ki-sebek

A kisgyermek mindennap nő egy zabszemnyit. Ehelyt azt mondogatják. A felnőtt ember is nő. Az esetek felében. Kábé. A többi felében visszafelé szűkül. S nemcsak egy zabszemnyit.

Az egész úgy kezdődött, ahogy. Hátra kell másszunk képzeletben a teremtésig. Mert ott volt elcsesszintve szépecskén minden. Égi Tervezőmérnökünk – többek között - előrelátó székely-humortehetséggel áldotta meg magát. Mindeközben sokat muzizott. Tehát: sokfelé kellett figyeljen, na. Egyszercsak, a pónó tudja hogyan, elért a humánus alaprajz rovásírásáig, s a fiúbaba-koponya kerületének kipontozásakor kapott egy istentelen nagy röhögő-görcsöt. Túlméretezte hát. Aztán elfordította a szemtengelyeit két irányultságba, s további edzésben tartotta a rekeszizmát, mert tudta, hogy ami bémegy, az nem akkorán fog kijönni.

Na, de szökkeljünk előre pár kiló métert, s szemmel tarthatjuk meg a mérleget: mázsányivá nőtt bizony az egyik egyed. Melyiket az anyja valahol alig tudott kiköhhenteni. (Okokat kifejtettem fennebb.) Fejlődött az testileg, gyarapodott, könnyebb volt átugrani rajta, mint megkerülni. Bővágású koponya éktelenkedett a nyakán és nyaktól feljebbb kissé enyhelejáratú káposztalészagot árasztott.

Igazolást nyert – s nemcsak a rekkenő hamarnyáridőben – az a tény, hogy az emberi test ebben a korban 60 százalék vízből áll. Vettette is ki keményen magából a bizonyítékot. Éppen annyira, amennyire visszatöltögetni is szerette. Ezáltal az ideges hormonháztartás egyensúlya fenntartva lenni biztosítva volt. (Az már más tányér tészta, hogy a kilé és belötty összetételében némi különbségek voltak. Illatorgiában garantáltan nem sok. Igen. Igen. Éppen erről a szokatlanbolond orgonavirágzásról beszélek.)
És hogy ne féljen egyedül palikánk, hozzá csapódott – mintavillám - még három. (A film pereg tovább. Jóízű Égi Mérnöknyerítés hallszik odafenn. Esment.)
Mivelhogy: a három testőrék az omnes pro uno nevében eppehogy négyen díszelegtek kéz a nőkben. Azután meg…

Nade.  Fő a matematikai pontosság, és életelemünk a víz. És - minő érdekesség - itt nyer némi értelmet a betintázik szavunk is. Tudniillik: a vasat tartalmazó vizek tinta-ízűek, nálunk meg alapjáratban vas és só fordul elő, emeletijáratról már szóltam. (Káposztalé, káposztalé, káposztalé.) Tehát folyamatosan sós-tintaszagú és -színű lett Egyed Palikánk lehelete. Fenn. Lenn meg a változatosság kedvéért, naná: káposztalé, káposztalé, káposztalé. (A kékvérűségre is rátérnék, de túl hosszú lére ereszteném a mondanivalómat, s kiderülne, hogy én is… Pedig a hír igaz. :))

Miről is beszéltem eddig? Jézusmárja. Jól elmentem valamerre. Jaj, igen. A víz.  Az a 2,5% édesvízkészlet elég gyengécske arány a föld népességéhez mérten, és rosszul is van elosztogatva. Akinek pofátlanul sok pénz somolygott a lájbizsebben  és előre tolakodott az Igazság Kapujában, kapott mértéktelenül, a töketlenek meg addig vaszkatlódtak, hogy  …továbbra is töketlenek maradtak.

Akkor megvakargatták a fejük búbját – lehet, a tetveket is, mert összedugták, amit lehetett – s kisütött a nap. Ásni kezdtek egy vízbazint, házakat rakocsáltak, csöveket hipnotizáltak a házakig, s csövön kezdett folyni a jólét. A szaporaság, - merthát az összedugás jó és eredményekkel jár – s a megnövekedett igények, pl. a budik iránti bentszaglászási vágyak mián, nőtt a fogyasztás. Esőtáncot meg csak én tudok járni, s különben is ez titok – appále – hát kifogyott a bazin. (Azt csak szemlesütve-halkan el se rebegem, hogy megszaporodtak az egyedpalikák, még, még, még, akiknek fejkerületében merészen ötlet fogant, s ki is kelt burjánozva, mert arra slaggal locsondérozták el az összes „fölösleget”. De ez csak szóbeszéd. S annak is pipepurc.)

