lnpeters blogja

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

 

Miért lenne vége a „nagy narratívának?”

 

Ha Fukuyama helyzetelemzése volna igaz, és az emberi társadalom elérkezett volna fejlődésének csúcspontjára, és a lehetséges legjobb világ valóban a liberális piacgazdaság lenne, még akkor sem volna igaz, hogy vége a nagy narratívának.

 

Hol van még a „globális világdemokrácia”, az egész földre kiterjedő liberális piacgazdaság? Ahol mindenki élvezheti a piacgazdaság áldásait az ateista vallás piac-istenségének gazdasági növekedést jelentő áldásai közepette, míg jóságos vezetőink hallgatólagosan irányítanak bennünket, és gyönyörködnek a profitjukban.

 

Sehol nincs még ez a globális mennyország, és korántsem biztos, hogy ezen bánkódnunk kellene.

 

A globalizáció jelenlegi „olvasatában” mintha nem volna helye sem a nemzeti, sem pedig a lokális identitásnak – amelyek nélkül személyes identitás sem létezik. Orwell látomásait is túlszárnyaló zsarnokságnak tűnik. Az emberiség individuumok identitás nélküli masszája lenne, ahol az egyén bármikor áthelyezhető másik kontinensre, másik családba, másik szexuális identitásba. Közben mindenütt hallgatná a propagandát, hogy mennyire szabad…

 

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel?

 

De igen. Minden eddiginél nagyobb és tágabb narratívában élünk. Az a tét, hogy lesz-e az emberiségnek jövője.

 

Emberhez méltó élet csak közösségben lehetséges. A valódi jövő a lokális és a globális egyensúlya mentén bontakozhat ki. Csak akkor lesz emberhez méltó, ha egyetlen népnek sem kell feladnia hagyományait, nyelvét, kultúráját.

 

 

Ez a jelen igazi tartalma, és ezen elvek mentén kell keresnünk az új költészet feladatait.

 

v     Nem úgy tűnik, hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?

 

Folytatása következik.

 

SZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ

 

A költészet mindenféle kánontól függetlenül létezik, és nemzedékről nemzedékre mindig megújítja magát.

 

Most már jöhetnek újra az eddig tartalékolt kérdések:

 

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

 

Igazából a vers magyarázata, értelmezése sohasem helyettesítheti magát a verset, és főleg sohasem állhat a vers helyett. A magyarázat, értelmezés akár köteteket is megtölthet, de nem képes a vers élményét megragadni. Úgy aránylik a vershez, mint fejőstehén a szuperszonikus repülőgéphez.

 

A jó vers magában érvényesül. A magyarázat, elemzés, ha lényegre törő, esetleg segíthet nekünk a vers még ismeretlen dimenzióinak feltárásában, de nem képes lírai élményközösséget adni.

 

Más kérdés, hogy kell-e egyáltalán magyarázni a verset?

 

Jó esetben a magyarázatot nem a vers igényli, hanem a magyarázó. Néha jólesik szembenézni a verssel, és megkísérelni az élményt írásba foglalni – esszé, tankönyv, vagy valami más ürügyén.

 

A kritikusnak a verset nem magyaráznia, hanem vallatnia, értékelnie kell. Itt bőven láthatunk szerepzavart. Ma sok esetben az állítólagos kritikus valóban magyarázza a kanonizált költők műveit, sőt kimondottan a hódolatát fejezi ki előttük.

 

A jó verset nem befolyásolja, ha kritizálják, az se, ha nem. Nem befolyásolja, ha magyarázzák – az se, ha nem. Lírai élményközösséget ad így is, úgy is.

 

Baj akkor van, ha a verset állandóan magyarázni kell, mert különben a befogadónak nincs esélye. Ilyen esetben maga az örökös magyarázat leplezi le a lényeget: a vers magától esélytelen. A kanonizált költők sok versével éppen ez a helyzet.

 

Erre kell a kánon infrastruktúrája.

