ahogy halad az idő, benne ezer meg ezer hagyományellenes ellen-hagyománnyal, de nem képesek olyan világot teremteni, ami teljesen mentes a tradíciótól. Olyan csak rossz horror történetekben létezik.

Hogy’ jön ide a történelem vége? Vagy éppenséggel a művészet vége?

A tradíció következetes tagadása skizofrén állapotot teremt, amelynek vezérelve a puszta önkényesség. Az emberi élet ugyanis lehet pillanatok szövevénye, de az emberiség mindig intézményeinek és tradícióinak metszéspontjában létezik. A tradíció az idő által szentesített értékek őrzője, az emberiség történelmi és morális emlékezete. Elvetése önkényességhez, ellentmondásossághoz, tökéletes értékzavarhoz, a mindenkori újdonságok iránti üres rajongáshoz és erkölcsi relativitáshoz vezet.

Ha nem érték a tradíció, a helyét többnyire a divat veszi át. De még ez sem képes kiküszöbölni az emberi életből a hagyományt. A „hagyományos”, és a „modern” között semmiféle eredendő értékkülönbség nincs, ilyet csak a divat elvén működő gondolkodás tételezhet.

A tradíciót azonban semmiféle mozgalom és divat nem törölheti el. Ez akkor válik világossá, amikor kiderül, hogy a hagyomány igazi hordozója nem a társadalom intézményrendszere, hanem az egyén. Az egyén jelenti a modern filozófiák legfontosabb fehér foltját. A teoretikusok mostohagyermeke. Az egyén történelmi és társadalmi szerepét elmosták, helyette társadalmi osztályokról, rétegekről, státuszokról beszéltek, az elvonatkoztatással, az „objektivitás” állandó hajszolásával olyan kvázi-valóságokat építettek fel a teóriák virtuális világaiban és felhőkakukkváraiban, ahonnan a hétköznapi valóság irányába utak nem vezetnek. Itt az egyén még csak nem is „statisztikai tényező”, hiszen a statisztikák teremtette „átlagember” teljesen eltakarja. Egyetlen teoretikust sem zavar, hogy a világon soha senki nem találkozott és nem beszélt még „átlagemberrel”.

A művészetről szóló fejtegetések mind ködösebbek, és mind kevesebb közük van a valódi emberi problémákhoz. A „modernitás” teljesen öncélúvá vált, a legtöbb esetben zavaros, „műanyag” törekvéseket jelent, amelyek mindenféle kommunikációra alkalmatlanok.

Az elmélet és a hétköznapi valóság groteszk ellentéte lassan korunk egyik legfontosabb jellemvonása lesz.

Nagyon súlyos elv sérült a „modern” törekvések közepette: az ember személyes felelőssége. Ami nélkül semmiféle társadalom nem létezhet.

Kettéhasadt, skizofrén világban élünk. Filozófiánk, társadalomtudományunk a „szükségszerűség” (a modern és posztmodern végzet) nevében következetesen tagadja a személyes felelősséget, ami azonban a mindennapi élet elengedhetetlen része, a civilizáció alkotóeleme. Személyes felelősség nem létezhet tradíció nélkül, ezért a mindennapi életnek továbbra is fontos építőeleme a hagyomány.

A mindennapiságban a személyes felelősség elve dominál. Az emberi és társadalmi életnek ez a meghatározó eleme.

A tradíció legfontosabb szála a történetileg létrejött erkölcsi értékek vonalán kapcsolódik a mindennapi jelenhez. A belőle táplálkozó személyes emberi felelősség az emberi társadalom alapértékei közé tartozik. A mindennapiság létmódjában a személyes emberi felelősség nélkülözhetetlen, társadalmunk erre épül, intézményeink egy része ezen alapul.

A „modernség” fogalma nélkülöz minden filozófiai alapot. Az önmagában vett „újdonság” fogalma kizárólag a technokrata sovinizmus, illetve a divat szemüvegével nézve tűnhet értéknek, de még így is csak korlátozott mértékben. A technokrata gondolkodás általában feltételezi, hogy a „modernebb” eszköz használati értéke felülmúlja a „kevésbé” modern tárgy értékét, de a mindennapi tapasztalatok gyorsan megmutatják, hogy ez a gyakorlatban nincs mindig így. Igen sok régebbi eszköz használati értéke haladja meg az aktuális újdonságét az élet minden területén.

