ki-sebek

Bár ne vónál az. De ha már. Vigyorgó képödöt nézve váltig fáj a fokkövem a csürkehúsra. De el kell legyek a disznó költséggel.  Jó van úgy. Kellett neköm. Mert jött egy fáintos szép szál embör, kérdezte, szeretném-e. Ha bévezeti a telefont. Egy szuszra mondtam: szeretném. S jött. Aminek jönnie kellett. Azonnal odapisiltem örömömben. Meg is restelltem magamot. De erre fel. Nagy karonfogva elém állított egy talabor fejérnéppel. Biztos a vót a telefon, mert úgy járt a szája szeglete, mint a motolla. S a haja kukkra állt, a vót az ánténna. Osztán odarajzótatták velem a keresztöt. Valami papirus ajjára. Jézust es akarám, főlleg a vérit, mikor ódalba döfték. De ezek. Tudták, hol ess bé. A naccsád szerint nemcsak a háztetőről hiányzik a zsúp. Annyira megértőek viselködtek.

Osztán a postás kétszer csengetött. A pap csengettyűjivel. Mert kicsikét köcsönvette vót. Amikor nem nézett oda. Hanem a harangozó feleségivel mérték ki. A tisztaszobában a törvényököt. S akkor a postás. Fizetni kell kétszáz leut. Mert vállaltam. S akkor én. Mit csinájjak ennyi oroszlánnal? Állatkertöt? Hogy adjak? Jó, jó, tudtam, béárúl valaki. Hogy a récék vondozzák meg a belit.

Az igazsághoz hezzatartozik. Van jó nehány macskám. Tudod ecsém. Negyvenkilencet kiszámótam úgy, hogy a farkukra csomót köttem. De egyiket egyiket merő véletlenből másikhoz. Ebből nyerregő ördögszekér leve. Oroszlánok helyett oda akarám adni ennek. Mindegy mi, ha macskaféle. Há nem? Megbótotam vóna a bicikli macskaszemivel es. De a postás milicsistákot kijabátt. Ilyenkor meg esszébb húzom a nyakamot, s ále világ, vetett ágy.

No. Az emeletes szerencsétlenököt. Valami Kár ittas nevezetűekhöz tartozók. Elvitték a Gyimösökbe. Nekem es szorítottak helyet maguk közi. Ott egy bambuc ember mutogatta, ez itt a régi. Hat ár. Én látám, hogy ujjabacska, s többnek nez ki, de hallgattam, mint szar a fűben. Tudtam. Itt nem szabad hériázni. Előre megmondta: megereszt. Félni nem félök. Csak. Előbb járjon vizitába. Annak rendje, módja szerint. Addig jól viselöm magamot. Hazafelé felvitte az Isten a dógomot. Melléje ültettek. Vaszkatlódtam, nyüskötlödtem eleget, súrlattam, igencsak rúgtam a fingom felé, de számba sem vette. Csak a kapadohányát szitta. S a foga helyit.  S meredözött reám. Így közelről. Sánkérók laknak szemeiben. Essen belé a súly. Nem kell neköm egy szent percre sem.

Most már igencsak jól vagyok. Mielőtt megkérdöznéd. Mert nem es szoktad. Elébb mondom. Még tikácsolok, kehes lettem, mint a szomszéd. Lova. Versönyben. Ejisze én nyerök. Hejába kívántok örökölni. Még nem mejek túl. Aszt mondja a nóta, csak a jók mennek el. De azé ne üssél agyon. Nem árulom el, ha kérdeznéd se. A fejem felett essze fognak csapni a hullámok. Addig kévánkoztam az óceánhoz. Akkor kezdődött. Elvittek vót valami ügyvédhöz. A testvérödék. Utána cukiba. Evék egynehány krémöst. S olyan habos keserűt illároztam. Ettől egészen reggelig emelgettem a csűr ódalát. S azutántól jött a feketeleves. Egy hetet adtak, hogy kipakojjak. Mondtam, a cukis nap estéjin minden kipakótam. Mit a belembe bé.  Osztán fojtatom. Mert most valami a kapunk előtt szirénázik.
Asszonnénéd.

