lnpeters blogja

Kossuth Lajos fiatal korában megfordult a híres pesti szabómesternél, Tóth Gáspárnál.

Utóbbi nemcsak remek szabó volt, hanem a pesti társasági élet megbecsült alakja, Vörösmarty asztaltársaságának tagja, egyebek között arról is nevezetes, hogy az ő költségén jelent meg Petőfi első verseskötete. A szabadságharc idején a honvéd egyenruha-bizottmány egyik vezetője volt ezredesi rangban. Haynau hosszú várfogsággal sújtotta.

Tóth Gáspár egyszer elbeszélgetett a fiatal Kossuthtal, és leszűrte, hogy kitűnő ízlése van.

- Ha a keze is ügyes, önből jó szabó lenne.

Kossuth valószínűleg nem fogta fel, hogy Tóth Gáspár szájából ez mekkora dicséret.

- Jó szabó? Fontosabb dolgokat szeretnék véghez vinni.

Tóth Gáspár csendes rezignációval fogadta a sértést.

- Fontosabb dolgokat? Milyen téren?

- A politika terén – felelte öntudatosan az ifjú Kossuth.

Tóth Gáspár erre csaknem elnevette magát:

- Politikus? Abból mindig lesz bőven, kedves öcsém, de a jó szabó -ritkaság.

Ez a történet egy barátommal és kollégámmal esett meg a közelmúltban…

——

Zoltán elektromérnök, kiválóan képzett műszaki szakember, híradástechnikus, de operatőr is, foglalkozik videotechnikával, hangtechnikával, világítástechnikával, és még ki tudja, mivel nem…

Zoltán házától néhány méterre csőtörés történt, ömlött a víz az utcára. Fényes nappal volt, elég hamar értesítette valaki az illetékeseket, azok persze késlekedve vonultak ki, de úrrá lettek a bajon.

Zoltán barátom aggódott, mert valamiért nem bízott a kegyes szolgáltatóban…

Nem is tudom, miért, hiszen nálunk ma nagyon ritkán fordulnak elő számlázási anomáliák…

Először is lefotózta a vízóráját. Igen különös képet mutatott:

2222

Zoltán bement a kegyes szolgáltatóhoz. Valamiért attól tartott, hogy a csőtöréskor kiömlött vizet neki fogják felszámlázni. Nem tudni, miért jutott erre a következtetésre, hiszen a kegyes szolgáltatók nálunk közismerten korrektek…

Attól tartott, akár több tízezres számlát is a nyakába sózhat a kegyes szolgáltató. Nem tudni, mi alapja volt erre, hallott már ilyet valaki?

A kegyes szolgáltatónál dolgozó kiálló pofacsontú hölgy riadtan pislogott Zoltán arcába, és hálát adott az égnek, amiért jó vastag, fekete keretes szemüveget növesztett.

Mindazonáltal egyre jobban behúzódott a monitor mögé.

Zoltán rosszat sejtett. Nem is tudni, miért, hiszen a kegyes szolgáltatóknak nálunk jó hírük van…

A hölgy már teljes védelmi készenlétben kuporgott a monitor mögött, még a fülhallgatója hegyét se merte elődugni. Jó az a monitor, valóságos pajzs. Vagy inkább mellvéd. Kár, hogy nem nagyobb.

Hosszúra nyúlt a csend, már a billentyűzet is reszketett az idegességtől.

- Valami baj van, hölgyem?

A “hölgyem” erre kidugta a fél szemüvegét, valami különös, vakkantásszerű hangot hallatott, aztán újra visszabújt, feneke nagyot huppant a székén. Aztán újra felemelte, és újra visszahuppantotta.

- Egy kicsit sok lesz a számla.

- Egy kicsit sok?

- Egy kicsit sok…

- Mennyire kicsit?

- Nagyon sok…

- Mennyire nagyon?

A hölgy erre hörcsögszerűen felfújta mindkét pofazacskóját, szemüvegkeretét bocsánatkérően megrázta, majd halálra szántan vetette oda:

- Nyolcszázötvenezer!

Zoltán elhűlt.

- Mennyi?

- Nyolcszázötvenezer! – és a hölgy már bújt is az asztal alá.

Zoltán igyekezett higgadt maradni.