Egy szó, mint száz, a víz valahogy megharagudott reánk. S jól elbújta magát. (Odafenn rémes halotti csönd...) Lehetha csupáncsak azért, mert megriasztottam, hogy lelövöm a poént róla?

A mai egy szent napon kellemetes dalokra ébredék esment. Azt hívém, holmi tarkahangú rigócsőr zengedez füleim keccsel áldott hajlatába. De hamarjában mikor feltepzőlődtem, s kikoppintottam a fül eltömődéseit – amit háziszappany készítésre el szoktam tartalékolni képes, lapjaidból alkotott dobozkába - akkor kiviláglott, hogy elég eléggé setét vagyok. Mert bizony a tavalyi kakukknóta hallszik. A szomszéd kertjiben levő egyik körtövifa likas részibe települt vala bé vajegy éve forma az a kakukkocska, s azóta kisebb megszakítgatásokkal végzi áldásos ébresztő tevékenységit. A kisebb szakadgatások a seggberúgásokra való fel készültségemmel essze függésbe kerültek. Jó szeme van, az ántiját neki… Meg a tojástapodásokra való ígérgetésekkel. Jó hite van, a fene essen belé.

S avval biztos, hogy nem holmi jövevény kakukk. A tiszta cifra székely beszédet teljes képiben kikerekedve érti. Meg. Lehet, romány, csak asszimi Lalizódott. Merthát olyan göndör a feje lágyán a tolla. Mint Budapesten éjjel-nappal.

Miután megcsendesedtük magunkot, látám, amit nem. Hogy ebben az országkanyarban eccer vót, ahun e. Hó nincs. Immár ideje, mert a szomszéd lejánkának hajnalra felaggatták a kapuba a májusfákot. Igencsak tetszhetett neki, mert örömiben ő es felagatta reja azt a sovány bugyiját. Azóta nemcsak a kutyák vonyítoznak. Fel-fel szökdösik rippadozva a szomszéd vénlegény estidőben. Szagot fogott. Hejába, a csürkehús ereje..

Kicsikét neki vagyok keseredve. Karácsony előtt azt mondtad, egynehány papírangyalt gyömöszöltél belé az ajánlott leveledbe. Felberzenkedtek azok. Isten úgy segéljen, igazat mondok. Mikor aluszok. Erőst megsínylődhettek, vagy a szemüköt kinyomogattad, mert az irányt meg nem kapták. Sok víz lefolyt a Homoródon azóta, de ide nem találtak a szegények. Gazdagok se. Gondoltam, a húsvéti picuságakon jól mutatnának. Nem mutatnak semmit. Azt mondták a hordárok, színüköt se látták. A fonákjukat nem kérdeztem. Netalántán jobbnak gondolák, ha nem repdesnek ebbe a kicsiny kis országba bé. Vagy ez a pórusváltozás kihatott reájuk. Izzadnak valami testvérnép szaunájában. Nagyon odafenn északon.

A tegnap kicsit bévettem. A csics alá. Attól erőre kapék, s felmászék a biciklire. Eppe duvadtak ki a templom galambdúcos kapuján a népek. Kurjantottam szaporán, hogy hamar félre, mert ejisze arra mejek. Ejisze halkan szotyogtattam a szavakot. Továbbiakot másoktól hallottam vissza. Én nem voltam ott. Csak részletekben.

Ezennel ezektől elférve, testvériesön kibékülve magammal, méges meghívlak látogatóba mihezzánk. De a szárnyaid jól dugd el. Gyere inkább a seprű nyeleden. Kukujnapján a legjobb lesz. Arra időzíts. Ha. Reádsül.

Ecséd árnyéka.

Az ember folyamatosan képes tesztelve feszegetni a saját határait. A tűrőképességére rálép és aztán csodálkozik, amikor az simán s egyszerűen ledobja magáról. De mi vezeti el idáig?

Sok helyen elhangzik az öröklés, a neveltetés, a megszerzett tapasztalatok szövedékes bonyolultsága. Mindezek törvényszerűleg meghatározzák a külső ingerekre adott saját reakcióink. Alakulunk, változunk folyamatosan, az ingerek erőssége meg beláthatatlanul, s egyre növekvő intenzitással bombáz minket.  

