ki-sebek

Gondolatok
Pera76•  2012. március 22. 16:31

Kivilágos sötétben

 Szokásosan zajlik az életnek nevezett rianás: a telet seggberúgta hóvirágmintás cipőorrával a tavaszi szél, hónaljszagú vizeket ont a dal, olyan darabokban imádnivalóan szép ez a március. Hát nem? Vendégmarasztaló biznisz szikkad az utcákban, eteti az éhesen tátongó csónakokat és más járműveket. Az imitt-amott fellelhető, lehányt salakok élvezettel szagolják a csinhuan tartományokban megkeresztelt bőrökön át fényre kandikáló lábszagokat. Rá se rántanak a nagymama szorgos kezű zoknistopjaira.
  A konyhaablakon bőszen árad be a szomszéd jól felrovott disznószaporulatát jelző illat és hanghurrikán, aminthogy a bejárati ajtó résnyire tátottján át a harmadik szomszéd kajálási szokásait tarthatjuk számon. Sárgásbarnás végtermék per kiló visszavezethető egyenes arányban a délebéd előtti és utáni elfogyasztott vásárlásokra. No meg némibeli tényekre. Amik foghíjasak még kérem itten falu(kas) szinten. Csatornázási fémtömések pediglen szükségletekből adódóan vannak. Hiába na, a rózsaszín Szilviák takarási igyekezete gyengus álcázási hadművelet. Ilyen nagy szájakban.
 Szállnak a remények, pampás nótaszóra mokaszinozik Winettou, nyelvtudása az újszülöttekével vetekszik. De bagózik rá. Békepipafüstöt ereget szája sarkában. S hátul.
 A nappali térlátás ablakától öt méterre, na jó, hazudtam: öt és félméterre virít a pajta marha, ez mondjuk érvényes mindenféle bentre is. Mellette döglégyvirágok teszik színesebbé az agyonmosott farmerszínű reggelt, s bírják szállóigéket hajtogatni a klaviatúrát.
 Chipses zacskók úszkálnak, mint kecses origami-hajók, lócitrom-ábrázatot ölt fenn a nap. S míg meggondolja magát: arcomra kenem alunni mosolyát.

Pera76•  2012. március 20. 11:45

Szúnnó(ka)

