...és visszája...

 Ráérősen baktatott hazafelé a két ló. Éppencsak szekérderéknyi sarjúval könnyebbnek tűnt az őszi élet, mint a nyári forrósságban szénával égig rakott terhet húzni. Vagy az esti széllebbenésben érezte  könnyebbnek magát ló, ember. Meglehet.
 Két fiúgyerek sivalkodott, vihánckolt a puha, gyógynövényekkel teli illatban. A lovak fel-fel kapták a fejüket, a férfi pedig attól tartott, hogy megvadulnak a hangoktól, hiszen alig egy éve betörött, tanított állatok voltak, ezért rászólt a siserehadra:
- Csendesebben, mert hátrasuppantok az ostorral!
Úgy tűnt, hatott az erélyes igérgetés, néhány pillanatig szétterült a kikericslilás szeptember csendje a tájon. Aztán halványpiros kuncogásokra váltott. Egymásnak meséltek valamit a megátalkodottak, amiből apjuk csak foszlányokat kapott el. Annyit megértett, hogy egy középkorú nő az aktuális téma, aki nem veti meg a kontyalávalót, s a férfimeleget sem. Sőt, egyikben sem válogatós. Azaz olyan típus, akinek már mindegy, csak folyjon valami. Hagyta. Hadd kuncorásszanak.
 Didergő-sárga nyárfalevelek sóhajtoztak az erdei út kétoldalán, mint a szerelmespárok, kiknek a közel is elérhetetlenül messze van néha. Csoportosan bújtak össze, szégyenlősen, fázva takargatva meztelenségük itt-ott kilátszó karjait. Térdig szőrfű takarta őket, s ott, a földön egy kupac tarkaság feküdt. Megálltak.
 A  középkorú nő hortyogása túltett a lovak szuszogásán. Nyála hányással vegyülve rászáradt már az arcára, szedett-vedett ruházatára. Széttárt lábain sem a fiatalság visszerei kékültek. Nem tudni, szoknyáját a szél lebbentette-e fel vagy ahogy mámorosan kidőlt: félrecsúszott. De az biztos, jó ideje fekhetett ott, ebben a helyzetben. S az is, hogy rég tisztálkodhatott. A döglegyek dungókként rajzották az alfelét. A két fiú még akkor is kimeredt szemekkel bámulta, mikor az apa néhány villányi sarjút rávetett, hogy ne fázzon meg, míg felébred...