ki-sebek

Gondolatok
Pera76•  2013. május 23. 10:55

A fekete váza II.

 

 

  A nő eddig egyszerűen élt, öltözködött és vigyázott a pénzre, de ezután megváltozott. Kezéből kezdett kifolyni a pénz, egyre gyakrabban megfordult különböző üzletekben, mániákus ruhavásárlóként tömte tele a szekrényeket szebbnél szebb ruhákkal, bizsukkal, olcsóbb parfümöcskékkel, s kis női rafinériákkal.
   Sok időt vesztegetett el a fürdőben. Mágikusan vonzotta a szemét a váza, oda-odapillantott a tükörből. Kezdte észrevenni, hogy arcvonásai rózsásabb árnyalatot kaptak, kék szemében huncutzöld cirmosok nyíltak, alakja megnyúlt. És biztos így volt, nemcsak képzelte.
   Szépült a nő. A váza ezalatt picit sötétebb tónust kapott, mélyebbet, várakozó-feketébbet – mert lehetséges a fekete szín erejét is fokozni, hiába bizonygatják a tudósok, hogy a fekete nem szín, nincsenek árnyalatai  - a szalmavirág pedig üdébb látszatott keltett benne.
  A férfi észre sem vette az átalakulásokat. Alapjáraton a jó ember kategóriába tartozott. Reggeltől kora estébe nyúlóan végezte hivatalos ügyeit, munkahelyén becsülték, értékelték a pontossága, felelősségteljes viselkedése miatt. Egyszóval számítani lehetett rá. Amikor hazaért, nyugtázta az otthon csendjét, a ház tisztaszagú rendjét, a kényelmes kiszolgálást a nő részéről. Nem engedte Kleiát munkába, nem kényszerítette, de nap, mint nap hangoztatta:
- Keresek én annyit, hogy eltartsalak! Hová gondolsz!
   A finom utalásokat, hogy esetleg a másik haszontalannak érezheti magát, és nem feltétlenül arra vágyhat, hogy az otthont rendbe téve unatkozzon estig, ezzel a határozott mondattal mindig félresöpörte. Lassan valami köztük fogyni kezdett, és valami máshol erőre kapott.
   Kleia a fürdőszobában sokszor megfordult, szinte mágikusan vonzotta a váza a szemét, oda-odapillantott a tükörből, megfelelni vágyott neki… A váza meg feketült.
   Ha jól megfigyeljük: sokféle akarat van, de ezekből azok mind repkény-akaratok, melyek elfojtják a társat, vagy a tartóoszlopot, mire ráburjánoznak… Az is lonc, mi énünk kerítéseire rátelepszik, s aztán csak a zölden tündöklő repkény leveleit láthatják az arra tévedők. Hogy esetleg alatta voltak szépen egymás mellé rakott lécek is, nem fontos. Az az akarat, mely erős, de a döntési jogot hagy és általa, mellette értékesebbnek, többnek érezhetjük magunkat: az a fekete csoda.
  Kleia költekezett és várakozva figyelt. 

 

 

Pera76•  2013. május 22. 11:53

A fekete váza I.

 

