lnpeters blogja

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

 

Az ostromsereg demoralizálódása most már törvényszerű volt. Létszámuk is fogyatkozott, betegségek, sebesülések tizedelték őket. A háromnapos eső alámosta az építményeket, vízzel árasztotta el az árkokat. Az ostromműveleteket szüneteltetni kellett, a sáncokon és a töltéseken sem folytatódhatott a munka.

 

A védelem azonban nem demoralizálódott, Szigetvár védői ugyanolyan elszántak voltak, mint a harc kezdetén. Tudták ezt Kanizsán is.

 

„…a szigetiek az Isten kegyelmes voltábul nagy jámborul tarták magokat, de kevesen vannak, nincs kinek alodniok, kevés a fegyverfogható”.

 

Látjuk, a kanizsai várban a védelem problémáival is tisztában voltak.

 

Ami a védelem esélyeit növelte: a falak még mindig sokkal jobb kondícióban voltak annál, mint amire számítani lehetett. A három hosszú hétig tartó súlyos ágyúzás ellenére még mindig védhető állapotban voltak.

 

Július elejére azonban a helyzet újra kritikussá vált: az ostromtöltések eljutottak a falig. A leeresztett tó medrét mindenfelől feltöltötte a török.

 

Hol marad a felmentő sereg?

 

Folytatása következik.

 

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

 

-         Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.

 

Fel voltam háborodva.

 

-         De mégis! De akkor is! de hát a tűz…

 

Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.

 

-         Próbáltál már tüzet gyújtani egy erdőben, eső után, hosszú emlékezetű? Azt hiszed, amiért az őserdők barbár lakóinak olyan könnyen megy, mindenkinek sikerül?

 

Lehajtott fővel hallgattam.

 

-         Tűz nélkül semmi sem megy majd, Medve – magyarázta csendesen. – Anélkül semmi sincs, csak a hideg kietlenség, meg a kínos halál. Tűz nélkül fabatkát sem ér a tudásunk. A tűz mindennek a kezdete. Ahhoz, hogy egykor majd újra érett kalászok aranyló hullámzásában gyönyörködjön a nyári Nap, hogy újra hajók szántsák a tenger végtelenjét, hogy városok nőjenek ki megint a földből, legelőbb is tűzre van szükség. A tűz az élet, a remény. Meg kell őriznünk, különben végünk. A többi tudás nem számít, a tűz segítségével előbb-utóbb – ha évezredek alatt is – minden pótolható. Utódaink a tűz segítségével egyszer majd újra meggyújthatják a műveltség fényét.

 

Nehezen tértem magamhoz.

 

-         Nem hiszem el! – hajtogattam makacsul. – Nem hiszem el! A katasztrófa egyszer véget ér. A szökőár és az áradás elmegy, ahogy jött.

-         Igen. Talán néhány hónap múlva.

-         Akkor is! – képtelen voltam engedni. – egyszer vége lesz. Akkor pedig az emberek újra vetnek, és újra aratnak.

-         A halottak nem fognak vetni, és nem fognak aratni, hosszú emlékezetű.

-         Nem fog odaveszni mindenki!

 

A teitán szomorúan ingatta a fejét.

 

-         Ahhoz sok ember kell, Medve. Csatornákat ásni, karban tartani, vetni, földeken dolgozni, aratni – sokak feladata. A megfogyatkozott maradéknak újjáépíteni sem lesz ereje. Sok idő kell majd ahhoz, hogy végre újra felnövekedjék, virágba boruljon és gyümölcsöt érleljen az emberi alkotóerő fája. Majd ha tömérdek új tapasztalatot halmoz fel a megszámlálhatatlan új nemzedék.

-         Mit szándékozol tenni?

-         Amit a Király. Ő Asztlantnak állít emlékművet, én pedig az emberi tudásnak. Az enyém lesz a tartósabb.

-         Emlékművet a túlélők számára?

