lnpeters blogja
HírekKöszönöm!
Hálásan köszönöm Mindenkinek a verseim és blogbejegyzéseim alatti hozzászólásait!
Pete László Miklós
Úgy kell rúgni, művészkém!
Mintha mostanában nehezen találna célba a magyar. Semmilyen téren. Politikában vagy gazdaságban különösen nem. Hát a kultúrában? Ezt mindenki döntse el maga.
Már a futballban sem találunk célba. A magyar csapatok szánalmasan erőlködnek, ha külföldi ellenféllel kerülnek szembe. Még akkor is, ha voltaképpen alig van bennük magyar. A vereségek mögött rejlő abszurd nemzeti nihil és a rossz szégyenszagú bennszülöttkomplexus rájuk is átragad.
A válogatott elképesztő vereségeket szenved ma már gübicsektől is. Már nem tudjuk jól megválogatni az ellenfelet. Legközelebb már a pápuáktól is kikapunk.
Egyeneset alig tudunk a labdába rúgni. Emberhez meg ritkán megy. A kapu szökőévente találjuk el.
Pedig volt ez másképpen is. Valaha.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy aranycsapatunk. Igazából ők is elvesztették a világbajnoki döntőt egy olyan ellenféllel szemben, amelyiket két héttel korábban nyolc-háromra hazavágtak. Talán már akkor elkezdődött…
Szóval volt egyszer egy aranycsapat. Annak pedig volt egy Puskás Ferenc nevű világhírű játékosa.
Valamelyik meccs után Zelk Zoltán megkérdezte Puskást:
- Mondd csak, Öcsikém, hogy lehet az, hogy a te labdáid mindig pontosan odamennek, ahová szánod őket?
Puskás Öcsi elmosolyodott.
- Ez a legegyszerűbb dolog a világon! Magától nem megy. Oda kell rúgni, művészkém!
Nem lesz adóemelés!
Nézegetem a netes politikai ígéretszámlálót:
http://index.hu/politika/belfold/2006/valasztas/igeretek/igeretek/
Jut eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…
—-
Iszonyú mennyiségű közelmúltbeli hazai példát idézhetnék, de inkább nem…
Nézzünk inkább valami régebbit.
—
George H. W. Bush (az idősebbik Bush, aki Magyarországon is járt) amerikai elnök a választási kampányban nagy figyelmet keltő kijelentést tett:
- Figyeljétek, amit mondok! Nem lesz adóemelés!
Ahhoz képest…
De nem is ez a slusszpoén…
Hanem az, hogy négy év múlva, amikor lejárt a mandátuma, az ígéreteit be nem tartó elnököt újra megválasztották.
No comment…
Jutalomjáték
Ezt a darabot két színészbarátomnak írom. Ma kezdtem, holnap éjjel már terjedelmes részletet szeretnék küldeni, mert utána – ahogy a dolgok most állnak – jövő vasárnapig aligha jutok hozzá, hogy tovább írjam.
Jutalomjáték.
Az első rész: Kecskemét, 1843. március huszonharmadika, Petőfi jutalomjátéka Kecskeméten. Választott szerepe: a Bolond (Shakespeare – Lear király.)
A második rész: Pest, 1845. Petőfi színészbarátja, Egressy Gábor számára ír darabot, hogy az a jutalomjátékán felléphessen benne.
———
Petőfi, a plebejus költő értékét gyakran próbálta kétségbe vonni a pimasz brancsbeliség. Voltaképpen máig sem szűntek meg ezek a szánalmas kísérletek, de sok szót nem érdemelnek, a magyarok számára Petőfi – Petőfi.
Ami nem megy az egyik fronton, látszólag diadalt aratott a másikon: dogmatikus irodalmunkban közhellyé vált, hogy Petőfinek nem volt színészi tehetsége.
Attól eltekintve, hogy a színészi képesség merőben relatív és korhoz kötött fogalom, hogy a néhai legnagyobbak, Garrick vagy Talma játékát sem élveznénk ma, sőt ripacskodásnak vélnénk, hiszen a megváltozott színpadi körülmények teljesen más játékot és játékmodort igényelnek; voltaképpen nem egykönnyen érthető, mitől jegecesedett ki ez a nézet Petőfivel kapcsolatban.
Mi támasztja alá?