  ...mindegyik ház él. Nyáron lustábbak, alszanak, de az év többi szakában, főleg télen sokat mozgolódnak. Cserefa gerendáik fogukat csikorogtatják vissza a kemény szélnek, az ablakok szégyenlősen eltakarják didergő meztelenségük. A fenyőpadló végeláthatatlan évekig zsugorodik, több centit képes összekucorodni, füge-réseket mutogatva a rátaposó lábaknak. A diófaszekrény sokadjára is elnyikorogja öregedését, a szarvasagancsban végződő fotel karja a hajdanvolt bőgéseket szeretné még szétkiabálni, de keményen tartja magát, az emlékezést csak a rajta párálló izzadság-gyöngyök sejtetik…
  A házak némelyike hosszú életű. Emberöltők méltóságát őrzik, felszívják a gyerekkacaj játékosságát, a felnőtt bánatok folyómedreit, a szerelmek fakuló ibolyaszirmait, áldást, átkot, szitkot, alázatot, türelmet, elöregedést... Megtelnek, s amikor már nem képes semmi beférni sehova: megkezdődik az enyészet, a bomlás és visszakerül oda minden, ahonnan eredt. A természetbe. 
   Tél volt és a ház új. Az előtte állót lebontották. Teljesen szétszedték, csupán a szilárdnak tűnő alapokat hagyták meg a fiatalok, arra épült fel a remény. Ami értéktelen volt,  a tűznek ajándékozták, s a szél, mint jótékony cinkos bele-belesegített ebbe. Ami használhatónak tűnt:  kirakták a szegényeknek. Egyetlen-egy vázát hagytak meg. Egy fura kriksz-krakszokkal teli, nagyon régi fekete vázát. A fiatal házaspár régiségkereskedőknél is érdeklődött, azok sem tudtak semmi érdemlegeset mondani a váza koráról. A szomszédok információi szerint a lebontott ház tulajdonosai örökölték és adták át egymásnak, s századokon át épségben maradt. Ami elég érthetetlennek tűnt.
Jobb híján ideiglenesen a fürdőszoba fekete-fehér mintás csempéjén találtak helyet neki, a kád mellett.
- Kleia, drágám, esetleg tehetnél bele néhány szál virágot! A váza annak való! - szólt a férfi.
   A fiatal nő szót fogadott, reggel hirtelen ötlettől vezérelve vágott rózsát helyezett a vázába. Friss vízzel feltöltötte előbb, de elszomorodva látta: hiába sütött be a napfény a kerek ablakon, s bujócskázott gyerekesen a cirádás mintákkal, a víz is fölöslegesen csacsogott, délutánra lekókadtak a rózsák. És bármiféle virággal próbálkozott, mindegyik hasonló sorsra jutott. Egy napig sem maradtak meg, délutánra, legkésőbb szürkületre elfonnyadtak. Mind.
   A nő töprengett néha, a férfit meg szórakoztatta az elején az egész, aztán ráunva a lehetetlenség próbálkozására, kérte:
- Hagyd a fenébe az egészet, nem ér annyit! Talán huzatos a fürdő azon része, éppen oda nyílik a kerek ablak, azért nem érzi jól magát ott semmilyen virág sem!
   Pár hétig üresen ácsorgott a váza, a nő aztán egyik este szalmavirágokból készült és őrzött kis csokrot helyezett bele. Reggelre mintha a fakult színek élénkebbnek tűntek volna.

 

Pera76•  2013. május 10. 12:40

Tanulmányi kirándulás I.

Minapokban megunva a poet szigorlatokba zárt húderendes közösségi életét, s mert csábított az-engem-ne-szabályozzon senki semmiben kitörésvágya, a máshol megmérettetés feneketlensége, elbóklásztam másik irományi oldalra is. Ahogy szétnéztem, rögtön tetszeni kezdett a felhozatal ígéretes és sokat sejtető jövőképe, hát a részvételemmel dúsítani is kezdtem - ahol lehetett - a környéket. Kuvvára sok tapasztalattal dúsítottak fel engem is, ezekből megosztanék néhány fontosságot.

Először is rögtön, amint regisztráltam, kezdtem az észt osztani. Merthát nekem ebből bőven adományoztak anno – köszönet szüleimnek, istenkének, s a bábának, ki csak éppen-alig ejtett fejre – s nem vagyok irigy ember. Illetve nő.

Itt kicsit eldillemáztam azon, hogy a nők/lányok/asszonyok stb. fura termékek csakugyan felsőbbrendű lények lehetnek, mert az ember ember, árgus szemekkel bármerről vizslatjuk is, de a nő lehet ember, viszont ember nővé sosem képes metamorfizálni. Amint ezt okfejtésre kitettem, mindjárt kaptam sok-sok lájkot, szmájlit, egyéb szívderítő rusnyaságot a metamorfózisosoktól. Másoktól nem.

A dilemma kitisztulása nagyon soká tartott, igencsak hosszas folyamattá nyúladozott ki, és roppantul megdicsértek eme terebélyeket kiváltó kezdeményező szándékomért az impresszumban szereplő kitudjakik. Én hálás természetemet nem fogtam vissza, cifraszép szavakkal meg is köszöntem szerre-szerre, s volt, amelyiknek sokszorosítva is. De ez csupán a véletlen műve volt, s csakis a rossz fogazatú egyének nem képesek ezt az igazságot megrágni emésztés előtt.

