lnpeters blogja

Csak fejfák maradtak utánatok,

Sok sírhalom,

Nagy néha gyertyaláng;

Más lett a világ.

 

Negyven éve köteles tisztelettel,

Tétován járt közöttetek

A gyerekember.

 

Máig kísért

A régi szél szava,

A földes út,

A könyvtár illata.

 

Ti régi öregek!

Hiányol titeket

Az egykori gyerek.

 

Három lépés, szertartásos szigor,

Isten korán kel,

Lassan bandukol;

Bennetek élt a szenvedés,

A Múlt;

Valami eltört,

Valami lehullt.

 

Ti régi öregek,

Emlékezni mer

Rátok

A gyerek.

 

Tán alacsonyabban járt még a Nap,

A kutya csöndes, a portás harap,

Biztonság volt és áporodott béke,

Félénk kölyök volt az iskola réme.

 

Ti régi öregek!

Nagyon más volt a világ

Veletek!

 

Csendes utcákon

Csendes emberek,

Hosszú sor végén halk beszéd pereg,

Kemény inggallér a nyakunkba vág,

Sokkal kisebb volt akkor

A világ.

 

Ti régi öregek!

Emléketek.

Az ősz felett

Lebeg.

 

Régi világ volt,

Fekete-fehér,

Régen belepte már a régi dér,

Fájó hiánya

A lelkünkig ér.

 

Ti régi öregek!

Zsörtölődtetek a világ felett,

És lassacskán

Eltüntetek.

 

Eltűntek veletek

A régi nyarak,

A régi telek,

Hóval lepett régi házfedelek,

S a domboldalon

Kucsmás emberek.

 

Eltüntetek hát,

Régi öregek,

S szellemetek

Kószál valahol

Az idő felett.

 

Fazont szabtatok egy kopott világra,

S mint régi kabátját a tetőfedő,

Levetett benneteket

Az Idő.

 

Ti régi öregek!

A sunyi múlt század titka marad,

Mennyit szenvedtetek.

 

Ráncos lélekkel tűrtétek a kort,

A nyavalyát,

Hogy nyegle modernség az Eget vágja,

Isten igéjét

Sátán

Szájba rágja.

 

Ti régi öregek!

A vén Idő

Eljárt

Felettetek!

 

Éltetek,

Hittetek,

Teremtettetek,

S egy még nyeglébb időt

Neveltetek.

 

A világ általatok

Ma is áldott,

Pedig szemetek sok borzalmat látott;

Hogy éppen melyik ateista sátán

Hágja meg a szerencsétlen világot.

 

Utánatok

A talmi lett az érték,

Vén ifjúkorra jött

Az ifjú vénség.

 

Csak fejfák maradtak utánatok,

Meg egy sokkal kisebb világ

Emléke,

Legyen veletek öröklét,

És béke,

Legyetek ti

A jövő menedéke.

 

Ti régi öregek!

Bárhol is legyetek,

Az Isten áldjon meg

Benneteket!

 

Vén füstoszlop a végtelen;

Csak egy pillanat a Jelen.

 

Múló idővégtelenben

Lubickol a boldog ember,

 

Forró végtelen katlanban

Fuldoklik a boldogtalan.

 

Perc a perccel percért perel;

A Szabadság – nehéz teher.

 

Halálban, mitől se félve,

Vagy túlterhelve,

De élve.

 

Szánalmas, élő enyészet

A rossz, pesszimista végzet.

 

Ha az Időtől függ minden,

Élni esély soha nincsen.

 

Ha a nemhit fennen grasszál,

Isten igéje ködbe száll.

 

Vén Idő megy jövő-hegyre;

Nehéz terhét hordja,

Egyre.

 

(Elhangzott a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján rendezett ünnepségen 2013. február 25-én, Békésen, Pocsai Ildikó előadásában.)

Ledönt az Idő minden kőfalat,

A gonosz múlandó, a Hit szabad;

Torz múmia a régi hatalom,

A Múlt romjait benövi a gyom,

És medret vájhat

Magának

Egy hűvös, tiszta kis patak:

A Bánat –

A bűnös lelki békére találhat,

A megtévedt ember magába szállhat,

De

Az elvnek nincs bocsánat.