Ezáltal fogy a belső erő, a lélekráncok felleges hegyekké gyűrődnek. Amiknek kisimítása egyedül roppant nehéz, s egy idő után lehetetlenséggé válik. Ilyenkor jól jöhet, sőt kell is valaki, ki mellénk áll.

Hogy mik gyűlhetnek fel? Mennyi mindent vagyunk képesek tolerálni, elviselni, hány problémát megoldani? Mikor fiatalon csak azt várjuk, hogy szabaduljunk az otthon „kényszeréből”, legyünk függetlenek, önállóak, s a szülők jóindulatú, ámbár olykor nem a mi céljainknak megfelelő tanácsát megelégelve ki is lépünk előbb-utóbb a nagybetűsbe.

Jön az első szerelem – ami olykor, különleges esetben az egyetlen is – vagy az erre-arra kóricálásban a  sokadik-sokadik, dolgozni kezd az átlagember, időközönként barátokkal tekereg, s aztán előbb-utóbb kezd lecsendesedni, megállapodni. Neked is hamar a szemedbe akadt a nagy ő. Legalábbis azt hitted. Egymás után jöttek a gyerekek, fiúk, lányok: aranyvirágok… És szaporodtak a gondok. S valami nagyon elrontotta magát, s vele a szépnek induló, reményekkel teleszőtt családi idill-terítőt is. Az abroszon a színes szálak közé befolyta magát az éj keserves-komor, vastag kenderfonata. Ami minden felkönyökölésnél átkozottul szúrt.

És a gondok megoldása nagyon egyszerűnek tűnt előbb pohárral mérve, aztán számolatlanul... Neked. De közben gondoltál-e a nekeden túlra? Tettél-e egyetlen apró kis lépést affelé, hogy a rég-vállalt „közös” közös maradjon? És tett-e a másik, a másik fél? A saját hibáid vetted-e észre aközben, míg csak a másikét láttad, s a másikban kerested a felnőtt baj még óriásabb forrását? A hibákon túl, ha az ember azokat nem képes megérteni, sem elfogadni - a megoldás egyszerűsége meg túl nehézkes feladattá bonyolódik - nem képes a jóra sem koncentrálni. És fordítva is igaz...

Kérdések. Megválaszolatlanok. A mai napig.

A tökéletességre lehet törekedni. De elvakultság, gőgös nagyképűség magunkat annak vélni. Emberek vagyunk. Gyarlóak. A tökéletesség nem itt kezdődik, nem az embernél. Istennél. Aki Istent hitében bírja, az minden bajból képessé válik lábra állni, s megannyi rög, ha elébe kerül, át tudja lépni. Vagy felaprózza. A talp számára elviselhetőbbé teszi… Kiegyengeti…

De egy valamit nem szabad tenni: az élet, a szeretet, a béke, a család abroszára rátaposni… az abroszokra kenyeret, sót teszünk, vendéget várván, az abroszba kezünkkel szőjük álmaink szépséges-indás virágait… De nem lépünk rá. Saját abroszod viseli cipőd sarát. Akkor indultál el – rajta - lefelé. Aztán egyszer, egyetlenegy keserves pillanatban felvetted a hátadra, előbb kendőként, aztán csomóztad, hátha batyu lenne belőle. De egyik sem fog lenni már soha. Mert nem arra készült régen… És hiába mosódik, nincs olyan szó-víz, sem megbánás-szappan, mitől kitisztulna. A sárnyomok örök kopjafái a nincsnek, a többé-nem-lehetnek… A mosástól meg fakul, szakadozik, kilyukad. Az összevarrásnál a férc-szál kilátszik, mint a bűnjel: kilóg. Nem is a szál az alapvetőbb probléma, s nem is a tűnyomok…

Ezután meg a lejtő meredekül… És a piszok, a tűszúrások még nagyobb mértékben megbetegítenek. És adhatunk kezet, ha nem kell. Ha nem akarod megérinteni. Ha nem érzed a jó szavak gödröket feltöltő erejét. Ha neked a gödörben való siránkozás, a lezüllés, az életkáoszból való menekülést jelenti… Van egy határ, ahonnan még vissza lehet fordulni, ahol van megállj, de azt ha túlhaladtad: késő.

Azt mondtam, nincs olyan isten, kiért megjavulnál. De van olyan ember, akiért mégis megtetted. Magadért. Köszönöm.

