Próba szerecsen

…a hópihés unalmat seprűvel űzni nagy erőfeszítéseket igényel, hóhányónak lenni nem kis elfoglaltság lehet, farsang ide vagy oda. Mit is tegyenek az istenkék más egyebet odafenn?  Villámcsapásként dörgött a fő, jobb híján: - Legyen egy kártyaparti!

És lőn. Miközben jóképű melegborszag terjengett az éter hullámain, az egyik ásító Ász szájában meglazultak az amalgámlányok. Ettől hihetetlen dühbe gurult, a többiek pedig ettől felugráltak és focizni kezdtek vele, azt hitték bizonyára, hogy ami kerek: az mind labda. Nem is tévedtek sokat. Olykor jól irányozott teli szagú talppal beletrafáltak abba, ami kerek, de nem labda. Hanem golyó. Ettől ászkánknak jódlizni támadt kedve, s két áúgatás között elengedett kínjában egy lelket. Azaz egy galambot. Azt már csak a feketített fene tudja mitől, de a galamb kettőt fordult hasmánt, vetett egy kecskebukfencet és rögvest a harántcsíkos egyedfejlődés kezdeti stádiumában levő szkarabeuszává változott át.

Nomármost összedugták harcos tekintélyű fejüket az égiek – az áúgatós szivárványszínű alfelének velejére előbb egy jobb minőségű antennát aggattak, s odadobták a sarki fénynek papás-mamást játszadozni – s a bogárra nézve kedvező döntést hoztak: A Midgárra vele!

Ami tömören nevezve nem más, mint az istenek ganyédombja. Na de Midgár, mert az istenek nem beszélnek rusnyán. Csak kicsit, s főleg, amikor jókat kívánnak, na csakis akkor azt olyan szerényen mondják, hogy: Egyen meg a medve... S ez ugye egy bogárra levetítve útravalóként már nem semmi. Hanem a valami budin lehúzott négyzetgyöke piszkemással fellangyosítva.

A szent szkarabeuszt le is hajíntották a neki megfelelő helyre, ahol előbb szétnézett, magvetően fújtatott egyet, majd szorgoskodni kezdett: kéjenc nézésekkel az orrát piszkálgatta. Aztán büngyörgette, csavargatta, teringette, és végül olyan magasra tűrte orrocskáját, hogy azt kankós pálcával sem tudták felérni az istennek sem, sőt az eső kihúzott derékkal belédergett. (Mert odafenn hó esett ugyan, de idelenn már esővé degradálódott buzgóságában.)

Gyűlt a tarisznyábavaló, előbb csak kis takonygolyóbis volt, aztán a hidegtől-e, mitől, kékülni kezdett és dagadozott a mejjevájata, locsogott jobbra, többecskét balra, nőtt, mint a tengeráradat, s holdjárásra jött-ment, mint a hisztis menstruáció a később rajta tébláboló évácskákban.

Na de az majd csakugyan később. A partin, akarom mondani a parton szélrúgásra előbb kikelt egy paradicsom. Úgy lazán. Semmi virág, semmi okvetetlenkedő-érdeknélküli felhajtás: egy nonfiguratív erezettel dúsított indán lógni kezdett egy szimpla paradicsom. Onnan kandikált ki Ádámunk, és lába között a kíváncsiság is rögvest, amint meglátta az asszonynak valót. Búgni kezdett… a templom harangja, hányták a rizsszemeket a tapsikolók a töméntelen pálinka utóhatásaként, s meg is fogant mindegyik kölyökrizs a termékeny táptalajon. Amelyeket kivert Ádám a lába közén - tisztán a két keze munkájától az utcakövekre -  elevenebbek voltak: mindjárt táskát vettek a vállukra, s battyogtak az óvodába. 

A legkisebb egyből a napba nézett - elfogyatkozott merev látásától a nap, s ebben az óvatlan pillanatban rá is lépett a haráncsíkos szent szkarabeusz jóllakott nyakára. A csíkok seperc alatt megkeresztezték a sorsot, ami miatt, legnagyobb sajnálatomra ennek a történetnek azonmód nyikk lett.