-         Nem, hosszú emlékezetű. Nekik elég a tűz. Az emlékművet a messzi jövendő számára építem. Elszórva mindenütt a Földön. Ha majd újra világít egyszer az emberi szellem fénye, meg fogják találni, és talán meg is értik. Megpróbálom tovább hagyományozni a bölcsességet: óvakodjanak a tilos tudástól, és törekedjenek az igazságra, hogy a jövőben a hasonló világpusztulásokat elkerülhessék.

-         Az ember tehet arról, ami következik?

-         A mai ember semmiképpen. A mából nézve mindennek égi oka van. A varázslók hajdankorát azonban nem tudom a felelősség alól felmenteni. Az hitték, leigázták a világmindenséget! Az ostobák! Pedig nem műveltek egyebet, mint kontár kézzel beleavatkoztak a teremtés munkájába. Felborították az egyensúlyt, és ezért most mi fizetünk.

 

Ezt sajnos nagyon is el tudtam képzelni. Túlságosan sokat tudtam a varázstudományról. Ahol semmi sem első látásra érthető, semmi sem otrombán kézzelfogható, okok és okozatok láncolata mélyen rejtőzik az igazság ölében, egyetlen részigazság sem mindenható, semminek sincs egyetlen oka, és mindig minden mindennel összefügg. Mindig minden mindennel, minden szférában. És ahol mégis minden hátborzongatóan valóságos. Akkor is, ha messze túl van az öt érzék birodalmán.

 

A teitán pedig folytatta rendületlenül:

 

-         Embernek lenni hatalom, hosszú emlékezetű. A hatalomhoz azonban felelősség, mértékletesség és lelkiismeret tartozik. ahol ezek háttérbe szorulnak, ott ördögöt alkot magának az ember. Megteremti saját képére és ellenére a semmiből önnön elpusztítóját, a Rémet, a Gonoszt. Megteremti mindenütt, ahol az életet valamiféle hatalmi önkény vagy bárgyú, öngyilkos versengés irányítja, mert ezek kölcsönösen előnytelen kapcsolatok. Ahol egyetlen embert üldöznek, a többi is veszélyben van; ahol egyetlen embert elnyomnak, a többi sem él igazi szabadságban; ahol egyetlen ember éhezik, a többiek kenyere sincs biztonságban; ahol egyetlen ember tengődik máról holnapra, ott a többieket is útszélre vetheti a szél. Ahol egyetlen nép veszélybe kerül, ott a többi is végromlásra juthat. Mindaddig nem foszlik szerte a Gonosz képe, amíg egymás ellen élnek az emberek.

 

Ismerős volt ez nekem! Nagyon ismerős!

 

-         Ezeket a szavakat már hallottam apámtól – vágtam rá. – Ez az, amit isteni törvénynek és isteni igazságnak neveznek.

-         Úgy van – mondta a teitán. – Az egyetlen bölcsesség, ami örök és igaz. Az embernek két választása van: vagy ez, vagy a világpusztulás. Mindaddig, amíg az ember meg nem tanul dolgozni tisztán, tiszta célért, tiszta eszközökkel, és el nem veti magától végleg az erőszakot, és a hatalom minden egyéb formáját.

-         Tehát emlékművet állítasz a jövendőnek – tértem vissza. – Mit teszel még?

 

Néhány pillanatig habozni látszott.