Megszülettél. Magadba szívtad az anyaszeretet tápláló cseppjeit, s erőre kapván az összegabalyodott testvér-tucat gyerekes lázaival birkózódtál az apaszeretet szavakkal való veregetései között. Időelőttikből hozott minták szilánkos darabjai, fényes dacok seregélyei suhantak szemedbe, s lelked tiszta lapján összevissza karmolták a felnőni-céljaid. Elindultál. Ajtók csukódtak szemedre még a kopogtatások előtt. És csaptál te is be magad mögött jópár kilincsre-sírást.

Ha hiszed, ha csóválod a fejed érthetetlenül, biztosítalak: ezekre szükség van. Minden tapasztalat tanulság, minden lépés visz valamerre.  Fel. Le. Lejtőkön szaladni pillekönnyű, de emelkedők előtt megtorpanva gondolkozni kell, ahhoz, hogy egyenesbe érjen az ember. Ilyenkor a kitartott tenyerekbe hull és ihatóvá válik a csend. És mindez csak a türelem-megálláson, két tenyér kinyíló alázatán múlik…

Senki nem tehet más helyett egy percnyi döntés-lépést semerre sem. De segíthetnek látni. Ha akarod. Ha elfogadod a szükséget megérteni… Vagy nem. Konokul törhetetlenné válhat a gerinc, meredhet is hajolhatatlanra. A konokság elvakultságig üldöz, a mindig-magalkuvás letapossa az embert... 

Persze, mintha látnám, most azt gondolod, ki határozhatja meg azt, hogy mi a helyes, hiszen a helyes, a jó fogalma annyira relatív… Viszonyítási pontok sarkított tömege, és a „honnan nézzük” függ hangulattól, berögződött szokásoktól, neveltetésből adódó gubancoktól, a megtanult vagy nem tanult értékektől, örökölt tulajdonságoktól, a megszerzett tapasztalatoktól, de főképpen a bennben rejlő fény és árnyék váltakozó erejétől. A benn pedig nagyon sokszor inog, békétlen-igaz lábakon áll.

Egyensúlyra törekedni nem könnyű. Vannak, kik leélik az életüket a bizonytalanság markában. Nincs erejük kiröppenni, szárnyakat bontogatni. Talán félnek a meginttől. Talán a megszokás dobozolja be őket. És válnak egyre törpébbé, egyre parányibb megalkuvásokká. De amint a mersz, a hit apró csírája ablakot nyit, egyszerre kitágulhat az ég…

A megpróbáltatások nagyoknak tűnnek. Hegyre-hegyek. És általában a saját problémák a legeslegnagyobbak, a mienkhez mércézve mindenkié kevesebb. De tudhatjuk-e a másikét mind? Látjuk-e a gondok súlyát, ha hallgatásba és nem-panaszokba burkolják? Megemeljük-e egyetlen embernek is a vállát, azért, hogy segítsünk vinni vele/helyette a problémáit?  De hiszen nem is az a lényeg, hogy vigyük a másét, ahelyett inkább mellé állni lenne fontos, támogatni jó szavakkal, vagy amivel lehetséges. Azt, aki valamiért kedves nekünk. Aki fontos nekünk. Vagy, mert utunkba kerül, bár ismeretlen…

Mert nem véletlenül sodródik felénk. Az univerzumban nagyjából rend uralkodik, a tökéletlenségek legnagyobb részét mi, emberek idézzük elő, akkor, mikor az árnyakat dédelgetjük kinőni magunkból. Virággá neveljük, azt hisszük bimbókat hajtó reggel, tűző dél, pedig satnya-korcs sötétség.

Ilyenkor kellenek a kezek… S ha elértünk egy kezet, már hozzánkér egy fényszál, bekúszik a sejtjeinkbe és meg is tudjuk tartani. Többet is. Számolatlanul. Ahogy hozzáér a szeretet melengető forrása a kékre vacogó ujjakhoz, felmelegszik… a lélek is. És ez kölcsönösen működik. Mint egy láthatatlan csoda-lánc. Érintésektől csiszolódik aranyszínűvé, egyre értékesebbé…

