lnpeters blogja

Nehéz évnek

Hosszú vége,

Megbékélés,

Öröm kéne.

—–

A türelem tű fokán is átment;

Simogasd meg a lelkünket,

Ádvent.

—–

Rövidülnek a nappalok,

Kósza reménység andalog.

—

Apad a bűn, fogy a vétek,

Gyülekeznek már a fények.

—–

Idő hepehupás útján

Fürge öröm előttünk jár.

—-

Csendes öröm lelket ment,

Ádvent új reményt teremt.

—-

A világban él a Rend;

Ádvent -

Ahogy fent – úgy lent.

—-

Lelkünk fényesebben ragyog,

Integetnek a csillagok.

—–

Esténként a rozzant buszon

Ádvent néz be az ablakon.

—–

Szelíd, langyos csillagfényben

Ádvent ragyog át az éjen.

—-

Hideg télben

Lélek ébren,

Ádvent dala szól a szélben.

—–

Szépre,

Jóra

Mondjunk áment;

Mosolyogj ránk,

Szelíd ádvent.

Emmauszban,

Holdvilágnál;

Veled lennék – hogyha látnál.

—–

A csend az igazak szava;

Emmausz -

Mindig a Haza.

—–

Emmauszban Isten figyel;

Az Igazság

Mindig közel.

—–

Emmauszi kunyhó-falak…

El se férnek a nagy szavak.

—-

Emmausz itt van,

Hallgatag…

Másutt?

Csak anyagi javak.

—–

Míg a világ címkét ragaszt;

Itt bent az Úr

Vizet fakaszt.

—-

Emmauszban,

Éjfél felé;

A csendes többség – Istené

—–

Varratlan köntös,

Zabkása;

A Megváltás karnyújtásra.

——-

Egyhangú nap,

Szürke esték;

Ha felismerjük – üdvösség.

—–

Emmauszban,

Amíg élünk;

A Megváltó – a vendégünk.

—–

Emmauszban van csak Élet;

A Megváltás -

Nem ítélet.

Rozi néni húsz éve élt egyedül. A gyerekei régóta külföldön voltak, néha ímmel-ámmal hívták is, de ő érezte, hogy csak púp lenne a hátukon ott a messzi idegenben, ezért mindig nemet mondott. Már nem hiányolta őket karácsonykor sem. Tudta, hogy ilyenkor sem jönnek, hogy sok a dolguk. Ezt megszokta, tudta, ha a lelkében nem is fogadta el soha.

Az iszákos férje tizenegy éve ment el, igyekezett a lehetőségekhez mérten szép temetést rendezni neki, de leginkább megkönnyebbült.

Rozi néni sohasem szerette az urát. Akkor sem, amikor a gyerekek születtek. A férfi komisz, iszákos, nagyhangú ember volt, Rozi néni a kezdetektől sokat szenvedett mellette. Amikor berúgott, nem lehetett vele bírni. Az utolsó években volt a legkomiszabb, hetente többször is megverte az asszonyt.

Rozi néni úgy gondolta, az ura volt az oka, hogy nem tudtak rendes embereket nevelni a gyerekekből. Alig volt rájuk idő. Egyáltalán nem csoda, ha olyan messze mentek, ha nem törődnek az édesanyjukkal öregségében. Rozi néni már ezzel is megbékélt, és egyre ritkábban gondolt a gyerekeire.

Csak Mihály jutott néha az eszébe. Annak idején fess volt, fiatal, feleségül akarta venni Rozit, a lány hozzá is ment volna, de az apja tiltotta tőle.

-         Mit akarsz attól a koldustól? Ahhoz mész, akihez én adlak!

Így lett Rozi az ura felesége. Mihály meg úgy eltűnt, mintha sose létezett volna. Többé nem is hallott felőle semmit.

Végigsírták azt az utolsó estét.

-         Szökjünk meg, Rozi! Szökjünk meg, Kicsi Gyöngyvirágom! – kérlelte Misi.

-         Mit szólnának ahhoz az emberek?

Talán jobb lett volna megszökni, de most már mindegy, az évek elszálltak. Mi lehet Mihállyal? Azt se tudja, él-e, hal-e.

Többé senki sem szólította Rozit Kicsi Gyöngyvirágnak, ő most már leginkább „Rozi, az anyád!” volt. Bizonyára Isten akarta így.

Mihályra mindig emlékezett, különösen a jeles napokon, amilyen a karácsony is. Vajon milyen lett volna vele az élete? Mindegy, most már úgyis kárba veszett minden.

Néha azért még megnézte magát a tükörben. A bőre megereszkedett, a teste fájt a temérdek munkától, de még mindig nem az a fonnyadt vénasszony, ami a koránál fogva lenne. Mi értelme? Csúnya göncöket vett magára, öregasszonyos fejkendőbe rejtette őszülő, de még mindig sűrű haját.

Amikor újra eljött a karácsony, Rozi néninek furcsa gondolata támadt. Miért ne díszítsen fel egy kis fát? Nagyon régóta nem volt már karácsonyfája, azóta, amióta az ura részegen tüzet okozott az égőkkel, és félig leégett a ház. Kicsik voltak a gyerekek, minden megtakarításuk ráment az újjáépítésre.

Miért ne díszítsen fel egy kis fát?