 

-         Ebben kellene a segítséged, Medve – mondta végül. – Hajókat küldök a világ minden elérhető pontjára. Már beszéltem erről a Királlyal. Kétszáz hadigályát ígért nekem. Megértette, hogy Asztlant most többet tehet az emberiségért, mint bárki bármikor. Akkor is, ha soha senki nem fog emlékezni rá. Figyelmeztetni kell az embereket mindenütt. Húzódjanak a magas hegyekbe, vagy építsenek erős, tengerálló bárkákat, hogy készen álljanak, ha elérkezik a veszedelem. Őrizzék meg a tüzet mindenütt. Csak kevesen hallgatnak majd a figyelmeztetésre, és azok közül is csak némelyek fognak megmenekülni, de mégiscsak többen, mintha nem értesülnének a veszélyről idejekorán. Ehhez kell nekem a kétszáz hadigálya. Csakhogy a kétszáz hadigályára nincsen kétszáz megfelelő emberem. Olyan embert pedig hiába küldenék, aki maga nem látja át teljes egészében a fenyegető veszedelmet. Te azonban alkalmas vagy. Fél esztendő múlva, amikor az utolsó hajók indulnak, magam is tengerre szállok. Ha csatlakozol, máris többen vagyunk eggyel.

 

Átható tekintettel nézett a szemembe. Csupán néhány pillanatig haboztam.

 

-         Rendben van, teitán. Csatlakozom hozzátok, hogy hírt vigyek a világba a közelgő veszedelemről. Előbb azonban elutazom, hogy dolgozzam a Torony építésén. Két hónap elteltével azonban visszatérek, és kész vagyok tengerre szállni!

 

Határtalan megkönnyebbülés tükröződött a tekintetében.

 

-         Köszönöm, hosszú emlékezetű. Járj szerencsével az építkezésen! Az erőfeszítést nézd, ne az eredménytelenséget. Az eredmény az ostobák tanítója.

 

Volt még egy kérdésem.

 

-         Valamit még tudnia karok, teitán – szegeztem neki. – Meddig tar a Veszélyes Tudás rontó hatalma?

 

Pillanatig sem habozott.

 

- A Veszélyes Tudás ablakot nyit a beláthatatlan térségek felé, szárnyakat ad a repüléshez, kitárja elénk a mindenség mérhetetlen titkait. Kimeríthetetlen, határtalan és felfoghatatlan.

Ezer új kérdést szül mindene gyes válasz. Mindenki számára munkát és boldogságot rejt magában. De csak akkor, ha az ember – ha minden egyes ember – igaz úton jár. ha az emberek megérnek rá, hogy számukra hatalmassá válhasson a szemmel se látható, és elérhetővé a mérhetetlen. Addig azonban a tudás veszélyes, és bosszút áll.

 

- Bosszút? A tudás?

- Fegyvert ad a gonoszok kezébe, messze zengővé teszi az ostobák hangját, mindenhatóvá a kapzsiságot. Megmérgezi a világ egészségét az emberi felelőtlenség ezerféle váladékával, és kifordítja sarkaiból a mindenséget. Egy napon aztán végképp cserbenhagyja az embert, és minden bűnének következményét egyszerre zúdítja a nyakába. Saját ostobaságának tükrébe helyezvén végigver rajta önnön gonoszságának vesszejével, és visszakergeti az embert az út legelejére. Ez már megtörtént a világban, és megtörténik mindaddig, amíg az ember nem érett a tudás befogadására..

- Az mikor jön el, teitán?

- Nagyon sokára, hosszú emlékezetű. Ha majd ez a csupasz, kétlábú teremtmény az emberré válás rögös útján egyetlen újabb lépést tesz előre.

- Egyetlen lépést?

- Semmi sem több három lépésnél, hosszú emlékezetű. A tévutak, a hamis elágazások csalóka tüneményei a második lépést követően hívnak lidércfényükkel a pusztulásba. A varázslói én-hatalom hajszolása eme tévutak egyike.

- A jövőben is csalútra téved az emberiség?

- Talán nem, de az is lehet, hogy igen. Útódaink is válaszút elé kerülnek majd, és nem tudhatjuk, milyen utat fognak választani.

 

Másnap útra keltem, hogy részt vegyek a Torony építésében. Lovak vontatta szekéren utaztam, amelyet Asztlant beteges, ifjú Királya bocsátott rendelkezésemre. Mérhetetlen és merőben szokatlan kegy volt ez egy idegennel, ráadásul egy volt rabszolgával szemben, de ilyen időket éltünk. Recsegtek-ropogtak a világ tartóoszlopai, és a mindenség kifordulni látszott sarkaiból.