Mi a célom? Nem akarok fizetni senki helyett. Lehetetlen, hogy ez a tömérdek víz mind nálam ömlött volna ki.

Zoltán tüsténkedett. Gyorsan tisztázta, mennyi vizet takar a nyolcszázötvenezer Ft. Kiderült, hogy a városi víztorony befogadóképességének éppen a háromszorosát. A kegyes szolgáltató számlája szerint ez a három víztoronnyi víz mind az ő óráján ment volna keresztül.

Nem valószínű.

Mennyi az a víz?

Zoltán számolt….

Hatalmas kertje van, de ahhoz, hogy ekkora vízmennyiség elférjen rajta, közel két méter mélyen kellene felásnia, és eme friss szárazföldi beltengeren el sem férne a háza.

Vajon meggyőzi-e ez a kegyes szolgáltatót?

Nem. A kegyes szolgáltató makacsul ragaszkodott a számla kifizetéséhez.

Zoltán nem csüggedt. Szakértőkhöz fordult. Mértek, fotóztak, filmeztek. Megállapították, mekkora a csővezeték áteresztő képessége, és kiszámolták, mennyi időre van ahhoz szükség, hogy a jelzett vízmennyiség átfolyhasson rajta. Kiderült, hogy nem is olyan sokra. A jelzett víztömeg áthaladásához alig több, mint három hónap kellene. Már amennyiben éjjel-nappal folyamatosan ömölhetne…

Ettől talán már a kegyes szolgáltató is jobb belátásra tér…

Nem…

A területi segédbürokrata széttárta a karját.

- Az a víz magánál folyt el, magának kell kifizetnie.

Zoltán építész szakértőt hívott. Mi történne, ha a jelzett víztömeg a telkén ömlene ki?

A szakértő írásos véleményt adott. Ekkora mennyiségű víztől a ház összedőlne vagy egyszerűen elsüllyedne.

A területi albürokrata kopasz feje izzadt és viszketett. Vakargatta is elég serényen.

- Nem tehetek róla, fizetnie kell! A maga vízórája alapján számláztunk.

Miután ily módon megsemmisítő vereséget mért a józan észre, a területi albürokrata önelégült arccal szemlélte a tükröt, jól mutatnak-e orra tövében a mitesszerek, és elegánsan megvakarta az ülepét.

Az ám!

A vízóra!

2222

Zoltán serényen számolt. Osztott, szorzott, gyököt vont, logaritmust számított.

2222

Zoltán kiszámította, mekkora a matematikai valószínűsége annak, hogy a négy számjegy a normál napi használat után éppen így állapodjon meg. Mivel használat közben – ha az óra normálisan működik – a számláló oszlopai nem egyszerre fordulnak át. Mi történhetett?

Újabb szakértő…

Az úgynevezett alakváltoztató szennyeződés (például egy szivacsdarab) következtében megeshet, hogy a számláló átfordul. A szakértő biztos volt benne, hogy ez történt, a számlálók egész sora azonos állásba állt…

Na, most végre elgondolkodik a kegyes szolgáltató?

A területi főbürokrata hajlíthatatlan volt. Két óra hosszat. Amikor a szókincséből hápogáson kívül már nem sokra futotta, kissé szerényebben jegyezte meg:

- Nem bánom. Bevizsgáljuk a vízóráját.

Zoltán sóhajtott. Hátha mégis győz az igazság, hátha a dilettáns bürokrata marhák helyett végre hozzáértők kezébe kerül az ügy…

A kegyes szolgáltató érdemdús főszakértője dupla tokás mosollyal fogadta Zoltánt.

- Maga nem nyert hangszórót, hapsikám! – kezdte szokott választékosságával. – Bevizsgáltuk az óráját! Még kevesebbet is mér a szabványnál! – győzelme jeléül három ujját az inge két gombja közé dugta, mint valami felfuvalkodott posztmodern Napóleon.

Zoltán elmosolyodott. Mechanikus szerkezetekhez jól értő ember létére gyorsan kiszaladta száján:

- Akkor minden rendben.

- Rendben? – a főszakértőnek ettől csaknem sírásra görbült a szája.

- Mindegy, kevesebbet mér-e, vagy többet. A lényeg: az óra rossz. Ma kevesebbet mér, holnap többet.

