Édes egy néném!

El szeretném dicsekedni, hogy nem történt mostanában semmi örvendetesség velem. De az eppen sűrűn.  Reggeliben minnyá minnyá kicsiddég  bédugja a pofáját a nap, s a kerevet bütüjin széjjelterülve megmutatja bájait. Az igaz, a szájam nyalintására örökkédig megrebben, s rögvest szégyöllösön elbújdosik valahová.  Nem várja meg a délebédet sem, pedig mind min invitálom magam mellé ösvenylevest kalányolni. Estéllig keresgélem, a porral átitatott föld széjjiben  vadnyugatszemmel még reám nez, s azután, mint akit puskából lőttek ki. Eliszkiril újfent.

Na tehát. Máma, mikoron már kezdték a fejemet bélepegetni magvas gondolatok, attól féltemben, hogy még  kikalászolódok, egy kopogtatás learatta ebbéli félelmeimet. Sokáig nem monyokoltam, egy hoppra felhúztam topánkáim, s köntösöm övét, mint ölelő karjaid tekergettem derekamra. S hát: az ajtó nyilladozott es. Mint a tulipánok a surmó lejánkák szemeiben. Na, ott állott a bor nincs szemű szolga, hozott egy vízipipát, hogy haladjak a korral, nehogy lemaradjak, mint a tehen segge. Virágos kedvembe kerekedék, s hogy megmutassam, mennyire béalakultam a nyelvükbe, el kezdtem danolászni néki: pasare de macarau, sus, pe cer… Avval jól hátbaveregetett, hogy ma elhúzza az én nótámot, s hogy szép szép, de most tömjem bé a pipával a szájamot, attól szédüljek. Mondám én, szeretnek a szomszédjaink, azért tűrnek meg münköt es maguk mellett.

Még egy szót. Mert én ilyen fosos féle vagyok, cseppet sem mutuj, kilepcsegem én a bánatim es. Annyi időt tartogatnak itt, s annyiféle feladatokkal látnak el, hogy az unatkozásba már az orromot sem fúllom belé, csak úgy ne, hazai szokás szerint földhöz verem. Szinte látom, hogy most kiduvasztod a szemeid. Nagy a világ, esnek csodák, s felhányódnak, ládd, mindenhol az emberpalánták valahogy. Pontoson úgy. Egy dolog van, mi birizgál, s roppantul meggorombulok, már attól, ha rejagondolok. Mert hát fájintos szép szál emberré cseperedék fel közben. Ahogy állítom magamról. Ez az oka, hogy minden fejérnép szerelmeköt vall a tekintetivel. S egyre másra küldözgetik a rózsaszagú leveleik, bár igazolnám, nem hat meg egyik sem. Telis teli vannak idegen tüskékkel, amik jobban szúrkálnak, mint a hazai levögő hiánya. Csak úgy vetegetik bé a miskurált szolgák az ajtó kiszabadulást, s visszaterelgetést őriző hasadéka alatt a ficujkákot. Ezért minden éjjel, mikoron esszeteszem két tenyerem éhséggel párnázott részeit, a horpadásokba beléfoglalom: bájos hurinak valók privát leveleitől ments meg uram, engem!

Maradok ecséd, a letegezést meg ne vedd tiszteletlenségnek, mert még embörödre akadsz. Alászógájja, holnap folytassuk magunkot.