A kortársak visszaemlékezései nemigen. Azok a legrosszabb esetben ellentmondásosnak értékelhetők. Egyértelműen meg éppen ugyanazok a költővel szemben elfogult szerzők vonják kétségbe Petőfi színészi tálentumát, akik a költői tehetségét is tagadják…
——-
A források alapján az egykori kiváló tragika, Jászai Mari volt az, aki egy esszéjében elég bátortalanul, de védelmébe vette a költőt. A szakirodalom nem nagyon akar érdemben tudomást venni róla.
Pedig nem ártana jobban figyelni a forrásokra, mivel azok éppenséggel azt állítják, hogy Petőfi Sándor nem volt a korabeli rutin-játékban állandóan új életre kelő síró-éneklő-deklamáló játékmodor híve, helyette egészen másképpen formálta meg a figurát; vásári bohóc helyett filozofikus alakot vitt színre, ami az előbbinél sokkal közelebb áll Shakespeare Bolondjához. Akit egyébként a szerző a darabban (Lear szavaival) nemes bölcsésznek nevez…
Ez éppenséggel nem arra vall, hogy a költőnek ne lett volna színészi tehetsége.
A karzatnak tetszett Petőfi játéka, az ellenséges szemléletű tudósító szerint “botrányosan ünnepelte” a húszéves színészt, a leendő költőt.
A színpadon korról korra előfordul, hogy (Arany Hamlet-fordításának kifejezésével élve) némely színészek megdölyfösödnek, meg-ordítoznak, vadul ágálnak és hadonásznak – és ez csak a legritkább esetben velejárója a valóban művészi produkciónak.
——-
Petőfi színészi kvalitásairól a legjobban és legalaposabban egy ukrán tudós, a nemzetközi Petőfi-szakértő, Alekszandr Gerskovics mondott véleményt. Lényegesen jobb könyvet írt, mint a hazai szerzők zöme, ráadásul a színház világában is sokkal otthonosabban mozog:
——–
Ha már szőrös, másszon falra…
A másik csaknem közhelyszerű ítélkezés: Petőfi rossz drámaíró volt…
Ezt vajon mi támasztja alá?
A leggyakoribb “érv” még a reformkorból származik; ezt kérődzi vissza azóta a brancsbeliek minden nemzedéke:
Petőfi “szubjektív” lelkületű lírikus volt, a dráma pedig “objektív” műfaj.
Ennyi.
Az “elegáns” semmitmondáson túl – ha mélyebbre ásunk – ez a rendszerint nagy grandezzával felvezetett ítélet sokkal félszegebb és következetlenebb, mint amilyennek tűnik. Leegyszerűsítve: a drámából akarja száműzni a líraiságot, ami így kimondva nagyon is kérdőjeles elképzelés.
Nálunk általában Hegelre szoktak hivatkozni az ilyesféle “megfellebbezhetetlen” ítéletek. A német filozófus azonban véletlenül sem mondott ilyet. Sőt. Nézzük csak:
„…unter den besonderen Gattungen der redenden Kunst wiederum die dramatische Poesie diejenige, welche die Objektivität des Epos mit dem subjektiven Prinzip der Lyrik in sich vereinigt.”
Azaz: Hegel szerint a dráma éppenséggel egyesíti az eposz objektivitását a líra szubjektív princípiumával…
Hogy a “dráma kizárólagos objektivitásának” elve mennyire ostoba, leginkább azzal jelezhetem, hogy – amennyiben az elvet könyörtelen szigorral végigvisszük – tehetségtelennek kellene nyilvánítanunk a következő drámaírókat:
Victor Hugo, Schiller, Puskin, Lermontov, Csehov… Meg sokan mások…
(Sőt: talán magát Shakespeare-t is…)
Költői erő nélkül a drámaírás olyasféle iparosmunkává züllene, amit például Kotzebue, Scribe vagy Feydeau képvisel. A színpadon általában jól működik, de nem szól semmiről.
——-
Hogy milyen drámaíró volt Petőfi?
Egyetlen teljes drámai műve maradt. Ennek “színpadszerűtlensége” 1967-ben megszűnt, az ősbemutató rendezője Kazimír Károly volt. Azóta a darab bekerült a magyar színházi repertoárba.
A Zöld Marci című darabját maga Petőfi pusztította el, mert a drámabíráló bizottság elparentálta.
A bizottság mást is elvetett, nem mindig bölcsen. A mű címszerepe Egressy Gábor jutalomjátéka lett volna. A színész fia, Egressy Ákos visszaemlékezései szerint az édesapjának tetszett a darab, sajnálta, hogy megsemmisült.