Csak hagyd, hogy néha érinthesselek…

Mától fogva felcsapok anyósnak, s ebbéli szent elhatározásomban kéretik nem megháborgatni semmikor-soha engemet.
Csupa jót akarok akarni, mindezt cselekvőképességem teljes birtokában, s ezért átlagon felül fognak reményeim szerint szeretettel ellátni, hálától megittasulva, cserébe. Szerénységem bizonyítékait – előrelátó jóstehetségem mián – alpontokba foglaltam össze. Hagyatékom szálljon áldásként minden leendő sorsnémbertárs fejére, s vegyék tanulságnak alapul nemzedékről nemzedékre. (Az anyóskihalások veszélye okos megfontolásokból megelőzhető középiskolai tanulmányokkal, Saroksáron, a következő szakon, ajánlom leendő figyelmetekbe: Védőfelszerelések előrebeszerzése, s a gyakorlatban való hasznosítása mindenmenytúlélésre)

- a menyleány pirosra lakkozott körmeit látván ijedten megkérdem, hogy melyik rózsaféle bántalmazta, döfte meg az ujját? Ha feketére pingálja, mindig megrémülök, hogy mi történt az ujja begyével, nem-e kalapáccsal megkoppintotta
- kiszikatolom, mikor csak szalonnát s kenyeret főz, s akkor én hamarjában viszek valami mirelit-finomat. Nem hagyhatom, hogy egyetlen kisfiam éhezzen, s azt nem szeretném, ha átváltana más étkezésbeli szokásokra. Olyan érzékeny a gyomra a lelkemnek...
-  ha vendége érkezne, rögtön ott teremnék, szóval, miegymással készenléti ugrásokban tartanám őket, míg el nem mennek. Kis menyem ne erőltesse túl magát holmi beszélgetésekkel, fölöslegessé avult cselekedetekkel
- a férfinépségnek előre szólnék, nincs otthon, mert így sok veszekedéstől megkímélnék mindenkit
- ha valahová suttyomban ki akarna indulni az ajtón, rögtön suhannék a mázsányi lelkemmel vele, megvédelmezni, nehogy baja essen menet közben
- amikor ruhát szeretne teregetni, rögtön odaugrok, először azért, hogy megmutassam, hogyan kell, aztán azért, mert a gyakorlat teszi a mestert
-  bármit tesz, jó, jó, de állandólag tudatom vele azt, a leányom mégis mindent jobban csinál
- minden reggel 4-kor leheletnyileg csicsergek és repdesést utánzok az ablaka alatt, amíg felébred, mert mi van, ha az óracsörgést nem veszi észre, még elkésik a hétórára munkából
- ha erre nem dugja ki az ábrázatát az ablakon, akkor az ajtót dengelem – s délután orr-fülgégészhez és szemészhez kísérem
- minden nap elmagyarázom neki, hogy én mennyi mindent férjhez hoztam
- esténként kopocsálok az ajtó-lyuk előtt, hogy álomba ringassam őket
- két gyermek után külön ágyba parancsolom, ne csináljanak halomra még többet a mai világban, még Cshí-ország leszünk, vagy mi a fene
- minden hajnalban megmutatom, hogy kell megnézni, a tyúkok tojósak-e
- figyelemmel kísérem a templomba járó szokásait, ne szóljon meg engem a falu
- hetente felemlegetem, hogy én vettem a házat nekik, nem szeretném, ha fiatalkori Álchájmes lenne
- a hetedik szomszédnak rendszeresen  át-átkiabálom a kerten a híreket, ezáltal biztos, benn sem maradnak le semmi lényegtelenségről
- rámutatok arra a tényre, hogy az újságolvasás és márricsujjogtatás mián a seprű nyele megpókhálósodott
- a szemeteskukát kiszedegetem, leellenőrzöm a pocsékolást és megtanítom a spórolás gyógyhatására, addig, míg a pénzt majd villával fogják forgatni a padláson
- amikor elmennek otthonról, kebelbarátnőmet körbevezetgetem a lakásukban, mert tudom, a dugikulcs jótékony szerkezet. Ezáltal kibeszélgethetjük, hogy illik-e az ágynemű lelkivilágához a félrerúgott bugyiszag
- nógatom az evésre, hogy a mérleg velem arányosságot mutasson
- ha ezek után a szerelem nem győzedelmeskedik rajtuk, akkor a válásuk után merő magamsajnálatból  hetekig elhúzódó kávémeccsre járok a szomszédokni, s vigasztalni eltutujgatom hozzájuk a fiam is

Kelt: Bárholország, Bánjaakányafalu, Akármiév, Mindennap.
Pecsétek, pontok – légyvelemvilág - ilyensmi.