 

Három napig tartott az út. Közben minden lehetséges helyen a Toronyról kérdezősködtem. Azt válaszolták, az építmény máris olyan hatalmas, hogy irdatlan magasságba emelkedik a felhők fölé, és a tetejéről nyilakat lehetne lőni az égbe. Az egyszerű emberek arcán a hit lángja tündökölt, szemeikben lázasan izzott a bizakodás fénye, de én ettől egyre inkább beleburkolóztam komorságom súlyos köntösébe.

 

Harmadnap reggel pillantottam meg.

 

Folytatása következik.

 

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

 

Miért lenne vége a „nagy narratívának?”

 

Ha Fukuyama helyzetelemzése volna igaz, és az emberi társadalom elérkezett volna fejlődésének csúcspontjára, és a lehetséges legjobb világ valóban a liberális piacgazdaság lenne, még akkor sem volna igaz, hogy vége a nagy narratívának.

 

Hol van még a „globális világdemokrácia”, az egész földre kiterjedő liberális piacgazdaság? Ahol mindenki élvezheti a piacgazdaság áldásait az ateista vallás piac-istenségének gazdasági növekedést jelentő áldásai közepette, míg jóságos vezetőink hallgatólagosan irányítanak bennünket, és gyönyörködnek a profitjukban.

 

Sehol nincs még ez a globális mennyország, és korántsem biztos, hogy ezen bánkódnunk kellene.

 

A globalizáció jelenlegi „olvasatában” mintha nem volna helye sem a nemzeti, sem pedig a lokális identitásnak – amelyek nélkül személyes identitás sem létezik. Orwell látomásait is túlszárnyaló zsarnokságnak tűnik. Az emberiség individuumok identitás nélküli masszája lenne, ahol az egyén bármikor áthelyezhető másik kontinensre, másik családba, másik szexuális identitásba. Közben mindenütt hallgatná a propagandát, hogy mennyire szabad…

 

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel?

 

De igen. Minden eddiginél nagyobb és tágabb narratívában élünk. Az a tét, hogy lesz-e az emberiségnek jövője.

 

Emberhez méltó élet csak közösségben lehetséges. A valódi jövő a lokális és a globális egyensúlya mentén bontakozhat ki. Csak akkor lesz emberhez méltó, ha egyetlen népnek sem kell feladnia hagyományait, nyelvét, kultúráját.

 

 

Ez a jelen igazi tartalma, és ezen elvek mentén kell keresnünk az új költészet feladatait.

 

v     Nem úgy tűnik, hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?

 

Folytatása következik.

 

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

 

Egy Pribék Lázár nevű görögkeleti vallású rab, aki korábban a topcsiknál, a török tüzérségnél szolgált, felajánlotta, hogy szabadulása fejében hajlandó a török ellen harcolni. A várkapitány levetette a rabról a bilincseket, tanúk előtt, ünnepélyesen feleskette, és beosztotta az ágyúk mellé.

 

Pribék Lázár nélkülözhetetlennek bizonyult a továbbiakban. Első lövésével azonnal telibe találta és megsemmisítette az egyik legveszélyesebb ellenséges ostromlöveget. Végül kitűnően használta az ágyúkat, közben új tüzéreket képezett ki, de a különféle gyújtó és robbanó eszközök készítésében is mesternek bizonyult. Segédje egy végvári katona, Nagy Balázs lett.

 

Közben azonban a török töltések egyre közelebb jöttek a vár két déli szögletbástyájához. Az építők százával hullottak a védők tüzében, de a pasát ez nem zavarta. Augusztus huszadika után már homokzsákokkal magasította a török a két töltést. A pasa a zsákok beszerzését a várostromban nem használható lovasságra, a szpáhikra bízta. Ezeknek normaszerűen, botbüntetés terhe mellett kellett megfelelő mennyiségű homokkal töltött zsákról gondoskodniuk.