El szeretném dicsekedni, hogy nem történt mostanában semmi örvendetesség velem. De az eppen sűrűn.  Reggeliben minnyá minnyá kicsiddég  bédugja a pofáját a nap, s a kerevet bütüjin széjjelterülve megmutatja bájait. Az igaz, a szájam nyalintására örökkédig megrebben, s rögvest szégyöllösön elbújdosik valahová.  Nem várja meg a délebédet sem, pedig mind min invitálom magam mellé ösvenylevest kalányolni. Estéllig keresgélem, a porral átitatott föld széjjiben  vadnyugatszemmel még reám nez, s azután, mint akit puskából lőttek ki. Eliszkiril újfent.

Na tehát. Máma, mikoron már kezdték a fejemet bélepegetni magvas gondolatok, attól féltemben, hogy még  kikalászolódok, egy kopogtatás learatta ebbéli félelmeimet. Sokáig nem monyokoltam, egy hoppra felhúztam topánkáim, s köntösöm övét, mint ölelő karjaid tekergettem derekamra. S hát: az ajtó nyilladozott es. Mint a tulipánok a surmó lejánkák szemeiben. Na, ott állott a bor nincs szemű szolga, hozott egy vízipipát, hogy haladjak a korral, nehogy lemaradjak, mint a tehen segge. Virágos kedvembe kerekedék, s hogy megmutassam, mennyire béalakultam a nyelvükbe, el kezdtem danolászni néki: pasare de macarau, sus, pe cer… Avval jól hátbaveregetett, hogy ma elhúzza az én nótámot, s hogy szép szép, de most tömjem bé a pipával a szájamot, attól szédüljek. Mondám én, szeretnek a szomszédjaink, azért tűrnek meg münköt es maguk mellett.

Még egy szót. Mert én ilyen fosos féle vagyok, cseppet sem mutuj, kilepcsegem én a bánatim es. Annyi időt tartogatnak itt, s annyiféle feladatokkal látnak el, hogy az unatkozásba már az orromot sem fúllom belé, csak úgy ne, hazai szokás szerint földhöz verem. Szinte látom, hogy most kiduvasztod a szemeid. Nagy a világ, esnek csodák, s felhányódnak, ládd, mindenhol az emberpalánták valahogy. Pontoson úgy. Egy dolog van, mi birizgál, s roppantul meggorombulok, már attól, ha rejagondolok. Mert hát fájintos szép szál emberré cseperedék fel közben. Ahogy állítom magamról. Ez az oka, hogy minden fejérnép szerelmeköt vall a tekintetivel. S egyre másra küldözgetik a rózsaszagú leveleik, bár igazolnám, nem hat meg egyik sem. Telis teli vannak idegen tüskékkel, amik jobban szúrkálnak, mint a hazai levögő hiánya. Csak úgy vetegetik bé a miskurált szolgák az ajtó kiszabadulást, s visszaterelgetést őriző hasadéka alatt a ficujkákot. Ezért minden éjjel, mikoron esszeteszem két tenyerem éhséggel párnázott részeit, a horpadásokba beléfoglalom: bájos hurinak valók privát leveleitől ments meg uram, engem!

Maradok ecséd, a letegezést meg ne vedd tiszteletlenségnek, mert még embörödre akadsz. Alászógájja, holnap folytassuk magunkot.

Néha az idő is keservesbujdosni vágyik, valahová kegyetlenül messze, a visszafelén is túl....  Retinákba repedt tegnapok szanaszét talpfáin egymásbaütközött tévedések hevernek. Az ég erjedt szilvakompótjában döglött hangyacsillagok.

Az azontúl  gubbaszt egy  lekönyökölt asztallapon, s a szeme sarkán kilöttyenő hajnal megint naplementét játszik. Kifeslett a hiszem köntöse, zsebében lyukak kockázták el a cérnaszálakat, a senki talán egyszer még összevarrja. Ajtó csukódik, küszöbkapargás. Dús röhej vigyázza felállásait.

