Édes egy ecsém.

Bár ne vónál az. De ha már. Vigyorgó képödöt nézve váltig fáj a fokkövem a csürkehúsra. De el kell legyek a disznó költséggel.  Jó van úgy. Kellett neköm. Mert jött egy fáintos szép szál embör, kérdezte, szeretném-e. Ha bévezeti a telefont. Egy szuszra mondtam: szeretném. S jött. Aminek jönnie kellett. Azonnal odapisiltem örömömben. Meg is restelltem magamot. De erre fel. Nagy karonfogva elém állított egy talabor fejérnéppel. Biztos a vót a telefon, mert úgy járt a szája szeglete, mint a motolla. S a haja kukkra állt, a vót az ánténna. Osztán odarajzótatták velem a keresztöt. Valami papirus ajjára. Jézust es akarám, főlleg a vérit, mikor ódalba döfték. De ezek. Tudták, hol ess bé. A naccsád szerint nemcsak a háztetőről hiányzik a zsúp. Annyira megértőek viselködtek.

Osztán a postás kétszer csengetött. A pap csengettyűjivel. Mert kicsikét köcsönvette vót. Amikor nem nézett oda. Hanem a harangozó feleségivel mérték ki. A tisztaszobában a törvényököt. S akkor a postás. Fizetni kell kétszáz leut. Mert vállaltam. S akkor én. Mit csinájjak ennyi oroszlánnal? Állatkertöt? Hogy adjak? Jó, jó, tudtam, béárúl valaki. Hogy a récék vondozzák meg a belit.

Az igazsághoz hezzatartozik. Van jó nehány macskám. Tudod ecsém. Negyvenkilencet kiszámótam úgy, hogy a farkukra csomót köttem. De egyiket egyiket merő véletlenből másikhoz. Ebből nyerregő ördögszekér leve. Oroszlánok helyett oda akarám adni ennek. Mindegy mi, ha macskaféle. Há nem? Megbótotam vóna a bicikli macskaszemivel es. De a postás milicsistákot kijabátt. Ilyenkor meg esszébb húzom a nyakamot, s ále világ, vetett ágy.

No. Az emeletes szerencsétlenököt. Valami Kár ittas nevezetűekhöz tartozók. Elvitték a Gyimösökbe. Nekem es szorítottak helyet maguk közi. Ott egy bambuc ember mutogatta, ez itt a régi. Hat ár. Én látám, hogy ujjabacska, s többnek nez ki, de hallgattam, mint szar a fűben. Tudtam. Itt nem szabad hériázni. Előre megmondta: megereszt. Félni nem félök. Csak. Előbb járjon vizitába. Annak rendje, módja szerint. Addig jól viselöm magamot. Hazafelé felvitte az Isten a dógomot. Melléje ültettek. Vaszkatlódtam, nyüskötlödtem eleget, súrlattam, igencsak rúgtam a fingom felé, de számba sem vette. Csak a kapadohányát szitta. S a foga helyit.  S meredözött reám. Így közelről. Sánkérók laknak szemeiben. Essen belé a súly. Nem kell neköm egy szent percre sem.

Most már igencsak jól vagyok. Mielőtt megkérdöznéd. Mert nem es szoktad. Elébb mondom. Még tikácsolok, kehes lettem, mint a szomszéd. Lova. Versönyben. Ejisze én nyerök. Hejába kívántok örökölni. Még nem mejek túl. Aszt mondja a nóta, csak a jók mennek el. De azé ne üssél agyon. Nem árulom el, ha kérdeznéd se. A fejem felett essze fognak csapni a hullámok. Addig kévánkoztam az óceánhoz. Akkor kezdődött. Elvittek vót valami ügyvédhöz. A testvérödék. Utána cukiba. Evék egynehány krémöst. S olyan habos keserűt illároztam. Ettől egészen reggelig emelgettem a csűr ódalát. S azutántól jött a feketeleves. Egy hetet adtak, hogy kipakojjak. Mondtam, a cukis nap estéjin minden kipakótam. Mit a belembe bé.  Osztán fojtatom. Mert most valami a kapunk előtt szirénázik.
Asszonnénéd.