 A minap egy nagyvárosban jártam volt. Nem éppen nézelődni, de arra is volt maradék idő, csekélyke másfél órácska állt szerényen teljes rendelkezésemre. Ennek zöme lassú zünnyögéssel szálldogált a fejem körül, ezen okból kifolyólag agyonütögettem gondolatban őket egy buszmegállóban, egyfelé meredt bamba nézéssel. Mert mi a nyavalya érdekesség  lehet abban, hogy szabadon szívhatom a kipufogógázak által kreált nemesgázat és egyéb second hand áerösszetevőket? Vagy az égi és földi energiatakarékosságokból adódó tájékozódási  lehetőségek által korlátoltak miatt, félig-loccsal-merült csizmában izzadozni? Nem tudom.
  De azt igen, hogy a sógornőm finom töltött káposztájának darabjai elég vígan fickándoztak a hasamban, kiutat keresve felfelé, ígérgetve azt, hogy öcsém rekordsebességű és -fékezésű autós manőverezési tesztkísérletei eredmény nélkül ne maradjanak. Tudniillik, egy célom elérése érdekében megautóztatni szándékozott engem. S mert késésben voltunk egy apró bibi miatt - öltözködés közben leszakadt egy kabátgombom, há-má-mé-ne alapon, amit tesóm visszavarrt kétségkívül ráérős és laza nyugalommal, és aztán nem ráérős és nem laza sietséggel megvondozott keresztül a városon. Végül célt is értem, de ennek egyeneságú következménye az is, hogy éles kontrasztokkal vállott el hóttszínes arcom a fekete kalapomtól, bizonyítva a tudománynak a sötét tónus és a még sötétebb gondolatok keltette szoros összefüggéseket.
  Ezen dolgaim végeztével hadd kanyarodjak vissza az evolúció buszmegállóban bedöglött szépívű és lassú fordulataira, közben elszántan könyörögve a töltött káposztáknak, maradjanak már veszteg, nehogy gazolásért okozzak kárt már magamnak.
  Időközben teljes lett a téli késő is, miben nem kezdtem látni az orromon túl - amúgy sem szoktam - de nem tudtam azt, hogy a sötét semmi mozog, és  nagyon keleties férfias kiejtéssel megszólal.
- Nincs tüzed, vazze?
Erre válaszolhattam volna, hogy de van... Viszont abból nem adok nekije, s annak kioltási folyamata meg biztos, nem ezen kérdezettre fog tartozni. Hát csendben kuksoltam, míg gondolom a semmi felszivárgott a még nagyobb semmiben, leszűrve azt, hogy néma halat ma nem egészen itt és most akaszt horogra.
  Beóvatoskodtam a váróterem biztonságot ígérgető falai közé. Biztonság? Hát ez a fogalom nem vonható párhuzamosba a tömör falak méltóságteljes és hideg nyugalmával. Nagy meglepődéssel láttam, hogy benn, a padokon és a falak mellett mennyi köcsög virít. A színárnyalatok alatt értve vagyon a nem-idén-s nem kemencében  barnult natúr faszín - akár két sz-el is írható - és a nehéz, nagyon nehéz földbarna között minden el nem képzelhető átnyalat. Némelyik már fosszíliás formában, némelyik új reprodukált állapotban, de szagminta szerint egy - mondom egyetlen egy - sátor alá tartozó az egész bagázs összes becses darabja.
Én női Balga, azt hittem, hogy élettelenek - a dolgok - tárgyak. De nem. Némelyik a csukájával összhangban tátogni kezdett, a másik csoszogni, körbeslattyogott egy öreg bámészkodó bácsit.
- Hé öreg, hány óra van? - még kérdezni is tudott a fazekasműhely ezen egyedi terméke.
- Ott az óra a falon... - válaszolta félős hangnemben a bácsika.
- Nem üsmeröm.
- Oszt adjon má valamit, mennyi pénze van? Zajlott a jégarc tovább.
A bácsika meg jobbról-balra állt, én meg arra gondoltam, hogy az agyag törhetősége vajon mekkora hőfokon, mekkora rátenyerelt nyomásra következhetne be.
Egy padon hevert egy jobb sorsra érdemes üres csiós tasak, abba kétszer is belenézett pofátlanul a szemtelenje, hátha mégsem üres. Az volt.
"Vajegy leje nincsen" újabb, és szerfelett a műveltségre utaló kérdésére én válaszoltam.
- De van. Jófajta ostorban végződik és ki is szeretném  próbálni.
 A csendbe idomítható törékenység összemosódott, majd kisimult erre, mert az álcázás szerény tevékenységét választotta az agyagba való. Felszívódott.

Pera76•  2011. november 18. 08:34

Kisszobák, ketrecek

Akkor kezdődött öcsém gyűjtögető szenvedélye, mikor a gyerekkor küszöbéről a kamaszkor feneketlen tüzeibe és csillagtornyaiba be-belépegetett. Figyelni, észlelni, látni...

Kicsi tömbházlakásban éltünk, a gyerekszobát négyen díszítettük egyszerre. A nemek aránya pontosan oszlott ketté, igazságosan ki voltunk mérve vonalzóval.
Mi lányok is hódoltunk a raktározási, tárolási mániának, úgy mint: bélyegek, csokis-papírok, plüssállatok, bigyuszok, himlők, szamárköhögések, a jó ég tudja már még miket összeszedtünk, de amikor nagyobb öcsém elsőnek hozta haza... a lányt, hát meglepődtünk.