 

„Valamelyik meg nem szörözhetné az meghagyott napra, száz pálcát vesznek rajta”

 

Nyilván ők is a nyomorult magyar falusiakat terhelték ezzel is, akik pedig a töltések építését is végezték – robotmunkában.

 

„az föld népét mindenfelől felmozdítják, kelletlen kergetik”.

 

A magyar jobbágy nyögött, ő és állatai végezték a munka javát.

 

„Egynéhányezer szekér hordja a vágott fát és kévékbe kötött fát”

 

Sokat remélt a pasa a két töltéstől.

 

„minden faltörő álgyúnál az Sziget elveszésében többet árt”.

 

Ebben a töröknek teljesen igaza volt, de ezt a várbeliek is tudták. Igyekeztek hát akadályozni a munkát, időnként fergeteges tűzzel. Ettől is csak a nyomorult, munkára hajtott magyarok szenvedtek, a töltések pedig lassan, de biztosan haladtak a vár felé.

 

Hasonlóan nagy baj volt, hogy a török tüzérség most már pontosan tudta, mit kell tennie a palánkfalakkal. Négy éve, Eger ostrománál a topcsik szemből tüzeltek a palánkra, amivel azt érték el, hogy az ágyúlövedékek betapadtak a fonadékba, és erősítették a falat.

 

Itt most a török tüzérség rézsútosan lőtte a palánkfalakat. A sövényfonat sártapasztása kezdett leperegni, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a palánk szabadra kerülő száraz faanyagát felgyújtják.

 

A palánkfalaknak ez volt a gyengéjük. Ha a fal leég, a vár többé nem tekinthető erődnek.

 

Egyik-másik ponton szabadra került a faanyag. A védők is érzékelték a veszedelmet, lövészeket sorakoztattak fel a szabadra kerülő fagerendák védelmére.

 

„Azon valának, hogy meggyújtanák szénnel az falt, sommát is ígértek annak… az ki először meggyújthatja, de igön elunták…” 

 

Az „igön elunták” nem azt jelenti, hogy puszta lustaságból hagytak volna fel a kísérletezéssel a törökök. Az izzó faszénparazsat nem lehet kilőni sem ágyúból, sem puskából, azzal oda kell lopakodni a gerendákhoz.

 

Miután a falat védő lövészek végeztek néhány próbálkozóval, a többiek nem mertek tovább kísérletezni.

 

A török ostromtábor egyszerű katonái nem úgy gondolkodtak, mint a parancsnokuk. Kezdtek demoralizálódni.

 

Az ostrom tizennyolcadik napján a várkapitány egyik kéme ezt jelentette róluk:

 

„az köznép örömest kész volna elhagyni, de a fejedelem nem akarja…”

 

A katonák szívesen abbahagynák az ostromot, de a pasa nem engedi.

 

A tizenkilencedik napon, június huszonkilencedikén megnyíltak az ég csatornái, és a zápor három napig áztatta az ostromlókat. Ez nagyon fontos momentum volt, talán a siker egyik fontos tényezője volt ez a háromnapos esős idő.

 

A védők időt nyertek.

 

Folytatása következik.

 

TIZENHETEDIK RÉSZ

 

A beteg Király visszafordult, és rám vetette lázfényű szemének bágyadt, tört sugarait.

 

-         Megteszem, amit mondtál, építőmester – mondta elszánt hangon. – Elküldöm hadihajóimat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, bővizű folyamokat, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, utánuk küldöm mestereimet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

 

Nagyot sóhajtottam végtelen megkönnyebbülésemben.