Ne felejtsem el szerényen közhírré tenni azt is, hogy sokféle-jó erényeimhez társul sok-sok fölösleges idő is, ezeket kárba veszni hagyni micsoda vétek lenne! Hát takarékosan beosztva használtam minden egyes idősarkat, -polcot, hogy ne porosodjanak. Szókönyvtárat is hoztam létre a nyomtatott formában sarkalatosan ajánlottan elkerülendő, ám a hétköznapi beszédben nagyon gyakori kifejezésekből – erre halványan pedzették a rendesebbek – hogy az olvasottságom felívelésére még várjak, legyek türelemmel. Arra is célozgattak a még rendesebb rendesebbek, hogy aki a tragikus hirtelenségű koránba téved, hamarabb híresebbé avatják, főképpen, ha szerencséje van. Nekem cseppet sincs szükségem szerencsére.

Ezt tudattam az okoskodók hordájával, s azt is szilárd jellemmel kijelentettem, amikor felhívták a figyelmem a hejesírásomra: ne kötekedjenek velem, „elvégre én is úgy írok, ahogy megengedhetem magamnak.” Nincs magyar billentyűm, gyorsan gépelek, szemüveges vagyok kifogásaim sajnálkozva, együttérzően tudomásul vették és többé nem háborgatták fel belső elmebeli csendemet.

Viszont én hatalmi erőm teljes tudatában – amit az irodalmi pályán elért eredményeim sikeressége Pocsék nevű tartományban bizonyít – mindenkinek keményen megmondtam a magamét. Azt próbáltam belésulykolni leginkább a pályagörbéjük kezdetén levőkbe, hogy fölösleges mindenféle irodalmi előképzettség, a verstan előzetes ismerete egy nagy büdös lószart ér, a gazdag szókincs másoktól ellopható – csók által a hapaxos herpesz is elkapható, én csak tudom – a gyakorlat, a szorgalom unalmas monotonitása fárasztó. És a tehetség, emberek, a tehetség az, ami félresikerült genetikai maflaság. Ezt hajkurássza magában az, kinek a hite korcslábakon áll. Az enyém fajtiszta ugatás.

 

 

Pera76•  2013. május 8. 12:16

A keresztség miértjéről

Megígértem volt, hogy bővebben kifejtem, kiféle avagy miféle szerzet Gyula és Mariska. Halogattam ezt a témát, magam sem tudom, mi okból, kerülgettem, mint lúd talpa a meleg pityókát, helyesebben, mint macska a forró kását, de immáron nekiveselkedek teljes gőzzel. (A gőz eredetét, mibenlétét illemtudó embereknek nem illik firtatni. Tehát kérdezzétek nyugodtan. Kérdezni… azt lehet.) Tehát nyúljuk ki a történet mellé.

Hajdanán, mikor még az istenek is hátul, seggrésznél kivágott pendelyben futkároztak, született édesegy testvérségben két régifajta színes tévéhez hasonló (fehér-fekete) szerzemény: két macskagyerek. Vagy gyerekmacska. Bár az összetett szavak sorrendisége mégsem egészében mindegy, én szeretem a mindegyeket úgy hagyni, ahogy sikerül. Természetesen ahhoz, hogy fennmaradjon a jin-yang egyensúly, a harmóniával összetetten vigyorogva: egyik csaj lett, másik nemigen. Inkább nem nagyon. Pontosabban sehogysem az volt, bármerről nézegettük. Bizony mondom, fityegett a lógósa.

Nőttek szépen, kiszopták a napvilágos híg mámort az anyjukból, pofozgatták a petrezselyem lapijait, a káposztapalántokon édesdeden ringatóztak – ezek mindegyike sikeresen ki is fordult önmagából, ki tudja, miért. Eltelt egy szorgalmas-semmitevéssel teletűzdelt fél év, s az egyik cicókát – már a lányt – megeresztették. Elkapta a hátsóját egy bazi nagy tarka kandúr, s nyeregtette éjjeleken át. Kapott is olykor hideg-vizet az ablakból, de számba se vette, csupán lefutott a kukkra álló nyakszőrzet-lihegésén. Ettől függetlenül, vagy csakazért is űzte az iparágat, hiába sertepeltélt sajnálkozva mellette a cicókánk tesója. Megtörtént, aminek történnie kellett és nagyon megszámlálhatatlan akcióban, ámbár számomra cseppet sem érdekfeszítően, inkább irigylésre méltóan.