A társadalom életében csak egyetlen olyan jelenségcsoport létezik, ahol mindenkori újdonság önmagában vett értéket jelenthet, ez pedig a divat.

Könnyű belátni, hogy a társadalom művészeti értékrendszerének alapját a divat nem képezheti.

Mindaddig létezik tradíció, amíg léteznek hagyományos emberi közösségek. Család sem létezhet családi hagyományok, a múltra való emlékezés és a túlélés akarata nélkül. A társadalom alsó szintjei bizonyos mértékben akkor is fenntartják a tradíciót, ha a társadalom felső szintjének mozgalmai és intézményei annak megsemmisítésére törnek. A tradíció csak akkor veszne el, ha megszűnne a hagyományos család.

Az állandóan változó alkalmi családok civilizációjáról nincs mondanivalóm. Normális ember nem akarna olyan világban élni. Az a biológiai automaták társadalma volna, minden zsarnokság vágyálma, ahol bárki bárhová minden nehézség nélkül bármikor áthelyezhető. A disztópiák világában a helye, és ott is kell maradnia.

Ha a tradíció mindenkor az emberi élet eklatáns része lesz, a tagadóinak nemigen marad más, mint az elefántcsonttorony.

Az „elefántcsonttorony”, a művészetnek a világtól való teljes elzárkózása igazából még csak nem is utópia, hanem a céltalanság teljes beismerése. Nincs benne semmiféle „fensőbbség” csak felületes szemmel tűnik tiszteletre méltónak. Divatos „intellektuális” közhelyek közé burkolva mindig imponál a sznobizmusnak, és azoknak az alkotóknak is, akik első pillantásra nem veszik észre, hogy hamis pénzzel van dolguk.

De a lényeg még csak nem is az elzárkózás, az emberek „tömegétől” való irtózás.  Máson van a hangsúly. Az elefántcsonttoronyba húzódó művészetnek nincs küldetése. Ezzel persze tökéletesen tisztában is van, ezért igyekszik mindenféle társadalmi küldetést pejoratív színben feltüntetni. Ezért az elefántcsonttoronyba húzódók szükségszerűen tagadják a tradíciót is.

Az „elefántcsonttorony” zsákutca mivoltát kevesen ismerik fel. Pályájuk végén sem. Nem mindenki jut el odáig, hogy megalkossa a maga Jónás könyvét.

Az „elefántcsonttorony egy abszurd szituáció jelképe. Ha nincs tradíció és nincs küldetés – jövő sincs. Ebből pedig teljesen logikusan következik az állandó „művészet vége”, illetve „világvége” hisztéria.

A művészet világának vége mára üres közhellyé vált, aki hirdeti, az se hisz benne, hogy bármit is jelentene.

A művészet megszűnésének hisztériáját a piac és a média tartja üzemben. Üzlet ez manapság, amely egyértelműen a sznob közönséget vonzza. Éppen ezért próbálnak állandóan új életet lehelni belé. Az a groteszk helyzet állott elő, hogy a kanonizált művészet legújabb kori története bizonyos értelemben véve – állandó agónia.

Honnan származik a művészet megszűnésének torz „eszméje”?

Hegel egyik megjegyzése lenne a kiindulópont? A posztmodern írások erre esküsznek. Hegel lenne tehát az orákulum?

Más kérdés, hogy talán Hegel nem is a művészet „abszolút” végét, csupán az általa vizsgált művészeti felfogások és hozzáállások végét tételezte, amikor meg akarta érteni, hogy a történelem során miként változik a művészet társadalmi funkciója.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet semmiféle tömegbázissal nem rendelkezik, nem is rendelkezhet, hiszen önmaga fenntartásán kívül semmiféle küldetése sincs. A világ és az ember semmilyen fejlődésében nem érdekelt. Rá van utalva a hatalomra. A politikai, vagy gazdasági hatalomra. Különben nem maradhat fenn.