Hajlott hátú biciklin macskaszemközfalak remegnek. Sziromsárba taposott tavaszmaradványok száradnak szélverebek rúgott szárnyán, tűzfalak mellett egymásrahányt mosolyoktól jóllakott patkányok hempergőznek.

Széttárt vágyakban hűségnincs csatangol, a szerelem sokkeresztes vizeletmintáját holnapholnap elemzi.  
Anyád. Majd a húgod. Neked nyolc. Pedig még csak hét. Egyenes adásban futtatják megint  abigélt. Öcséd is belepofázik a tájképbe. A történelem ismétli baklövéseit.

Tudatosfeldobott vagányok töpdösnek egy soványaludt, kinnfelejtett kézre. Igazi metrórajz. Mellette néhány színtelen közöny burokban vigyázza magát. Arcvonások gyökereiből kifutott az élnikellene. Szemekből sokfelé néz ki a semmi. Szívek császármetszéseiből szétdurván született ez a világ.

Ideges lámpafény himbálja kialvásának égető szükségletét. Egy padról szanaszét-fázós újságlapok hullanak avarcsendjeikbe. Már ott a helyük. Égbe szállnak az ujjak kikericsei, miközben az eső átsétál rajta.

Valahol istent falaznak az éjszakába.

…a hópihés unalmat seprűvel űzni nagy erőfeszítéseket igényel, hóhányónak lenni nem kis elfoglaltság lehet, farsang ide vagy oda. Mit is tegyenek az istenkék más egyebet odafenn?  Villámcsapásként dörgött a fő, jobb híján: - Legyen egy kártyaparti!

És lőn. Miközben jóképű melegborszag terjengett az éter hullámain, az egyik ásító Ász szájában meglazultak az amalgámlányok. Ettől hihetetlen dühbe gurult, a többiek pedig ettől felugráltak és focizni kezdtek vele, azt hitték bizonyára, hogy ami kerek: az mind labda. Nem is tévedtek sokat. Olykor jól irányozott teli szagú talppal beletrafáltak abba, ami kerek, de nem labda. Hanem golyó. Ettől ászkánknak jódlizni támadt kedve, s két áúgatás között elengedett kínjában egy lelket. Azaz egy galambot. Azt már csak a feketített fene tudja mitől, de a galamb kettőt fordult hasmánt, vetett egy kecskebukfencet és rögvest a harántcsíkos egyedfejlődés kezdeti stádiumában levő szkarabeuszává változott át.

Nomármost összedugták harcos tekintélyű fejüket az égiek – az áúgatós szivárványszínű alfelének velejére előbb egy jobb minőségű antennát aggattak, s odadobták a sarki fénynek papás-mamást játszadozni – s a bogárra nézve kedvező döntést hoztak: A Midgárra vele!

Ami tömören nevezve nem más, mint az istenek ganyédombja. Na de Midgár, mert az istenek nem beszélnek rusnyán. Csak kicsit, s főleg, amikor jókat kívánnak, na csakis akkor azt olyan szerényen mondják, hogy: Egyen meg a medve... S ez ugye egy bogárra levetítve útravalóként már nem semmi. Hanem a valami budin lehúzott négyzetgyöke piszkemással fellangyosítva.

A szent szkarabeuszt le is hajíntották a neki megfelelő helyre, ahol előbb szétnézett, magvetően fújtatott egyet, majd szorgoskodni kezdett: kéjenc nézésekkel az orrát piszkálgatta. Aztán büngyörgette, csavargatta, teringette, és végül olyan magasra tűrte orrocskáját, hogy azt kankós pálcával sem tudták felérni az istennek sem, sőt az eső kihúzott derékkal belédergett. (Mert odafenn hó esett ugyan, de idelenn már esővé degradálódott buzgóságában.)