A kegyes szolgáltató érdemdús főszakértője zavarában a hónalját kezdte szagolgatni…

Jöttek az újabb, a sokadik, meg a még többedik fellebbezések…

A kegyes szolgáltató eresztékei recsegtek-ropogtak. Peregtek a hónapok. Végül az ügy eljutott a regionális főgóré asztalára.

Hogy lehet úgy veszíteni, hogy az győzelemnek tűnjön? Hogyan lehet úgy megfutamodni, hogy az előrenyomulásnak látsszon? Mennyit lehet kivasalni Zoltánból?

A regionális főgóré úgy döntött, enged…

Tulajdon jóságától maga is elérzékenyült. Könnybe lábadt szemmel írta le a végösszeget:

Százötvenezer…

Indoklás?

Csak – de az tizenegy oldalon…

Zoltán gondolkodott. Már sokkal többe van neki. Folytassa-e tovább a parodisztikus küzdelmet?

Megéri-e?

Nem éri meg…

Fizetett…

Valamikor a harmincas évek legelején elhalálozott egy bizonyos Kozarek nevű ember. Évtizedeken keresztül látta el feladatait felettesei megelégedésére. Ő volt az állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: a hóhér.

Halála után az illetékesek ugyancsak vakargatták a fülük tövét, kit is szerződtessenek Kozarek helyébe.

A derék Kozarek afféle bútordarab volt, már megszokták, soha eszükbe sem jutott, hogy meghalhat. Namármost, ki legyen az új hóhér?

A régi időkben minden vármegye, sőt minden pallosjogú város rendelkezett szakképzett hóhérral, egész hóhér-dinasztiák voltak az országban, de amióta az egész államban csupán egy szál ember töltötte be eme felelősségteljes státuszt, honnét vegyenek másikat? Ezt a mesterséget sehol sem tanítják…

Ej, Kozarek, Kozarek, miért nem neveltél utódot?

Most aztán ki legyen a hóhér? Márpedig ilyen végzettség nincs, a biztonság kedvéért ennek még utána is néztek.

Valaki kell, mert sok a sürgős feladat.

A derék bürokraták hosszas fejtörés után úgy döntöttek, pályázatot írnak ki a fontos állami állás betöltésére.

Hátha akad valaki, aki képes betölteni a feladatot. Ha meg nem, fő a buzgalom, a megfelelő jártasság munka közben is megszerezhető.

Alig várták a pályázat lezárultát, a dolog igen sürgős volt.

Hanem a hatóság derék képviselői meglepődtek, amikor kiderült, hogy összesen százhuszonhárman pályáztak az állásra.

Ennyiből csak akad megfelelő…

A pályázatok átvizsgálásakor derült ki, hogy az egyik pályázó – első osztályú BESZKÁRT-ellenőr.

(A BESZKÁRT a BKV elődje volt, Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaság (a hivatalos rövidítése BKV Zrt. volt, a köznyelvben egyszerűen BKV lett belőle.)

Ráadásul az ambiciózus ellenőr a pályázatában kikötötte: az állami ítélet-végrehajtó státuszát másodállásban kívánja betölteni, mert hű akar maradni eredeti hivatásához, az ellenőrséghez.

Híre futott a dolognak. A BESZKÁRT tüstént sajtónyilatkozatban szögezte le: nem járul hozzá, hogy egyik ellenőre másodállásban állami ítélet-végrehajtó legyen.

Az illetékes hatóság is leszögezte: hóhér csak főállású személy lehet.

Egy szemfüles újságíró meginterjúvolta a hóhérkodni vágyó ellenőrt.

- Hogy képzelte, hogy a BESZKÁRT ellenőreként másodállásban hóhér legyen?

- Azt gondolom, kérem alássan, hogy ez rokon szakma.

Az ötvenes években Magyarország vidéki városaiban gyalázatosan rossz volt a gázszolgáltatás, de erről persze nem volt ajánlatos nyíltan beszélni.

Valamelyik Duna-parti településen egyszer átkiált a szomszéd a kerítésen:

-         Maguknak van már gázuk, Szabó bácsi?

-         Félig-meddig!

A szomszéd erre nagy szemeket mereszt.

-         Félig-meddig? Hogy lehet félig-meddig?

-         Hát az újság szerint már van, egyébként nincs!