 

Csakhogy…

 

v     Pótolhatja-e az infrastruktúra a valódi költői erőt?

 

Felesleges ismételni, az eddigiekből kiderült: Nem.

 

Folytatása következik.

 

SZÁZNYOLCVANEGYEDIK RÉSZ

Most már jöhet a többi kérdés:

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

Akad olyan vers, ami elsőre nem tud megfogni bennünket. Ennek számos oka lehet. A jó vers azonban előbb-utóbb megszólítja az olvasóját. Ha nem elsőre, akkor később. Mindannyian vagyunk így számos alkotással.

Ezzel (is) igyekszik visszaélni mai kanonizált költészetünk.

A jó vers mellett is elmehetünk, de valami mégis arra késztet, hogy idő múltán újra elolvassuk. A rossz vers nem. A rossz vers képtelen rá, hogy az olvasót megfogja. Némi tapasztalattal az esetek többségében azonnal megérezzük, ha rossz verssel van dolgunk. Ha nem vagyunk ebben biztosak, megnézzük újra. De ha már egyszer meghoztuk a végleges ítéletet, semmiféle hivatalos biztatás nem fog bennünket ettől eltéríteni.

A rossz verset soha többé nem akarjuk még egyszer elolvasni. Akkor sem, ha bárki, bármilyen eszközökkel próbál bennünket erre rávenni.

Vajon miért?

Ø      Nem tetszik a vers véleménye?

Ø      A szóhasználata?

Ezek hozzájárulhatnak, de egyik sem perdöntő. Ha a vers foglalt vélemény a miénktől eltér, attól még elismerhetjük a költeményt. Sok ilyen vers van. a szóhasználat már perdöntőbb lehet, de ezen is túltesszük magunkat.

Nem.

A rossz verset egészen egyszerűen azért utasítjuk el, mert – rossz.

Itt akárhány újraolvasás sem segít. Ez fölösleges időtöltés. A kanonizált verseket azonban „nem elég egyszer elolvasni”. Fentebb már szóltam erről, most is ugyanazt tudom mondani. A többszöri elolvasás itt semmi egyebet nem céloz, csak azt, hogy az olvasó – meggyőződését, első ép érzékét félretéve – „alkalmazkodjon” az alapvetően sznob elvárásokhoz, és kínnal-keservvel keressen valami értéket ott, ahol nincs.

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

Igazából egyik módon sem keletkezik a költő. Nem hinném, hogy születéssel lenne a líra művelésére predesztinálva.

Az emberek jelentős része rendelkezik több-kevesebb költői tehetséggel. Ez azonban puszta adottság. El is halhat, ha nem gondozzák, ha nem fejlesztik.

Az igazi tehetséget a munka teremti. A születéssel hozott, vagy utána szerzett tehetség önmagában semmire sem ad biztosítékot. Kell hozzá még az érdeklődés, a hajlam, ami munkára sarkall, alázatra nevel, felkészít az alkotásra.

Még ez sem elég.

Elhivatottság is kell hozzá, a szerep vállalása.

Önmagában még ez sem elég – pontosan meg kell érteni a szerepet, a feladatot. Vállalni kell a küldetést.

A kanonizált költő mindezt megkerüli. Kinevezteti magát a hivatallal, aztán a kánon világában helyezkedik, kapcsolatokat épít, ezek segítségével köteteket produkál, díjakra hajt, és begyűjti az erőviszonyai adta kritikákat.

Ehhez nem kell küldetés.

A protokoll látszólag jól képes helyettesíteni mindent, ami fontos. Bizonyos alkalmakkor a művelődési intézményeket figyelmeztetik (ma is), hogy az alkalomra melyik kanonizált költőt „illik” meghívni. Ha már valahová invitálják, a hivatal gondoskodik róla, hogy az adott vidéken több helyen is alkalma legyen fellépni. Eljópofizgat a gyakran kivezényelt közönségével. Fotót készít a csinos lányokkal, ölelgeti őket, a fruskák meg roppant büszkék rá, hogy közös fotójuk van XY vagy NN költő-műfordítóval.