Amire a legnagyobb szüksége van: a médiahatalom. Ha ez nem támogatja, vége van, nem maradhat fenn. Ráadásul: a társadalom mindennapi életétől idegen kanonizált művészetnek sokkal nagyobb szüksége van a média, mint a nagyközönség támogatására. Nagyközönség voltaképpen nem is létezik, csak szubkultúrák vannak.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet kizárólag a hatalom támogatásával létezhet. Hatalom alatt itt túlerőben lévő médiahatalmat értek, csakis ez tudja elfogadtatni, a társadalomra oktrojálni az ilyesféle művészetet. A hatalom pedig senkit sem támogat ingyen. A támogatott művészet nézeteiben, megnyilvánulásaiban a hatalom elvárásaihoz igazodik, ennek ezer jelét látjuk ma is.

A „művészet vége” hisztéria egy önfelszámoló világ önfenntartó ideológiája. A művészet hivatali elméletének alapján álló művészet évezredekig szeretne fennmaradni, de közben folyamatosan harsonázna a művészet végéről.

Fennmaradhat-e?

Ez másoknak is szemet szúrt.

„Vajon a történelem vége nem csupán a történelem egy bizonyos elképzelésének a végét jelenti-e.” (Derrida)

Azt gondolom, Jacques Derrida a fején találta a szöget. Ez a történelemnek (és a művészetnek) egy olyan elképzelése, amely magában hordja saját végzetét. De ez nem általában a történelem, és egyáltalán nem a művészet végét jelenti. Csupán egy korszak elmúlását.

A történelem célja nem a jelen pillanat előidézése. A jelen csak apró fodor a történet hatalmas folyamának felszínén. A „modernség” a történelem folyamatában értelmetlen és értelmezhetetlen elv. Csapda. Leginkább – balfácánoknak.

Most pedig vizsgálódjunk a saját portánkon.

A gyakorlatilag hivatalosnak tekinthető álláspont szerint nálunk, a magyar irodalomban valamiféle „nyelvi fordulat” ment végbe, és a jelentéshordozó nyelv – azaz a mindennapi életben használt magyar nyelv – helyét az úgynevezett „jelentésteremtő nyelv” foglalta el.

Jelentésteremtő nyelv?

Nyilvánvalóan eufemisztikus kifejezés. A szépirodalom a nyelv művészete. Az írók és költők legelső kötelessége a nyelv tökéletes birtoklása, a lehetséges legszebb, legválasztékosabb, legpontosabb és leghatékonyabb nyelvhasználat.

A „jelentésteremtő nyelvet” használó irodalom ennek nyilvánvalóan nem tesz eleget, nem is akar. A művészet intézményi elmélete felhatalmazza a kanonizált irodalmat és költészetet, hogy használata helyett „teremtse” a nyelvet. Magyarán: az intézményi irodalom arra is felhatalmazást ad művelőinek, hogy műveiket ez erre a célra összetákolt, a hétköznapi nyelvhasználatban használatlan és használhatatlan műnyelven alkossák meg.

Ez persze nem könnyen fogadható el, erre kellenek az ilyesféle kenetteljes kifejezések, mint „jelentésteremtő nyelv”. A média és a hivatalos szakirodalom kitesz magáért az ilyesféle irodalom elismertetéséért, rájuk panasz aligha lehet.

A „jelentésteremtő nyelv”, mint irodalom és költészet formai alapelve, erősen vitatható. Mi a célja? Miféle ars poeticát, miféle küldetést hordozhat egy ilyen szemlélet? Vagy ilyenre nincs is szükség?

A „jelentésteremtő nyelv” a mindennapi élet valódi problémái elől való elzárkózás, az elefántcsonttoronyba való húzódás biztos jelének tűnik.

A felfogásban érintettek számára is nyilvánvaló, hogy egy ilyen szemlélet még alapos indoklással is nehezen fogadható el. Ezért a közelmúlt filozófiájában igen divatos „nyelvfilozófiai” érvekkel igyekeznek alátámasztani nyelvi felfogásukat.

Ide vezethető vissza a jelenlegi kanonizált líra és szépirodalom alapvető jellemvonása, amelyet Szathmári István a nyelv „felbomlásának” nevezett. A „nyelvfilozófiai” szemlélet az utóbbi évtizedek filozófiájában nagy teret kapott, nem biztos, hogy méltán.

A jelenlegi kanonizált líra nem illeszthető a magyar költészeti tradíciókba, azokból nem vezethető le. Kénytelen tagadni a tradíciót, ha meg akarja oltalmazni saját autonómiáját.

Kanonizált líránk zöme nem képes a hagyományos magyar líra által elvárt feltételeknek megfelelni, és nem is akar. Inkább hatályon kívül helyezné a magyar költészet témáit és formáit.