Gyűlt a tarisznyábavaló, előbb csak kis takonygolyóbis volt, aztán a hidegtől-e, mitől, kékülni kezdett és dagadozott a mejjevájata, locsogott jobbra, többecskét balra, nőtt, mint a tengeráradat, s holdjárásra jött-ment, mint a hisztis menstruáció a később rajta tébláboló évácskákban.

Na de az majd csakugyan később. A partin, akarom mondani a parton szélrúgásra előbb kikelt egy paradicsom. Úgy lazán. Semmi virág, semmi okvetetlenkedő-érdeknélküli felhajtás: egy nonfiguratív erezettel dúsított indán lógni kezdett egy szimpla paradicsom. Onnan kandikált ki Ádámunk, és lába között a kíváncsiság is rögvest, amint meglátta az asszonynak valót. Búgni kezdett… a templom harangja, hányták a rizsszemeket a tapsikolók a töméntelen pálinka utóhatásaként, s meg is fogant mindegyik kölyökrizs a termékeny táptalajon. Amelyeket kivert Ádám a lába közén - tisztán a két keze munkájától az utcakövekre -  elevenebbek voltak: mindjárt táskát vettek a vállukra, s battyogtak az óvodába. 

A legkisebb egyből a napba nézett - elfogyatkozott merev látásától a nap, s ebben az óvatlan pillanatban rá is lépett a haráncsíkos szent szkarabeusz jóllakott nyakára. A csíkok seperc alatt megkeresztezték a sorsot, ami miatt, legnagyobb sajnálatomra ennek a történetnek azonmód nyikk lett.