Ez nem küldetés, csak protokoll. A kinevezett költőnek nem kell megküzdenie a közönségér, számára csak a kánonon belüli erőviszonyok számítanak. 

Folytatása következik.

 

SZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Most kell újra feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

A válasz egyértelmű: Nem.

Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk?

Nem árt tisztázni, hogy voltaképpen mit is jelent a „meg nem értett zseni”. Ebben a fogalomban két, egymástól merőben eltérő karakter mosódik egybe.

Nézzük:

1. Az olyan költő, akinek a versei életében nem tudnak eljutni a közönséghez, a publikum a művészetéről információt nem szerez, versei szűk körben maradnak. A halála után azonban a körülmények megváltoznak, a költő művészete széles körben ismertté válik, és életműve elnyeri a megérdemelt ismertséget és sikert.

Fontos hangsúlyozni, hogy ilyen költő esetében életében a társadalom minden rétege elutasítóan viselkedett, hiszen a közöny is az elutasítás egy neme. Hogy ennek oka az információk hiánya, vagy valami más, az nem releváns. Az ilyen költő mindig „alulról” érkezik. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül szegény ember volna, akár arisztokrata lehet, az „alulról” itt a kor elismert költészetéhez viszonyítva értendő.

A költő halála után azonban a versei tovább harcolnak, és végül győznek. A költő – a magánember – erről természetesen sohasem értesül. Halála ellenére a költő eljut a közönséghez és a versek alkalmasnak bizonyulnak a lírai élményközösség megvalósítására.

Itt világlik ki, mennyire nem azonos a költő, mint magánember, és a költő, mint a vers szerzője. A magánember tragédiája, hogy nem éri meg versei sikerét, a költő azonban végső soron mégis győzelmet arat.

Az ilyen költőnek nincs rá módja és alkalma, hogy meg nem értett zseninek jelentse ki önmagát, ne is teszi. Mások meg főleg nem. Nem képes, nem tud a közönség elé állni. Hogy miért? Mindig az okok egyedi kombinációja miatt.

Az ilyen költő rászolgált a közönség megbecsülésére, és azt el is éri. Talán életében is elérte volna, ha a kommunikációs körülményei szerencsésebbek.

Ilyen költő bőven akad az irodalomtörténetben nálunk is, másutt is.

A másik – ezzel sajnálatosan összemosott – karakter azonban egészen más.

Gyakran olyan költőt titulálnak meg nem értett zseninek, akit éppenséggel a kánon szeretne a publikumra tukmálni. Ott bent kiváló pozícióba került, korszakos jelentőségűnek magasztalják, és a kánon mindent megtesz, hogy az olvasókra erőltesse. Az ilyen „meg nem értett zseninek” komoly infrastrukturális és anyagi támogatása van, de a kánon sznob holdudvarán kívül a közönség nem vesz róla tudomást, vagy kereken elutasítja.

Az ilyen költők általában se nem zsenik, se nem meg nem értettek. Megbuktak a közönség előtt. A kánon egy ideig még erőlködik velük, de aztán – legkésőbb nemzedékváltás idején – keres helyettük mást.

Van ennek a kanonizált költőtípusnak egy sajátságos változata, manapság különösen sok van belőle. Ez éppenséggel saját maga igyekszik meg nem értett zseninek feltüntetni önmagát, ügyesen vagy ügyetlenül; de nem a közönség irányában, hanem éppen a kánonon belül, így akarván növelni respektusát.

Ez a típus napjainkra eléggé nevetségessé is tette a „meg nem értett zseni” fogalmát. Már évtizedekkel ezelőtt is erősen kérdőjeles volt. nem véletlenül alkotott róla aforizmát Feleki László:

„Modern költő meg nem értésre vágyik.”