A bizottság véleményét eleve megkérdőjelezi egy korabeli, szakértőinek mondható vélemény: a Nemzeti Színműtár két kiadója, a drámaíró Obernyik Károly, valamint a mindig roppant kényes és taktikus Vahot Imre nyilvánosan szálltak szembe a drámabíráló bizottság értékítéletével a Pesti Divatlap közleményében:
“…a játékszíni választmány által előadásra nem fogadtaték el, de általunk némi módosítások mellett egyhangúlag elfogadtatott, s jónak, kiadhatónak találtatott.”
——-
Ilyesmikről írok…
Vígjátékot…
Az Atlantic Press Kiadó húsvéti pályázata
Hír a kiadó honlapján:
——-
A húsvéti prózaíró játékunkat M. Szlávik Tünde nyerte, a versírást Pete László Miklós.
Gratulálunk a nyerteseknek! Akiknek most nem sikerült, ne keseredjenek el. Mivel nagyon sok prózai írás érkezett, úgy döntöttünk, hogy Közönség-díjat is kiosztunk.
A részleteket hétvégén közöljük. M. Szlávik Tünde és Pete László írását itt olvashatod.
——-
Köszönöm a bíráló bizottságnak!
Szeretettel gratulálok M. Szlávik Tündének!
A nyertes írások:
——-
M. Szlávik Tünde
A szivárványon innen
Még a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz… Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről.
A paplanokat kihordom a garázs végi félárnyékba, de a párnákat féltem. Megtöri bennük a tollakat a közvetlen, erős napfény, úgyhogy csak a hátsó szobában dobálom szét őket a franciaágyon. Majd időnként benézek rájuk, felrázom dagadt testüket. Már nem merem a fiúkra bízni a párnapofozást – a legutóbbi párnacsatában a legkisebb szó szerint otthagyta a fogát. A tollpihe ereje… Inkább porszívózzák össze a kihullott tollakat, legalább, ahol a papok táncolnak, középen. Aztán majd terelgetem őket egyik szobából a másikba, amíg nem végzek mindennel. Szerencsére az ablakokat már lecsutakoltam, amikor minden átmenet nélkül berobbant a meleg. Kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Éppen elég lesz most a sütés-főzés. Idén nem megyünk kirándulni, egybecsapjuk a gyerek szülinapját meg a húsvétot, legalább egy fáradsággal letudom. Öregszem, vagy mi… Nagyanyám ennyi idősen még kitapasztotta és fehérre meszelte a házat kívül-belül húsvét előtt. Puha csiga vagyok hozzá képest.
Fáradtan nyitom a postaládát, közben átnézek a kapu fölött.Teherautó dönget az úton. A sokéves rutin érezteti velem, hogy vezetője nem ismeri a környéket, elbambult vagy túlságosan bizakodó, mert csak akkor lép a fékre, amikor a kocsi vége elhagyta a nagykaput. Pedig ezzel a sebességgel nem fogja tudni bevenni a kert végének vonalát követő derékszögű kanyart. Kétségbeesetten sivít a légfék, az üres pótkocsi szabályosan pattog az úton, csak most ne jöjjön szemből senki, lélegzetvisszafojtva várom a csattanást, nem ez lesz az első, mióta itt lakom. Visszaszámolok: három, kettő, egy… Aztán hallom, ahogy a súlyos jármű lendületből bekanyarodik. Megfordulok, a telek végi akácok közti nyiladékon át látom, amint az atlétatrikós férfi alkarjával megtörli homlokát. Megúsztuk. Eltelik még néhány másodperc, mire újra a gázra lép.
Az időjárás is megkegyelmez, páhogni kezd a szél, szépen lobog a paplanhuzat, vidám táncot lejtenek rajta a sárga napraforgófejek. Pelyhessé lesz az ég, parányi fehér felhők százai tűnnek elő a semmiből, mintha egy óriási, kifakult kendermagos tyúk rázogatná a szárnyait. Odabent a huzat becsapja valamelyik ablakot, befutok, nehogy elszakadjon a függöny. Az ablaküvegben bízom, kibírja, a sógorom csinálta, nem a szentlélek tartja össze.
Mire visszatérek az udvarra, valami kópé odafent fekete tintát cseppentett az ég vizébe, lustán terjed szét, átszínezve az egyre gyorsabban gomolygó felhőket. S míg az égbolt színeváltozásában gyönyörködöm, apró, tompa puffanásokkal esőcseppek landolnak a lábam körül. Négyzetméterenként három csepp, a többi elpárolog még a levegőben.