Amikor mindenféle köztolvajlásról meg üvegzsebről (zsák meg a foltja), illetve ezzel kapcsolatos felelősségre vonásról hallok, nem csak a kis és nagy tolvajokról szóló közismert mese jut az eszembe. Az a történet különben igen régi, Leiningen-Westerburg Károly naplójának tanúsága szerint az aradi ítélethozatal után maga Damjanich János idézte…

Magyarországon a helyzet már akkortájt se volt jobb?

A jelek szerint már akkor is létezett a jelenlegi közmeggyőződés két alapvető eleme:

1. “Odafent” köztolvajlás folyik

2. A legnagyobb bűnösök mindig elkerülik a felelősségre vonást.

Utóbbi csak akkor lehetséges, ha létezik az áthárítás technikája.

Persze, az sem lehet mindig sikeres. Bűnbakot találni akkor lehet, ha van megfelelő jelölt…

De a kis bűnösök általában meglakolnak…

——-

Valamikor egy fösvénységéről (is) hírhedt híres katolikus plébános értesül róla, hogy meglátogatja a püspöke. Meg kell vendégelni. Mi kell ahhoz?

Számoljunk.

A püspök úr nem vegetáriánus, sőt a húst nagyon is kedveli. A kísérete úgyszintén. Mint egy farkascsorda. testvéreim az úrban szeretnének nagyot zabálni, én meg sajnálom rá a költséget – az Úr ne rója fel bűnömül.

Nagy remegve pénzt ad a szakácsnénak.

- Szabóné, ebből vásárolhat öt font húst!

(Öt font az mai mértékkel körülbelül 2,5-3 kiló)

A szakácsné hétköznapi korrupcióra készül. Előbb tájékozódik, de hamar rájön: a kapott összegből alig tud elsikkasztani, legfeljebb néhány fillért. Romlott vagy kétes minőségű húst vásárolni nem mer, abból baj lenne.

Jobb ötlete támad.

Miért ne kapja meg az öt font hús árát kétszer?

Ijedten ront be a paphoz:

- Nagy baj történt, tisztelendő uram! Mind megette a húst a macska!

A pap döbbenten néz.

Reflexmozdulattal nyúl a bukszája után, de visszahúzza a kezét. Nem stimmel a dolog.

- Mind megette, Szabóné?

- Mind tisztelendő atyám!

- Semmit sem hagyott belőle?

- Nem hagyott, tisztelendő atyám!

A pap a homlokát ráncolja. Öt font hús. Az egy farkasnak is sok.

- Biztos, hogy megette?

- Biztos, tisztelendő uram!

A szakácsné bosszús képet vág. Eddigi gazdáit mind meglopta. Majd pont’ ez a kenetteljes képű csuhás fogja őt rajtakapni! Még mit nem!

- Szabóné, jól gondolja meg, mit felel. Mind megette a macska? Mind az öt font húst?

- Mind megette, tisztelendő uram.

A kocka el van vetve. A pap bólint.

- Hozza ide a vétkest, Szabóné. Meg egy mérleget is.

A szakácsné elkapja a megtermett kandúrt, és hurcolja be a dolgozószobába. Hadd lássa csak a pap, milyen tagbaszakadt jószág ez a kandúr, igazán felfalhatta (volna) azt a nyomorult húst.

- Ez az állat ette meg a húst, Szabóné?

- Ez, tisztelendő atyám.

- No, ha ezt ette meg, akkor tegye őkelmét a mérlegre.

A macska súlya pontosan öt font volt.

A szakácsnő sunyított.

- Szóval ez a macska ette meg az öt font húst, Szabóné?

Mit lehet itt felelni?

- Ez ette meg, tisztelendő uram.

A pap szép lassú mozdulatokkal kinyitotta a kredenc ajtaját, benyúlt, és előhúzott onnan egy hosszú mogyorófa pálcát. Lesimította, és megnézte, hogy jól suhog-e.

A szakácsnő megremeg. Csak most érti meg, hogy ebből ménkű nagy verés lesz. Elsápad. Álltában reszketni kezd a kövér tompora.

- Szóval megette a macska, Szabóné?

- Meg, tisztelendő uram. – dadogja kétségbe esve.

- Hát, ha megette, akkor az öt font hús meg is van. De hová lett a macska?