 

Az ember Isten helyét bitorolta,

Az igaz hitet kínnal megtorolta,

Fröccsent a vér,

Hízelgés tükrében nézte magát

A vezér…

 

Volt hazug elvek sora,

Halál-lista;

A kínzás mindig

Materialista,

S mint szélvihar magányos, száraz ágat,

Üldözték a szent, tiszta ideákat.

 

Isten nem feled,

Az Idő apasztja a könnyeket,

Jön könny helyébe

El nem múló

Örök

Tisztelet.

 

A bűnös meakulpázhat,

Mutathat másra,

Sírhat,

Kiabálhat;

Az elvnek nincs bocsánat.

 

A múlt zsarnokság csorba

Régi bögre,

De a gonosz

Nem múlt el mindörökre.

 

Még alattomosan

Itt sompolyog,

És lecsap –

Ahol legjobban sajog.

 

Ha nem látható a hatalom orma,

A demokrácia csak puszta forma.

 

Ha a világ csak a pénzhez lojális;

Akkor rabszolgaság lesz – ezután is.

 

Ha a pénz békés otthonodra

Támad,

Az elvnek

Akkor sem lehet bocsánat.

 

A rossz elveknek

Soha sincs bocsánat.

 

Ledönt az Idő minden kőfalat,

A gonosz múlandó, a Hit szabad;

Ha béke, öröm, szabad akarat

Kell

Hogy eljöhessen a nap,

Hogy senki sem épít falat,

S az Élet

Végleg

Szép marad.

A világ parlamentjeiben időnként különös dolgok történnek, de ez talán még akkor is ritkaság.

A magyar Országgyűlésben esett meg, valamikor az 1880-as években.

Ghiczy Kálmán házelnök a következő szavakkal reccsent rá a felszólalásra készülő Csernátony Lajos képviselőre:

-         Amit a képviselő úr mondani készül, az ellentétes a házszabállyal!

De az esetben még csak nem is ez volt a legkülönösebb. Hanem az, hogy az ellenzéki képviselő szót fogadott a házelnöknek. Csendesen visszaült a helyére.

Leszálltatok az Idő vonatáról,

S egy szürke ösvényen

Eltüntetek;

Hiányotok fáj,

S emléketek

Magában kesereg.

——-

A könnyek függönyén

Távoli hétköznapok

Árnya

Kopog,

S a meghitt Múlt

Mélázva

Andalog.

——-

Holtak.

Az Időnek már nincs szüksége Rátok,

Csak nekünk lenne

Fájdalmas-nagyon;

Túl félszeg óhajon,

Túl elfelejtett pillanatokon.

——-

Anyám derűje,

Zsörtölődő kedve

A Pillanat is rég

Megöregedve

Tutajjal száll a távolban

Tova,

Ki tudja, hova;

S az egykor volt szilaj tavaszok

Holtak.

——–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Kezetek

Álomban integet,

Komor, bánatos időfergeteg

Tépázza

Fáradt Emléketeket.

——-

Apám arcán holt figyelem lebeg,

S az Idő víztükrén halkan remeg;

Minden eladott szerszáma vele,

S műhelyét szemléli

Odaát,

Mint Isten örök ezermestere.

———–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Máskor és másutt majd egyszer talán,

A Remény falán

Átmászunk közösen.

——–

Egy más világban,

Más dimenzióban,

Ahol az égen ragyognak a holdak,

Talán Ti sirattok el

Minket,

Holtak.

———

Életek sora,

Létek halmaza,

Egyszer talán majd

Eljutunk

Haza.

——-

(Mondhatja a sok szegény szkeptikus,

Hogy a Lét csupán anyagelvű rítus,

Hogy a világ süket matériája

Egyszer fittyet hányt az entrópiára,

Kitört a hámból, robbant,

Mint a must,

S ki-törzsfejlődte

A sok szkeptikust.)

———

Holtak.

Régi öregek,

Barátok.

Valahol örökké

szükség van

Rátok.

——

Még itt vagyok.

Baktatok fel a hegyre,

S ti néztek rám

A túlsó partról

Egyre.