 

-         Tudnod kell azonban, építőmester, - folytatta a Király. – hogy Asztlant népének így is, úgy is mindörökre vége. Mert a tíz tartomány előkelői tíz felé akarnak majd letelepedni, és mihelyt Asztlant szent földjét elhagyjuk, nem lesz többé király, akire mindannyian hallgatnának. Sehol a nagyvilágban nincs annyi vadakban bővelkedő erdő, annyi bővizű folyam, annyi jól termő szárazföld, annyira kellemes éghajlat, hogy képes legyen Asztlant valamennyi lakóját eltartani, és képes legyen őket asztlantiaknak megtartani. Egy népnek csak egy hazája van. Mihelyt azt elhagyja, maga is megváltozik. Az új hazában új viszonyokkal, új istenekkel, új ellenséggel kell majd a maradéknak megküzdenie. A kőfallal övezett, bevehetetlen városok idővel egymás ellenségeivé válnak, áldatlan testvérháborúk egész sorát fogják megvívni, némelyik hatalmas birodalmak központjává, némelyik meg üszkös romhalmazzá, sakálok fészkévé válik egy baljós napon. A nép maradékát balszerencse és az elemek dühe fogja tizedelni, és mindenki ott fog élni, ahol a sorsa partra veti. Mindenki a számára legrövidebb utat választja majd; ki a Kettős Kontinens mérhetetlen térségein keresi majd a szerencséjét, ki a fekete bőrű emberek hatalmas földjének buja erdeit irtja majd, hogy várost építsen a helyébe, ki a nagy félszigetekkel tarkított északkeleti szárazföldön, ki meg a Nagy Öböl valamely partvidékén keres majd új hazát magának. Idővel nemcsak azt felejtik el, hogy Asztlantból származnak, de szót sem értenek majd egymással. Asztlantiak csak addig vannak, amíg Asztlant létezik!

 

Szíven ütöttek a szavai. Most kezdtem megérteni; a Torony több annál, mint menedék a túlélők számára.

 

-         Emlékművet akarsz építeni, felséges uram, - néztem a szemébe. – Emlékművet Asztlant számára. Méltóságteljes monumentet, amelybe bele van zárva Asztlant lelke. Hogy Asztlantból valamit megőrizzen. Akár a víz színén, akár a tenger mélyén.

 

Alig észrevehetően bólintott.

 

-         Ha emlékmű lesz, emlékművet, ha koporsó lesz, koporsót. Asztlant megérdemli – mondta felizzó szemmel.

-         Koporsót egy nép számára?

-         Koporsót egy népnek és egy Királynak – nézett rám hosszan, lázasan. – Abba temetkezem, ha eljön az időm.

 

Néztem a szemébe, és nem jutottak el hozzám a szavak.

 

-         Köszönöm neked, építőmester – mondta egy pillanattal később, hálatelt arccal. – Köszönöm neked, hogy megértettél. Megértettél, ahogy kevesen.

-         Számíthatsz rám, felséges uram – nem felelhettem mást.

-         Asztlant Királya vagyok, és Asztlant Királya másképp nem tehet. Rám bízatott ez a hatalmas hajó. Én vagyok a kapitánya. Nem hagyhatom el. Ha süllyed, vele süllyedek.

 

Álltam megrendülten, és figyeltem, amint testőrei élén távozik. Magamra maradtam Mertlivel. Ahogy a Király eltűnt, nyomban rátámadtam, és megragadtam a szakállát.

 

-         Hogy merészeled magad varázslónak nevezni?

-         Ki vagy te, uram? – kérdezte halálra váltan. A varázsló jele miatt nem volt mersze a Királlyal együtt távozni.

-         Felelj a kérdésemre!

-         Láthatod, uram, nem vagyok igazi varázsló.

-         Látom!

-         De őrzöm egy apró darabját a tudásnak! Egész Asztlantban az én hatalmam a legnagyobb! Legalábbis az enyém volt, amíg fel nem bukkantál, uram.

