Kivilágos sötétben

 Szokásosan zajlik az életnek nevezett rianás: a telet seggberúgta hóvirágmintás cipőorrával a tavaszi szél, hónaljszagú vizeket ont a dal, olyan darabokban imádnivalóan szép ez a március. Hát nem? Vendégmarasztaló biznisz szikkad az utcákban, eteti az éhesen tátongó csónakokat és más járműveket. Az imitt-amott fellelhető, lehányt salakok élvezettel szagolják a csinhuan tartományokban megkeresztelt bőrökön át fényre kandikáló lábszagokat. Rá se rántanak a nagymama szorgos kezű zoknistopjaira.
  A konyhaablakon bőszen árad be a szomszéd jól felrovott disznószaporulatát jelző illat és hanghurrikán, aminthogy a bejárati ajtó résnyire tátottján át a harmadik szomszéd kajálási szokásait tarthatjuk számon. Sárgásbarnás végtermék per kiló visszavezethető egyenes arányban a délebéd előtti és utáni elfogyasztott vásárlásokra. No meg némibeli tényekre. Amik foghíjasak még kérem itten falu(kas) szinten. Csatornázási fémtömések pediglen szükségletekből adódóan vannak. Hiába na, a rózsaszín Szilviák takarási igyekezete gyengus álcázási hadművelet. Ilyen nagy szájakban.
 Szállnak a remények, pampás nótaszóra mokaszinozik Winettou, nyelvtudása az újszülöttekével vetekszik. De bagózik rá. Békepipafüstöt ereget szája sarkában. S hátul.
 A nappali térlátás ablakától öt méterre, na jó, hazudtam: öt és félméterre virít a pajta marha, ez mondjuk érvényes mindenféle bentre is. Mellette döglégyvirágok teszik színesebbé az agyonmosott farmerszínű reggelt, s bírják szállóigéket hajtogatni a klaviatúrát.
 Chipses zacskók úszkálnak, mint kecses origami-hajók, lócitrom-ábrázatot ölt fenn a nap. S míg meggondolja magát: arcomra kenem alunni mosolyát.