Ideje utoljára feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Most már teljesen egyértelmű a válasz:

Nem. Semeddig. A „meg nem értett zseni” a költészetben abszurdum. Különösen akkor, ha élő emberre mondják.

Folytatása következik.

 

 

SZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

 

A költészet tehát sohasem profanizálódhat – illetve profanizálódhat, de ezzel elveszíti jelentőségét, és nem képes betölteni küldetését. Utóbbival kapcsolatban azt mondhatjuk, jelenlegi kanonizált profán költészetünk nemcsak nem tudja, egyértelmű, hogy nem is akarja felvállalni a feladatait.

 

A profán költészet művelője a státuszköltő. A társadalmi hierarchiában meggyökeresedett költő-státusz betöltője, a „hivatásos költő”, aki a státusz nyújtotta előnyöket élvezi, ezért cserében éppen olyan „költészetet” produkál, amelyet a státuszköltészet fenntartója, a nemzetközi pénzügyek és a piac fölött ténylegesen regnáló háttérhatalom tőle elvár. Leginkább olyat, ami a céljait követi, helyesli, reklámozza, népszerűsíti akkor is, ha ezek a státuszköltő közösségének érdekeivel ellentétesek.

 

Valamit tisztáznom kell: a státuszköltő nem nemzetáruló és nem hazaáruló. Ezt sürgősen felejtsük el.

 

A státuszköltő hazája a státusz-közösség, amely őt költőnek kinevezte. Ez pedig egyáltalán nem nemzetelvű, hanem egyértelműen kozmopolita. A nemzeti érdekekkel nincs tisztában, nem is akar, nem is érdeklik a nemzeti szempontok, mert ő ebben az értelemben nem tekinti magát a nemzet tagjának. Az őt eltartó nemzetközi infrastruktúra törekvései és szempontjai a számára sokkal relevánsabbak.

 

Természetesen lehetnek egyéni kivételek, lehetnek őszinte hazaszeretetet érző státuszköltők, de az ilyenek az infrastruktúrának a peremére szorulnak.

 

A többi bőszen bőgi a támogató médiával együtt a ma divatos státusz-szamárságokat, hogy a hazaszeretet voltaképpen:

 

v     Fasizmus

v     Etnicista populizmus

 

Et cetera, et cetera…

 

A riasztó példákat naponta látjuk.

 

A státuszköltő közönsége – amennyiben van – gyakran szintén olyan emberekből áll össze, akik a „globalizáló” kozmopolitizmus terjedésében érdekeltek, vagy akkor képzelik magukat „felvilágosultnak”, ha a kozmopolita propaganda közhelyeit szajkózzák.

 

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

 

Egyáltalán nem. Az igazi költészethez tartozik:

 

v     Vers

v     Költő

v     Közönség

 

A vers születik meg a leghamarabb. Költészet azonban csak akkor jön létre, amikor a vers eljut a közönséghez.

 

Vers, költő és közönség összefüggésében sohasem a státuszköltő játszik szerepet. Költő az, akivel a versben találkozunk, a lírai én. Sohasem a magánember, aki a verset írta.

 

Jó verset elvben bárki írhat, gyerektől az aggastyánig. Mindenkiben megvan arra a lehetőség, hogy – akár életében egyszer – jó verset írjon. Abban a versben ő a költő. Lehet, hogy soha többé nem válik azzá, de abban az egy versben mindaddig az marad, amíg bárki olvassa vagy szavalja.

 

Az interjú adó, író-olvasó találkozót tartó, sajtóértekezleten poénkodó, nyilvánosan jópofizó, politikai ügyekben szót emelő, egyesületi gyűlésen szónokló, díjért acsarkodó stb. magánember – akárhány verset írt is egyébként – a felsorolt szituációkban nem költő. Költőnek lenni nem státusz, hanem jelenlét a versben, kommunikáció az olvasóval. A költő személyes jelenléte által lesz értéke a versnek.

 

A verseiben a költő mindig jelen van, a magánéletben soha.

 

Folytatása következik.