Nagy optimistán összekapkodom a ruhát, közben beletemetem az orromat. Imádom a napon szárított ágynemű illatát! Napfény, friss széna és szerelemillata van. Vétek forró vasalóval illetni, így kell felhúzni, aztán végigfekszel rajta és hagyod, hogy átjárjon a buja vágy…
És tényleg esik! De micsoda langyos eső! Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyet. Kellemes, meleg, áztató eső… Berohanok, ledobom a textileket az első ágyra, összekiabálom a gyerekeket: gyertek, gyertek gyorsan, esik az eső! Monitortól kába szemükben értetlenség, mi lehet ekkora szenzáció az esőben, ilyenkor befelé szoktam zavarni őket, nem kicsalni.
– Ne, nem kell papucs! Gyertek! – ujjongom, s széttárt karokkal pörgök az udvar közepén. – Nézzétek! Langyos zuhany… Szabad! Nem baj, ha vizes leszel, ettől nem fázol meg, ez meleg eső! – És ugyanazt az eufóriát érzem, mint kislányként, amikor mezítláb tocsogtunk a nyári zápor utáni gőzölgő tócsákban, meg a szétpattanó buborékok közt az elviselhető hőfokúra hűlt, megolvadt aszfaltúton. Kit érdekel a lejárt mosógép, meg a sonkafőzés? Ez itt a feltámadás! Lassan kedvet kapnak a srácok is, ragályos az örömöm. Szerencsére üres az utca, csak a szomszédok csodálkozhatnak a sebtiben becsukott ablakok mögött: ezeknek elment az eszük…
Misa a csúszda tetejében trónol, kinyújtott nyelvvel kapkod az esőcseppek után, Benivel dalolgatva hintázunk, időnként fel-felrikkantva: veri az ördög a feleségét! Mert bár permetez az eső, ragyogóan süt a nap. Pár perc, s keleten megjelenik a szivárvány. Egyik lábával megtámaszkodik Erzsikéék háza tetején, a másikat a kertszomszéd Zoliék felé nyújtogatja, s közben nevet rajtunk, ahogy a frissen ázott föld szagával betelni nem tudva versenyt futunk az aranyesőbokorig. A kicsi felmutat az égi csodára: – Anya, ott van Jézus? A szivárványon túl van a mennyország? – Nem, súgom magamhoz ölelve kicsattanó húsú kis testüket, a mennyország itt van, tibennetek.
Pete László MiklósHúsvét a lelkekben Minden perc újabb gyötrelmet hozott,
A hóhéraiért imádkozott,
Homlokát tépte rossz tövis-fejék,
És leköpdöste őt
A csőcselék.
—–
Az üdvösséget hozza,
S minden zsarnokság újra
Megkínozza…
——
Krisztus keresztje elbír minket is;
Vajon elbírjuk-e
Mi is?
—–
A személyes lelkiismeret
Nem luxustárgy,
Nem kellék,
Nem adó;
Társadalomra, rossz statisztikára,
Jövő sikerre,
Jogra,
Gazdaságra
Nem ruházható.
—
Az Élet véges,
A tétlen mindig vétkes;
S a Megváltás
Szigorúan
Személyes.
—–
A hatalom tán bölcs vagy eszelős;
A világért
Mindenki Felelős.
—–
A jelen lusta Jónások világa,
Isten elől lehet a pusztaságba,
Vagy pénzbe,
Élvezetbe
Menekülni;
Istent tagadni,
Posványba ragadni;
Álszent pofával semmiséget adni,
Kést köszörülni,
Lopott készbe ülni,
A számadást
Nem lehet elkerülni.
—-
A Megváltás nem lottónyeremény;
Szabad akarat nélkül nincs remény.
—–
A Húsvét a lelkek otthona,
Áldott,
Krisztus feltámadott.
—–
Minden megváltás újabb változás;
De holt erkölcsnek
Nincs feltámadás.
—–
Ha a világ Jézus hitének
Hona,
Egy embernek sem lehet
Golgota.
—
A szép jelen
Ma még csak látomás;
A Lélek vagyona:
Feltámadás.
—–
A Feltámadás mindig új Remény,
Boldog húsvétot a világnak,
s boldog világot
Húsvét ünnepén!