-         Őrzöd ám, te csirkefogó! Szélhámos! Bűvészkedéseiddal félrevezetted a Királyt és bőséges jövedelmet húztál tőle! Így van?

-         Semmi rosszat sem tettem, uram! Néhány ártatlan trükknél egyebet nem tudok.

 

Lecsillapodtam és elengedtem a szakállát. Hálásan nézett rám.

 

-         Segíthetnél nekem uram! Keresem a nagy igazságot. A Bölcsek Kövét! Ami nagy dolgokra tette képessé az elmúlt korok varázslóit.

 

Csaknem elnevettem magam. A butaságnak micsoda feneketlen mélységei tárulnak fel egy-egy ilyen áporodott lélekben! Most értettem meg először, miként tűnik semmibe apámék tudománya: a varázstudomány tiszta búzaszemei közé az évszázadok múlásával egyre több ocsú keveredik, mígnem alig marad belőle annál egyéb. Önjelölt művelői törvényszerűen hiszik „tudományuk” legértékesebb részének a legkövérebb bolondgombát, mivel ők olyasmit akarnak a varázshatalom segítségével elérni, ami igazi varázslónak sohasem volt, és nem is lehetett célja: földi hatalmat és gazdagságot. Így aztán ugyanolyan feneketlen türelmetlenséggel fordultak a varázstudomány felé, ugyanaz a tébolyult önhajsza kergeti őket, ami az eszelős hódítót új területek kirablására, és a kapzsi harácsolót új kincsek megkaparintására sarkallja. Maguk gyomlálják tehát nemzedékről nemzedékre a valódi tudás mozaikszerű maradványait, hogy a maguk felnevelte temérdek dudvának helyet adjanak.

 

Nehezen leplezhettem a csalódásomat. Azért fogtam kérdőre ezt a ripacsot, hátha félelmében elejt egy-két szót Napsárkány testvérem felől, de most kénytelen voltam belátni, hogy a boldogtalan Mertlinek nincs, és nem is lehetett a bátyámhoz soha semmi köze.

 

-         Bolondságot beszélsz! – azzal vállon ragadtam, hogy kipenderítsem.

-         Jó ügyet szolgálok, uram! – üvöltötte kétségbeesetten. – Tartom a Királyban a lelket! Előrelátó Proget úr is ezt kérte tőlem!

-         Kicsoda?

-         Előrelátó Proget úr, a teitán!

 

Most rajtam volt a meglepődés sora.

 

-         Valami idegen neve van, talán azt jelenti, hogy előrelátó. Szent tudást őriz, és Asztlant megmentésén fáradozik.

 

Elmosolyodtam az ostobaságon. Az „Előrelátó” a teitánok testületének egyik magas fokozata volt. a teitánokról korábban sokat hallottam. Sokan bogaras tudósok gyülekezetének vélték őket, de apám sok jót mondott róluk. Azt hallottam, tőle, hogy talán a világ fennmaradásának záloga, vagy legalábbis egyik záloga az a testület, amelynek neve így hangzott: Asztlant teitani.

 

Másnap felkerestem Progetet, a teitánt. Hófehér szakállú, de még mindig öles termetű férfi volt hatalmas, boltozatos homlokkal, rendkívül eleven és mélytüzű szemekkel.

 

-         Üdvözöllek, teitán! Medve vagyok, az építőmester.

 

Egy szempillantás elég volt neki, hogy alaposan végigmérjen.

 

-         Üdvözöllek, hosszú emlékezetű!

-         Ezt honnan tudod? – kérdeztem megütközve.

-         Ha egy messzi földről származó építőmester Asztlantba jön, az elég különös, de nem lehetetlen. Hogy ugyanaz az építőmester ott, ide sok ezer mérföldnyire a legtisztább asztlanti nyelven szólítja meg a hajó kapitányát, az már elgondolkodtató, de még mindig nem teljesen lehetetlen. Dehogy ugyanez az építőmester a varázsló jelét mutatja annak a nyomorult Mertlinek, és számon kéri rajta bohóckodásait, az már teljesen egyértelmű. Te nem így gondolod, kedves Medve, vagy akárhogy hívjanak?