Hamarosan a megszámlálhatatlan jóság mián az anyaság túlkorai rejtelmeibe beavatódott a cicóka, közben átesett a keresztség kimaradhatatlan, építő jellegű névkritikájú szertartásán is.
Tudniillik van kinn, a hegy mégkinnebjén, ahol lakom, egy aranyos, s nemidénbarnult házaspár, akiknek a viselkedése szerfelett hasonlóságot mutatott cicáinkkal, igaz, cicáink inkább verekedtek egymással… a fiaim pedig szeretnek papost játszani – szinte kitörött a nyelvem és papás-mamást írtam – tehát summa summárum: elneveződtek Gyulának és Mariskának a tekergők.

Sok minden történt a szaporaság gyakorlásán nem-kívül szerényke életükben, Marist hej, de sokszor egyengették, s valami vadmacska úrság is közel szagolt hozzá, mert Maris fél szeme sajnálatosan odalett, mint a virágos nyár. Ámbár ettől függetlenül szeretetre méltó egy hölggyé cseperedett. Gyulának meg, ugyancsak meggyűlt a pisilhetnékje olykor, s egy nőhajkurászással kezdődő, ám őtüldözéssel végződő csetepaté eredményeképpen egyik patája lesántult. Bicegett, nyalogatta elbúsulását pár napig, de a feltámadásra való hajlama győzedelmeskedett: megbüszkült és lábakra állt.

Marisunk pár napja lebubázott megint, de nem tudom, mifélével etetjük, két napja már büllögtette a hátsóját, vernyikált éjjelente megint, s nappalonta Gyula is kezdte szaglászni. A tegnap meg nemcsak szaglászta. Én vagyok a tanú rá. (Az én szavahihetőségem meg, ugye meg nem kérdőjelezhető.)
Aztán folytatódhat még a történet… csak megyek, kavarok valami macskakaját elébb.

