lnpeters blogja

Nem nagyon van új a Nap alatt…

—

Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:

- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.

- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.

- Lábműves!

Régi történet, de nem veszti erejét…

Amerikai lap írta…

Valamikor a koalíciós időkben (1945-48 között) egy amerikai riporter megszólított a nagykörúton egy magyar járókelőt:

- Mi a baj Magyarországon?

A kopott öltözetű középkorú férfi elmosolyodott:

- A vezetőink egy része semmire sem képes, egy másik részük meg mindenre.

Kodály Zoltán azon kevesek közé tartozott, akik nem tartottak Rákosi Mátyástól. Szerencséjére ezt “a magyarok bölcs vezére” annak tulajdonította, hogy a világhírű zeneszerző és zenetudós túlságosan belemerült a hivatásába, és nem érzékeli a valóságot.

A hatalom Kodályt ártelmetlen, de nagyon fontos személynek tartotta. Ezért bizonyos “fontos” alkalmakkor elvárta tőle a protokolláris szereplést. Ez elől Kodály nem térhetett ki.

Egy alkalommal Kodály Zoltánt éppen Rákosi mellé ültették. A magyar párt diktátora vicces embernek hitte magát, mert szervilis környezete folyton hahotázott a suta humorán.

Meg akarta viccelni Kodályt. Látni akarta, hogy megijed. Bárkit meg tud ikeszteni, Kodályt miért ne tudná?

Komor arccal fordult hozzá:

- Rosszakat hallottam magáról, mester!

Kodály nem fogta fel a mondat jelentőségét. Nyugodtan felelt.

- Én is magáról!

A magyar irodalom egykori teljhatalmú diktátora, Gyulai Pál apró termetű ember volt. Állítólag kisebb, mint Napóleon.

Egy társaságban valaki szóvá is tette:

- Ön időnként nagyon erőszakos, Gyulai úr. Talán a méretét kompenzálja vele?

Gyulai dühösen vágott vissza:

- Láthatnak nálam kisebb férfiakat is!

Valaki közbekiáltott:

- De nem ingyen!

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt. Kár volt érte – a szerkesztő keveset olvasott.

Egyszer feldühítette a sok tiszteletpéldány, és akkor a bölcs szerkesztő úr – rendkívül ostoba hirdetést tett közzé a pesti lapokban:

„Tisztelt Író Urak! Felhívatnak azok, akik nekem tiszteletpéldányt szoktak küldeni, hogy a dedikációnál ne írják oda a nevemet, hanem hagyják a helyet üresen, mert kétszer annyit fizet az olyan könyvért az antikvárius, ahol a címzett helyére a vevő nevét lehet beírni.”