-         Leleplezték, uram. Úgy tűnik, előtted nincs titok Asztlantban.

-         Csak azt tudom, amit tudnom kell, és tudnom érdemes.

-         Úgy hallottam, Asztlant megmentésén munkálkodsz, uram.

 

Néhány pillanatig nagyon komolyan nézett a szemembe.

 

-         Tudnom kell – még mindig farkasszemet nézett velem. – mik a szándékaid. A magadfajtákat egy ideig nem látták szívesen az országunkban. Az üldözésnek mára ugyan vége, de elfelejteni aligha lehetett.

 

Teljes őszinteséggel válaszoltam.

 

-         Keresem az apámat, és a testvéreimet, teitán. De mielőtt rájuk bukkannék, kész vagyok részt venni a Torony építésében.

-         Tisztelet illet az elhatározásodért, hosszú emlékezetű. Ha valaki, hát te aztán fel tudod mérni, hogy az építkezés mennyire neme eszme, ugyanakkor mennyire torokszorítóan hiábavaló.

-         Szeretnék a terveiről hallani, uram.

-         Számíthatok-e bennük rád is? Teitánból nagyon kevés van, az egyszerű emberek meg nem képesek átlátni.

-         Mielőtt válaszolnék, tudnom kell, miről van szó.

-         Iszonyú katasztrófa fenyegeti a világot, hosszú emlékezetű. Tűz és víz együtt fog pusztítani, de leginkább a víz lesz a felelős. A Jégföldek jege olvad, a tenger szintje emelkedik. A megemelkedő víztömeg sok tűzhányót hoz majd működésbe, és felébreszti a tengerek szunnyadó őserőit. Néhány új sziget keletkezik, de még több merül el a tengerben. Ez lesz Asztlant sorsa is: olyan lidérces mélységbe ragadják majd le a tengerfenék rejtelmes erői, hogy nyoma is alig marad. A kataklizmát semmiféle Torony nem fogja átvészelni. Hatalmas áradások és szökőárak söpörnek végig a világon, romba döntik a városokat, és tömegestül pusztítják el az embereket. A mi világunk végleg eltűnik.

-         Értem – motyogtam főbe kólintva.

-         Nem érted – mondta a teitán. – mi sem értjük. Fel sem foghatjuk, mi mindennel fog járni.

 

Némileg összeszedtem magam.

 

-         Mennyi időnk van?

-         Talán néhány rövid esztendő.

 

Valami szöget ütött a fejembe. Már percek óta ott motoszkált, de a kérdésig csak most jutott el.

 

-         Honnan tudod mindezt?

-         Mi a tudást őrizzük, Medve - nézett rám végtelen türelemmel a teitán. – A Veszélyes Tudást. Amely nem kerülhet az emberek tudomására mindaddig, amíg meg nem értek rá. Többet nem mondhatok, köt a fogadalmam.

-         Mennyire biztos a pusztulás?

 

Szomorúan bólintott.

 

-         Nem szeretem senkiben megtörni a reményt, de itt nincs miben reménykedni. A bizonyosság teljes és tökéletes.

 

Néhány pillanatra közénk telepedett a hallgatás.

 

-         Mit szándékozol tenni? – kérdeztem aztán.

-         Menteni fogom, amit lehet.

-         Őrizni a tudást?

 

A teitán arcán árnyék futott végig.

 

-         Őrizni, ami őrizhető. A Veszélyes Tudás jócskán meg fog csappanni, de nem igazán kár érte. Egyvalamit azonban meg kell őriznünk a jövő nemzedékek számára. a tüzet.

 

Elképedtem.

 

-         A tüzet? – kérdeztem megrökönyödve. – azt hiszed, annyira…

 

Folytatása következik.