És még valamit.

A minőséget.

Most jön újra a kérdés:

Valóban végük lenne a narratíváknak?

Ugyan, mitől:

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel?

Folytatása következik.

SZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Ideje most már újra visszatérnem a sok résszel korábban felvetett alapkérdéshez.

A „Minden egész eltörött – és a világ”

Magyarországon a kanonizált kultúrában Ady Endrének ez a verssora jelent ürügyet mindarra, amiben a jelenlegi kanonizált líra a hagyományos költészettől különbözik.

Nemcsak a „formabontás” ezerféle típusát varrják ennek a szerencsétlen sornak a nyakába, hanem a világlátásnak, sőt magának a világnak minden változását is. a kultúra felaprózódása, a szubkultúrákra való szakadozottság, a civilizációban fennálló minden szaggatottság jelképe nálunk ez a sor.

Van-e még közlendője a számunkra?

v     Valóban leírja, még mindig leírja a világ helyzetét a mára már bezápult közhellyé degenerálódott idézet?

Nem. Már nincs fontos közlendője. Sőt, ma már félrevezet.

A vak, kiszámíthatatlan és irányíthatatlan hatalmakban való hitet sugallja, része annak a pesszimista hétköznapi „filozófiai rendszernek”, amelyet mintha ránk akarnának erőltetni.

„Minden egész eltörött”

Ez a sor ma már teljesen időszerűtlen. Megváltozott a világ.

Amellett, hogy a társadalom még sokkal inkább felaprózódott, a Föld anyagi javainak zömét igen kevesen birtokolják, egy közepes méretű stadionban is kényelmesen elférnének. Azt azonban „hivatalosan” nem szabad feltételeznünk, hogy ők együttműködnek az emberek feletti uralom érdekében, mert akkor az emberi gondolkodás valamelyik csökkentett módjának közvélemény-rétege azonnal „összeesküvés-elméletek kiagyalásával”, vagy hasonló ostobasággal vádolna meg.

A világot ténylegesen uraló finánctőkések és nagyvállalat-tulajdonosok csoportja „hivatalosan” nem létezik, csak tevékenységének nyomai válnak mind szembeszökőbbé.

A közvéleményt irányítani akaró média elvárja tőlünk, hogy higgyünk – vagy tegyünk úgy, mintha hinnénk – néhány abszurd dologban.

Ezek közül legelső a piac.

Sőt. A Piac.

A Piac a mai világ félhivatalos ateista vallásának egyik legfőbb istensége. Mitológiája szerint a világ gazdasági életének személytelen terepe, valójában utópia. Angyali karának szerepét a pénz tölti be.

Milyen ez a világ?

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

Folytatása következik.

SZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Miért?

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást gyakorolni. A nyelv annál inkább.

A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől való elzárkózást szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik konzerválni.

2)      A bonyolult és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése azok állítólagos „magyarázatával”.

A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is – magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor, megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik a ködösítés.

Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.

Ha egy önmagában különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.

Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.

Annak idején a német klasszika gondolkodói, és különösen Goethe elvi alapon kárhoztatták az allegóriát. A weimari költőfejedelem egyenesen a művészet/vagy nem művészet egyik legfőbb kritériumának tekintette a szimbólum és az allegória közötti különbséget. Schelling egyik levelére válaszolva – amelyben a filozófus tanácsot kért, hogyan kell egy költői tehetséggel rendelkező fiatalember helyesen nevelni, Goethe ezt felelte:

-         Értesse meg vele, mi a különbség szimbólum és allegória között!

Nehéz Goethe véleményével nem egyetérteni. A szimbólum nyitott, új és új tartalmakat magába olvasztani képes jelkép. Profán értelemben is használható, de eredete az emberi lényeg birodalmából fakad. Megújulni képes, akár egyetlen személy is új összefüggések közé helyezheti.

A szimbólum nem profán jelkép. Ereje a belső emberi tartalmakra való reagálásban van. különböző kultúrkörhöz tartozó emberek számára is lehet jelentése, mozgósító ereje.

Az allegória merőben más. Közönséges megegyezésen alapul. Valami mostantól egészen mást jelent a számunkra, mint ami valójában. Az allegória zárt világ, más kultúrkörhöz tartozónak semmit sem mond.