  Elszánt férjes nemgetések után és még elszántabb Erikás-fiais igengetések után szét- és összepakolásztunk. Kicsit elválni. Mármint az otthontól. S csak egy szűköcske hétre. Első komolyabb családi nyaralásra rászánt magunkkal, sokacska apróbb pénzecskékkel és kevéske darabosabbal.
Helyszín legyen: Konstanca - itt, ekkortájban még nem sejtettük, hogy a legyen milyen találó. Már entomológiai szempontokból. De majd kiderül...
Menetelés: vonattal. Mert akkor még a szürke négylábunk, azaz négykerekünk opálos álmokban és részletekben heherészett valahol az isteni gondviselés szárnyai alatt, összerakásoktól, metálozásoktól még mentesen.
  Első lecke : hogy lehet belibickelni tőlünk Csíkszeredába este kilenckor.
Lehetőségek:
- gyalogosan - Ahhogyne. Magnakvaló. Elvetve.
- vonattal - Elvetve. (Ugyanis annakidején, mikoron Csíkszeredát összekötötték volna Székelyudvarhellyel vasútilag, a nagyfalusi székely bácsi portáján ment volna át a vonal. És ő bizony úgy döntött, nem dönt szokást, hogy a csűrkaput nem mind nyitogálja és csukogatja minden vonat előtt/után. Ezért ez a lehetőség egyszer s mindenkorra kizárva az itteni atyafiak utazásai szokásaiból, végérvényesen, örökre, punktum.)
Fogadánk hát egy luxust - kocsit, személyautót, ami csörgésre bevitt időben. Na nem ébresztőóra-csörgésre. Kujakból kujakba történőre.
  Második lecke ékes hazánk ékesebb anyanyelvén hangzott el, mikor hamarjában megkaptuk a zengzetes hírt a vonatállomás jegyirodájában, hogy bizony nincs még állójegy sem. Nemhogy egyéb.
Elszántan megjegyeztem, igaz a saját hangom, nyelvem útján:
 - Én márpedig innen el nem mozdulok, ha már elindultunk idáig! Akkor itt maradunk.
Értették-e vagy sem, tudja a ménkű, de némi ténfergés, meg Enescu és Grigorescu felmutogatása után csak adott állójegyet egy lelkes irodabéli, azzal, hogy valakik visszamondták éppen az előbb. Én is ezt gondoltam. Meg azt, hogy az őszinteség egyenesen arányosba vondozható a beszerzések háttérmozdulataival.
  Na aztán csak felszállingóztunk a jobb időket Kr. e. látott vonatra. És az első szabad helyre bizony lenyomtuk a hátsónkat, elsőnket. Valami csoda folytán olyan emberek helyét foglaltuk el, kik mikor több várossal odébb felültek, nem állítottak félre, inkább összehúzták magukat. Mi is... A fiúkat ölbe vettük, igaz reggelig megzsibbasztottak jó keményen.
  Elég csendesen haladoztunk, leszámítva némi eseményeket. Közben tanúsítom, kisfiam reflexszerű zsugorodó mozgásai a kalauz bejövetelekor még álmában is működtek, ugyanis ő jegy nélkül utazott, a korából letagadtunk mindenhol néhány évecskét. Tiszta szerencse, hogy az út nem tartott több napig, mire megérkeztünk. Hogy nézett volna ki a kölök egészen egysejtű állapotban? Szegényke.
Viszont nem valagásztak kalauzék. Reánkhagyták a kicsinyítő technológia további kifejlesztését. Egészen. (Talán valahol ők is gyakorolni merészelték a sajátjukat. Ki tudja.)
  De mi is zsugorodást tanultunk, felnőttekül, mikor a folyosón - s nem hejdevalami szaképpzetten - danolászni kezdtek valakik órákat hórákat, sörösüveg-törési tesztelésekkel együtt. Tanúsíthatom: a tesztek sikerültek. S csak elgondoltam csendeskén, hogy talpaik vajon nem bánják kifelé menet? Nem bánták. Pedig bánhatták volna.
Hajnal felé elcsitult az éjjel, s mire virradozni kezdett, én bámész szemekkel bambultam az alföldi gyerekeket, új napramorgó-magevési technológiát tanulva tőlük.
  Harmadik lecke: vegyél egy zacsi szotyit, szájad bal belén ütemesen dugdosd be, megállás nélkül, középen nyelveddel, fogaiddal bontsad ki, nyeld le a magokat, a héját - nem a szárnyasról van szó - köpködd ki nyugodtan a földre a szájad jobb felőli részén, ugyancsak megállás nélkül. Ne, ne zavartasd magad a fülkében levő többi 10 személy miatt, ugyan, az csak nézőközönség tanulmányi úton - és közben folyamatosan mondjál, bármit bármiről. Mert hallgatóközönség is. Már a többi 10. (Hát mi bizony próba nélkül megbuktunk ebből a tudományágból.)
  Továbbá aztán szerencsésen megérkeztünk Konstancára. Ezzel eddig meg is volnénk. De a java még hátravan. A szálláskeresés. Mert bizony a Csillag szálló szépen hangzik, ezt a luxot meg is engedhetnénk magunknak. Miért is ne? De a gondolat lenyűgőző erejének létrejötte előtt lemondásba sóhajtottuk a romantikát, csakis a két gyerek zavaró hatása miatt. Nem egyébért. Végül azért szinte nélkül ez lett volna belőle. De aztán szintével nem.
  Nyitott tenyereken kulcsok, ajánlatok vigyorogtak bájosan. Meg is néztünk két házat. Illetve egyet - ahol a szoba elfogadható volt, a fürdő budival. Szó szerint. Értve vagyon az, hogy a fürdő első használatbavételi napjától számítva a mi első látogatási napjainkig eltelt kb. 40 csillagászati év, de takarító és -eszközök igénybevételének határozott módozatai nélkül. (A legyen légy teremtő ereje itt már megnyilatkozott szép sokas számokban.) A másik lakásba be sem mentem, csak a kiskapun. Mert a kerti csapnál egy jól megtermett férfi szapulta a protézisét, igazságosan. Nekem meg igazságosan kétoldali csuklómozdulatos hányingerem lett.
  Negyedik lecke: keresetlen lónak ingatlan részeit ne nézegessedd. Fordulj félre. Vagy fel.
  Lelibickeltünk szégyenünkben ekkor a partra, férjemnek két rövid kijelentő mondatban összefoglaltam a harci helyzetet:
 - Láttuk a tengert. Mehetünk haza.