Nem állítom, hogy csúnya volt. Sőt. Szép, formás, begyes, csillogó szemű apróság volt, de az IQ -ja gyengécskének bizonyult, kevés hangot adott ki, azt is olyan furán. Tán egy nap és egy éjjel tartotta a szobában. Aztán szélnek eresztette.

Teltek a napok, mert azoknak az a dolguk, jó tesóm meg hozogatta haza a hölgyeket. Az ízlése menet közben némileg módosult: hol fiatalabb, hol öregebb kiadásokra esett a választása. Olyan esetre is emlékszem, mikor egyszerre hármat-négyet kellett elviseljünk a szobában. Na olyan csoportos burukkolást azóta sem láttam élő műsorban. Annyi ruhátlan testű némbert sem. Hát persze, hogy néztük az ingyen mozit! Ha már előttünk zajlottak az események!

A fiatalabbak egyik-egyikére ráfogtuk hogy szépek, ívelt testükön mikor megcsillant a napfény a pihécskéken játszadozni, hát a mi fantáziánk is beindult...nem titkolom. Ami szép, szép! És semmi szégyenlősség, semmi titkolózás. Szabad az élet, a fiatalok meg meggondolatlanok.

Néha fényképezkezkedtek is, de nem mindegyik portéka került megörökítésre, csak a csinosabbak, vagy amelyikek valamiben értékesebbnek, okosabbnak tűntek: azok igen..

Mennyiféle köztes állapot is létezik: milyen változatos szemszínek, testi adottságok, hátrányok is, formák, békésebbek, szelídebbek, búgó hangúak, csivitelők, féktelen természetűek, némábbak...hajjajjj!

És persze etetni, táplálni is kellett őket, az éléskamránk, a családi buksza meg is sínylette ezeket az ínséges időket. Főleg a csoportos ügyeket, és mikor több napig besszállásolódtak hozzánk! Fejcsóválások garmadával fejeztük ki mély hálánkat tesóm felé, néha veszekedésekkel, meg egyéb fenyítő eszközök kilátásba helyezésével, de hajthatatlan maradt.

A nagy bumm akkor robbant atomokra, mikor hímneműeket is kezdett befészkelni a szobába. Még a csajokat tűrtük, tűrtük, na de a perverzió ezt a formáját! Mennyire hangoskodtak a fiúk, és rémesen sok testszőrzet ékeskedett rajtuk, mellükön, hátukon! A fejeken nem mindig... Mocskosabb, büdösebb állapotban leledztek néha, mert ki tudja az utcáról, utcasarokról, honnan szedte össze őket. Állítólag pénzt is fizetett értük egy-egy esetben. Szó szerint megvásárolta.
Ezek a bakok hagytak is takarítani való mocskot maguk után eleget. Ej miket, jobb nem is említeni!

De a nagy bumm után még egy nagyobb dolog beesett, ez már világméretű katasztrófaállapotokkal kecsegtetett: kiskorúakat is befogdosott. Ezek kiváltképpen sokat visítottak, búgtak, jajongtak...És eléggé lepusztult állapotba kerültek öcsém kezére, soványak, alultápláltak, szürke arcúak voltak... Ő feltincselgette, - ennyi finnyás, válogatós kispalántát egy csukában, kupacban elképzelni... - és pár nap után eltűntette őket. Gondolni sem mertük, hova... Kérdezni kérdeztük aztán olyan sután, félszegen, de csak somolygott az alig pihéző bajusza alatt, minket meg kivert a frász...

Borzadtok, szörnyülködtök kedves olvasóim? Nem jobban, mint annak idején mi...
Fotók, videó felvételek. Megörökíteni ennyi gaztettet.
Mikor már éppen azon voltunk, hogy valahova kivizsgálásra kellene vigyük, fehér vagy csíkos ruhaviselésre ösztökélve, elhívott minket ki a kertbe öcsikém. És ott egy rakásban megtaláltuk az összes tubicát. Hálistennek élve és virulva.


Egy nagy galambketrecben.

 
1...111213