Egész nap ezzel foglalatoskodott, egyre jobban érezte magát. Szép karácsonyi vacsorát készített, bekapcsolta a hetek óta néma tévét, szépen felöltözött.

Már sötét volt, amikor kopogtak az ajtón. Ismeretlen férfi volt, elegáns felöltőben.

-         Kit keres?

Ejnye, de ismerős? Ezek a kemény, kék szemek, ez a sóvár tekintet. Ki ez? Ugyanolyan jóvágású, mint…

Istenem, ki ez?

-         Kicsi Gyöngyvirágom!

Rozi néni sírva borult Mihály karjaiba.

Szent pillanat,

Maradj velünk soká!

—–

Fenyőillat, gyertyafény,

Varázskörben ülök én.

—–

Köszönöm, hogy élhetek,

Foghatom a Kezetek.

—–

Fut az Idő,

Ki tudja még, hová…

Szent pillanat,

Maradj velünk

Soká!

Boldizsár apó egyedül élt, immár évtizedek óta. A feleségét még fiatalon elkergette, a gyerekei sohasem látogatták meg.

Korábban csak a munkának élt, mindig pénz után szaladgált, alig ért rá otthon lenni.

Utazó ügynök volt a mestersége, sokat keresett, de valahogy soha életében nem értette meg, mit jelent az otthon melege.

Nem volt Boldizsárnak bizony se kutyája, se macskája. Nem is vágyott egyikre se. Járta az országot, kínálta a portékáját, vásárolt, költekezett, nem érdekelte a család sem. Barátai sem voltak, hiszen semmi egyéb nem érdekelte, csak a pénz.

Amikor azonban megöregedett, Boldizsárból Boldizsár apó lett. Attól kezdve naphosszat otthon üldögélt – egyedül. Bizony bánta, keservesen bánta, hogy neki nincs családja, mint a többi embereknek. Mit nem adott volna érte, ha ott nyüzsögnek körülötte.

Amikor eljött a karácsony, Boldizsár apó igyekezett elfeledni, milyen nap is van. Először ment is. A második magányos karácsony szomorú volt, a harmadik csaknem elviselhetetlen.

Negyedszerre sírva fakadt…

Közelgett immáron az ötödik magányos karácsony. Boldizsár apó mostanra másik városba költözött, és maga is más emberré vált. Az új városban nem ismerték a korábbi ügynököt, és Boldizsár apót jó embernek tartották, kedvelték a szomszédok.

De ettől még továbbra is magányos volt.

Így jött el a szenteste előtti nap. Boldizsár apó egyre szomorúbb lett. A tévé sem érdekelte, unta már.

Este szomorúan tért az ágyába.

Éjjel azonban álmot látott. Mintha maga Jézus szólította volna meg. Ott áll bizony előtte a megváltó, éppen olyan volt, amilyennek mindig képzelte.

-         Te ugyan nem jársz az én házamba, nem látnak a templomban, de én holnap eljövök hozzád!

Ha Boldizsár apó társaságba járt volna, nem veszi komolyan az álmát. Bárki rá mondta volna, hogy ostobaság, és ő többet nem törődik vele. De Boldizsár apó magányos volt.

Egészen lázba jött. Úgy kitakarította a házát, mint eddig soha. Minden ragyogott, csillogott-villogott, készen állt az Úrjézus fogadására. Rendbe hozta a kaput, kijavított mindent, amit csak tudott.

Ráadásul főzött. Pazar lakomát készített a várva várt vendégnek.

Délelőtt szinte tűkön ült, alig várta, mikor jön már Jézus.

Nem jött. Boldizsár apó már kiállt a háza kapujába, minden járókelőnek jól a szemébe nézett, de egyik sem volt Jézus. Mikor jön hát? Ki fog hűlni az ebéd.

Éppen dél múlt néhány perccel, és Boldizsár apó már azt fontolgatta, bemegy és megebédel – egyedül.

Közmunkások tisztogatták a háza előtt az árkot, rosszul öltözött, beesett arcú, borostás, mogorva emberek. Boldizsár apó közömbösen nézte őket. Lassan elfogytak, már csak egy maradt, beesett arcú, szomorú szemű fiatal férfi.

Boldizsár apó éppen bement volna a házába, amikor a férfi rosszul lett.

Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna.

Boldizsár apó a férfihoz lépett. Látta, hogy nem részeg. Felemelte, betámogatta a házba. Szörnyű gyanúja támadt.

-         Mikor evett utoljára?

-         Talán tegnapelőtt.

Boldizsár apó előbb a fürdőszobába vitte a férfit, fürdőt készített neki, közben átnézte a saját régi ruháit. Szekrényszámra álltak a kinőtt, használhatatlan ruhák. Tetőtől talpig felöltöztette a férfit, aztán asztalhoz ültette, és megebédelt vele. Bőséggel jóltartotta.

Jézusról el is feledkezett…

-         Nem hittem volna, hogy vannak még ilyen emberek – búcsúzott délután a vendég. – A Jóisten áldja meg, Boldizsár bácsi!

Miután kikísérte a vendéget, akkor jutott az eszébe Jézus. Vajon miért nem jött? Elfeledkezett volna róla? Esetleg észre sem vette? Sebaj – eljön legközelebb.

Álmában megjelent Jézus:

„Nem ismertél fel?”

Másnap karácsonyra virradt. Boldizsár apó boldog volt. Nagyon boldog.