Pera76•  2013. május 6. 12:31

Összehordalék

Gyűjtünk, mint a szarkák. A makkoltató gazdák simára kötött gatyamadzagától kezdve az éhes disznók álmáig mindenféle vackot. Az elértéktelenedés és a hasznos pénzkidobálás összefüggéseit hallani halljuk, csak meg nem értjük. Ma legyen hopi, holnap a kopi se baj. Rá se rántunk önmagunkra mást, mint a lefutó élet hiábavalóságából szőtt leplét, s onnan leskelünk kifelé. Félszemmel. Kárerőkaróra kapaszkodni, s megint harácsolni...
Jómadarasosunk. Szarkákból is pl. sokféle variáns lapul erre-arra.  Egy-egy szakavatott példány a fényesebb napokat halmozza fel, zsákosával, nehogy megdézsmálja a másik szarkacsoport félreeső tagja. Esetleg. Alkalmanként meg fel-felhányja az arra tekintők szemére. Villával. A változatosság kedvéért. A többi madárféle ráfanyalodik a jó ízlésre, a szomszéd éppen virágba borult csendjére, a kerten átkönyöklő mélabús tekintetre, egy szélszedtevedte új függöny lebbenésére, erre-arra.
Kisfiam, mikor még kisebb állapotban leledzett, a szarkát egyetlen szóval nevezte nevén: szajmadáj. Az igazság aktualitása mára sem vesztett az értékéből semmit.
Hülyét csinálunk magunkból. Gyűjtve. (Persze ha ennek tervezése visszamenőleg hetedíziglen, genetikailag már eleve sikeresen kódolva végrehajtódott: akkor még egyszer nem lehetséges.) Na de vegyük a tiszta női szükségállapotot, a muszájt, a kellet, a feltétlenül akaromot - amibe mi kavarunk a madártan eme díszpéldányának  seggtakarótollával az elesettség, szerénység, mértékletesség rém színes palettájáról be. Kezdjük ott az okfejtést, hogy mennénk valahová – esküvő, elsőáldozás, kicsengetés stb., nem/tetszés szerint véve - összehányjuk a szekrényt/gardróbot, kinek mije van-nincs, s akár lehet ezt szó szerint is. Merthát hiába virít röhögve ott ezerféle rongy, feléből kihíztunk/kiaszaltuk magunk (jobb esetben), a maradék egyharmada már kisétált az aktuális divat monoklis kapuján, a maradék egynegyedét már százszor (na jó, kétszer) felvettük/unalmasra látta még az atyaisten is, s mert a matek megtizedelése ritmikailag itt véget is ér: több cula nincsen. NINCS. Bármerről túrjuk is az orrunk.
Ilyenkor kezdődik a szokásos műsor a hímtagok felé, ami némiképpen lenyelt párbeszédekben zajlik le. A lenyelt szó a kulturált beszédpáros után - esetleg megspékelve zajos eksönnel csakazértis - a bodegán belüli még zajosabb idült tevékenységre utal.
- Mit vegyek fel? Semmim sincs…
- Valamit keress, teli van a szekrény… (Vedd fel a budiajtót, ha mást nem kapsz!)
(Szakavatott bőgéshang – hiába na, tavasz van, vagy mi, de ebben az esetben nem a bak veri fel a környék visszhangját - hisztériával pettyezve. )
- Me, itt a pénz, menj, vegyél valami rongyot megint. (Addig békén hagysz legalább, mehetek egy-két korsóra.)
Ugorjuk át a vásárlás kétes nehézségekkel tömött szatyrait, mennyiség tekintetében legyünk szerényen ki-irányba hazudva, a minőségcímkék eredetére kutakodóan vágjunk jó képet az eladók mimikájából. Azaz azt ne firtassuk, hogy a made in melyik barna-, sárga-, s a változatosság kedvéért lilára-dermedtbőrűbb telepen vakarózhatott megszületni.
Eztán menjünk haza boldog és elégedett pofával, vasaljuk ki a párunk nadrágját. Bokatájékán. Láthatóan sunyin. Olyan pezs-szagú lyukasra. Ne kössük rá az orrára. Úgyse oda való és elkerülhető így egy mini-fesztivál részünkről. Is. Merthát tudnak ők is ám, csak csitt. Öltözés-kapkodás közben a bakoknak meg úgyis mindegy, a mulatság ünnepélyes kereteiben meg két másodperc bámész-havermosoly után csupáncsak a torok kapacitása foglakoztatja a jókötésűeket. Asztal mellett gubbasztónak meg a láthatatlanság esélye nő, nő. A nőké meg nem a lábszár tájékára kalandozik. Fennebb. Fennebb. Még kicsit fennebb.
Egészen estére meg elfelejtődik az égés. Mindegyik. S egy kiadós alváseső után derűsebbé válik a másnap. Remélhetőleg.
Azért mégiscsak engedtessék meg, hadd futtassam még végig magamban, s újfent a lejárt nap egy-egy részletét.
1. A kutyát se érdekelte az új ruhám. Csak megszagolta, s az orrát feltürköztetve fennhéjázóan továbbvonult. A lehugyozás a cipő eleve kétes tisztaságú masnijára nem is igaz. (A barátnői susmusokat meg köztudomású, nem kell figyelembe venni, bizonyára csak azt pletykálták ki megint, hogy én vagyok a legcsinosabb.)
2. Igen, a misén részvétteljes arcjátékkal figyeltem, hallgatóztam. A horkoló nem én voltam. Mert emlékszem, amikor a hadari pap említést tett az éjjel-nappal történő budapesti  igazságokról, mik figyelemreméltó követendő példák a mai fiatalság számára. Tudomásomig elért, hogy ő is figyelemre méltóan követheti, ha már felcipelte a szószékre.
3. Ezt éppen jó hangosan én mondtam a társaságnak a templomudvaron. S tutira biztos vagyok, hogy a hátam mögött a pap örvendett, hogy ilyen figyelmes voltam, mert osztogatott kis könyvecskéket, s az elsőt nekem nyújtotta át.
4. A mulatság meg… jó volt, bizonyítják a későestébe átkukucskáló, merengőleheletű fotók. Egyébre nem emlékszem. Csak arra, hogy a ma reggel lyukait kiráztam a zsebemből. Ezt meg vihetitek, ingyen adom.
Hogy illeszkedjék a cím, a tartalom, a mondanivaló, a fittyfene egymáshoz: a gyűjtögető szenvedély kielégítéséhez...
(Örvendek, hogy végigrágtatok, helyesírási hibákért nem reklamálni, elvégre én is úgy írok, ahogy megengedhetem magamnak. Ami meg nem illeszkedik egymáshoz, elrugaszkodott, megátalkodott, konok gyerekcipőben jár, fel kell nőjön még, s különben is senkinek semmi köze, bla, bla. :))