Az allegória sokkal alkalmasabb a profanizálásra, mint a szimbólum.

Most következik a kánon egyik leglényegesebb tulajdonsága:

Jelenlegi kanonizált líránk – profanizált líra.

Folytatása következik.

SZÁZHUSZONEGYEDIK RÉSZ

Ez az a pont ahonnan nézve a jelenlegi kanonizált líra mögött álló teóriák és kvázi-elméletek fogalomrendszerében szereplő „alanyi” és „tárgyias” lírára vonatkozó spekulációk teljes elégtelensége könnyen belátható. Ezek nemcsak pontatlanok, mivel alapjában lényegtelen kérdésekkel foglalkoznak, hanem egyszerűen érvénytelenek is, hiszen köszönő viszonyban sincsenek a líra valódi természetével.

Egyelőre el kell köszönnöm a művészet hivatali elméletének a lírára való különféle vonatkoztatásaitól, hiszen az eddig kifejtettek alapján aligha fogadhatom el, hogy a költészet csupán egy lényegében magát önjelölt alapon bennfentesnek kikiáltó csoport hivatalos játszadozásainak vonatkozásában lenne értelmezhető, és létjogosultsága pusztán a lírán kívül eső puszta hivatali szempontok alapján volna meghatározható.

Ezekkel, illetve a jelenlegi kanonizált líra értékrendszerével, valamint az utóbbit alátámasztani igyekvő írásokkal a tanulmányom egy későbbi részében foglalkozom majd.

Egyelőre fontosabb kérdés merült fel.

Mi az, hogy nép?

Mi a jelentősége a líra kapcsolatrendszerében?

Itt és most nem a közelmúltnak olyan zsibbasztóan ostoba közhelyeivel akarok foglalkozni, mint hogy „az írónak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban”; az ilyesminek talán nincs is szüksége megdöntésre, hiszen már a mögötte lappangó minimál-esztétikák zöme is teljes, végtelen sivárságában lepleződött le.

A látszólag sokkal butább közelmúltbeli közhely, „a költészet nem oldhatja meg a világ problémáit” több szót érdemel majd, de nem a benne rejlő „tartalom” okán, hanem azért, mert az ilyen téziseket generáló tudatos ál-félreértések az előbbinél sokkal több kárt tettek a lírához való viszonyban.

Mi hát a nép?

Úgy gondolom, a nép fogalma leginkább a nyelvi közösséghez való tartozásban, a nyelvi közösség hagyományainak tudatos vagy öntudatlan vállalásában ragadható meg a leginkább.

Igen fontos kérdéshez érkeztem.

Milyen kapcsolatban van líra és tradíció?

Folytatása következik.

SZÁZTIZENHETEDIK RÉSZ 

Mielőtt továbblépnék, gyorsan meg kell jegyeznem, itt most nem foglalkoznék azzal, mit nem tekintek valódi lírának. A jelenlegi kanonizált költészet önigazolásával, érvrendszerével alább néznék szembe, a vele való polémiára a tanulmányom egy későbbi szakaszában kerítek sort.

Azt is előre kell bocsátanom, hogy nem tekintem lírai érdekű szövegnek a halandzsa semmilyen válfaját, és a lírai minőség megítélésénél nem tulajdonítok jelentőséget egyetlen lírán kívüli tényezőnek sem; a lírai minőségnek nem igazolása sem a megjelenések száma, sem a díjak, sem pedig a „tudós” értekezések mennyisége. Semmi sem teszi a lírát nemes lírává, ha maga nem. 

A líra a nyelv művészetének azon válfaja, amely a belső emberi tartalmak képviseletét, szavakba öntését a személyiség oldaláról vállalja fel, és a személyes nézőponton keresztül a közösséggel folytatott szellemi, erkölcsi, érzelmi interakciók segítségével egyetemessé tágítja az emberi személyességet. Tárgya ennek megfelelően a nyilvános személyesség.

A líra a nyelvi közösség – és ezen keresztül az egész emberiség – erkölcsi és érzelmi fennmaradását, magára találását, túlélését, fejlődését szolgálja.

A líra mindenkor az adott kornak megfelelően fogalmazza újra az emberi élet legfontosabb kérdéseit. 

De ezzel még mindig nem merítettem ki a költő felelősségét.

Folytatása következik.